Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat válogatás készült verseiből.

Fábián Sándor

Imre Öcsém halálára

(Szonett-hármas)

 

1. A mérleg csendje

Rejtegetett betegsége alatt Öcsém

gondolta bizonyára

 

Mért szomorítsam rossz hírrel, ki nem sír?

Bemért végemet legyintvén tagadva

raktam terhemet saját két vállamra.

A mérleg csendje: a súly, mit még elbír.

Mérleg kell lennem, roppanás-zaj mentes.

Majd, mikor túlsúly-jelzés indul fentről,

csak omoljak, ne reccsenjek vesztemtől.

Végemet könnyen vegye mind, ki kedves.

Nem panaszkodom országnak-világnak.

Még testvérnek sem. Legfeljebb Mátkámnak,

tudóját testem-lelkem ápolásnak.

A mérleg csendje így jön létre.

Szerkesztés-zűr? Itt hagyom végre.

Jutok a mese-hímes öröklétbe.

 

 

2. Fekete rigó fia

 

Fekete rigó füttyét hallom.

És Rád gondolok Öcsém, Imre.

S Szalontára is – gyepes dal-hon

meg kert-kedvelő szüleinkre.

Rigó-ének – gyümölcsfa-dallam,

ha úgy tetszik, az otthon-ének.

Kivehetően, habár halkan

gerince versnek, szép meséknek.

Fekete rigó füttye, Imre,

sírod felett is hallható lesz,

s lombkoronát fon meséidre.

Mert porodból nő ki az ékes

Nagyfa, melynek a tél is jót tesz:

dalt suhog. S nyáron mese-édes.

 

 

3. Heten, bronz-öblök

 

Szél-pánsíp, rigó-fütty – csak ennyi?

Harangszónak is illik lenni.

Lett is. Meséjét most már én rögtönzöm,

s Öcsém nevében (hiszem, hagyná) közlöm.

Volt egyszer, volt egy lelkes harangöntő,

bronz-öblök ura, vers- és mese-költő.

Előre sejtvén temetési hantját,

odacsempészte hét torony harangját.

Sírásóknak lapátja csorbult,

s hallhatták, hogy hét harang kondult

valahol lent, lent, az agyag szívében.

Nem tudták, honnan hangja az agyagnak…

Öcsém jól rejté* helyét hét harangnak,

s most mind körötte zengenek a mélyben.

 

* Arany-ballada hangulata éled,

nagyszalontai ősi táltos ének –

helye van itt az ódon „é”-nek.

 

 

Isa, isa…

 

Bizony-biz’ por vagyok.

S most meggyőző érv kellene,

hogy jellemem a lelkem-e.

Hiszen utóbbi szállni szabatott.

Isa=bizony.

Létem iszony.

Kezdete volt, hát vége is lesz.

Át kéne lépnem a gondolaton,

hogy elvesztem én-tudatom…

Segíts, ó Te, ki öröklétet hirdetsz!

Földi életem tény, hogy elfutott.

Bűneim? Ivás, testvér-sértés,

s iróniáim – csupa élc-kés…

Elnézést kérek, kérek,

ám nem hallja már minden sértett.

Krisztusom, haj, haj, jól tudom,

hogy nem leszek a jobbodon.

Isa, képzelni is iszony,

hogy lelkem szárnya nem tollból volt –

ráció volt, iszap-uszony…