Közel száz esztendőnk regénye

Amikor Simó Márton a Budapesti Kongresszusi Központban megrendezett idei könyvvásáron megajándékozott az Erdélyi Műhely Könyvek Könyvkiadó által 2004 karácsonyára megjelentetett Bozgor című regényével, igencsak meghökkentem a kötetcímtől. Ugyanis sohasem gondoltam volna, hogy létezik szerte e világon olyan magyar pennás, aki e románok által reánk biggyesztett csúfnévvel keresztelje el művét. A székely gyökerű 41 esztendős Simó Márton – úgy látszik – fütyült e tabura. Továbbá: mielőtt e könyvet felütöttem volna, valamiféle előítélet is megszállni, reám tespedni próbált, gondolván: még egy visszafeleselős, deáknévásznas mű Lãncrãnjan ellenpólusán.

Amikor aztán olvasni kezdtem a regényt, gyorsan kiderül, hogy az ajándék ló fogai épek. Miként az is üdvös előítélet-oszlatónak bizonyult, hogy a regény sorain, oldalain olajozottan, könnyeden futott szemem, s nőttön-nőtt kíváncsiságom a több idősíkon építkező, haladó mű iránt. Az első idősík valamikor a múlt század második évtizedében zajlik, amikor is egy szekéren menekülő család viszontagságos órái, napjai tárulnak elénk. Az az idő ez, amikor is „Komáromban bent vannak a tótok, Pesten pedig nagy az éhínség és a rendetlenség, teljesen bizonytalan állapotok uralkodnak, a románok garázdálkodnak a városban, nincsen közvilágítás, s a vasút sem működik.” A menekülő kilátástalanságát az éhség, a hideg és az éjszaka fenyegetésén túl még az is tetézi, hogy a szekéren ülő, várandós fiatalasszonynál bármelyik pillanatban megindulhat a szülés. A ló fejénél gyalogoló férj s a szekér saroglyáját taszító cselédlány jelenléte sem igazán megnyugtató, hiszen a világrajövetelhez hajlék, meleg víz és bábaasszony is kellene. E drámai menekülés előzményeit csak sejteti az író. Szerencsére! Az olvasó fantáziája pedig restségéből kibújva működni kezd. E regényrészlet akár megfilmesíthető is lehetne.

A másik idősík az első világháborút idézi. „Az állandó készenlét teljesen megváltoztatja az embereket, már nem az eltávozás, a szabadság, a levél vagy a csomag a legfontosabb, hanem ma-ga a harc, a korábban gyűlölt embervadászat a lényeg, amikor a tüzérségi össztűz után a fojtogató füstköd mögött csatárláncba fejlődve ki kell rontani a fedezékből és – hol földre vetődve, hol néhány lépést előrerohanva – szembe kell állni a sorssal. A halál olyankor mindenütt ott van: elölről, balról, jobbról, hátulról érkezhet, de megszűnik félelmetesnek lenni, közeli és olyan természetes, mint minden egyéb, ami az élethez tartozik. Olykor már egyáltalán nincsen félelem, nincsen döbbenet. És az idő múlása is megváltozik.”

A következő idősík a kommunista éra, annak is az utolsó szakasza. A helyszín pedig a székelyföldi kisváros, ahova Gerzson, a frissen végzett gépészmérnök visszatér, és beilleszkedni próbál. Régi barátok helyett Bekecsivel, a kétes tehetségű és erkölcsű újságíróval kénytelen ivócimborálni. A román nemzetiségű, a magyar nyelv és kultúra iránt őszinte érdeklődést mutató, vonzó Angéla felbukkanása izgalmas sodrást ad a regénynek. Gerzson és Angéla egymás iránti szerelmét belengi valami békebeli otthonosság. Ígéretesen és bensőségesen épülő kapcsolatuk azonban egy időre megfeneklik, amikor is a férfi arról értesül, hogy a román vidékről érkező tanárnő havi fizetése mellett anyagi többletjuttatásban részesül, amiért vállalta az „áldozatot” a székelyföldi „nemes misszióért”, a „romanizálásért”. Miként az életben általában, az egymásnak teremtett pár a regény végén újra összeáll. Nos, az eme idősíkon való történések vérbelien izgalmasak és hitelesek. A szerző által is kétségkívül megélt pillanatok, epizódok némiképp kompenzálnak a gyermekkorban hallott túlszínezett katonatörténetekért.

A Simó Márton által nem egészen öt hónap alatt megírt, közel háromszáz oldalas regénynek várhatóan még kétkötetnyi folytatása lesz. Kíváncsian várom az újabb vélt és valós történeteket, amelyek valamikor Trianon környékén kezdődnek, s valahol a mában folytatódnak. Ahogyan a szerző is vallja: „Az lenne a lényeg, hogy ebben a gyors időben is emlékezetes maradjon valami ezekből a történetekből, túl a szavakon…”

Gittai István