Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat válogatás készült verseiből.
Fábián Sándor
Imre Öcsém halálára
(Szonett-hármas)
1. A mérleg csendje
Rejtegetett betegsége alatt Öcsém
gondolta bizonyára
Mért szomorítsam rossz hírrel, ki nem sír?
Bemért végemet legyintvén tagadva
raktam terhemet saját két vállamra.
A mérleg csendje: a súly, mit még elbír.
Mérleg kell lennem, roppanás-zaj mentes.
Majd, mikor túlsúly-jelzés indul fentről,
csak omoljak, ne reccsenjek vesztemtől.
Végemet könnyen vegye mind, ki kedves.
Nem panaszkodom országnak-világnak.
Még testvérnek sem. Legfeljebb Mátkámnak,
tudóját testem-lelkem ápolásnak.
A mérleg csendje így jön létre.
Szerkesztés-zűr? Itt hagyom végre.
Jutok a mese-hímes öröklétbe.
2. Fekete rigó fia
Fekete rigó füttyét hallom.
És Rád gondolok Öcsém, Imre.
S Szalontára is – gyepes dal-hon
meg kert-kedvelő szüleinkre.
Rigó-ének – gyümölcsfa-dallam,
ha úgy tetszik, az otthon-ének.
Kivehetően, habár halkan
gerince versnek, szép meséknek.
Fekete rigó füttye, Imre,
sírod felett is hallható lesz,
s lombkoronát fon meséidre.
Mert porodból nő ki az ékes
Nagyfa, melynek a tél is jót tesz:
dalt suhog. S nyáron mese-édes.
3. Heten, bronz-öblök
Szél-pánsíp, rigó-fütty – csak ennyi?
Harangszónak is illik lenni.
Lett is. Meséjét most már én rögtönzöm,
s Öcsém nevében (hiszem, hagyná) közlöm.
Volt egyszer, volt egy lelkes harangöntő,
bronz-öblök ura, vers- és mese-költő.
Előre sejtvén temetési hantját,
odacsempészte hét torony harangját.
Sírásóknak lapátja csorbult,
s hallhatták, hogy hét harang kondult
valahol lent, lent, az agyag szívében.
Nem tudták, honnan hangja az agyagnak…
Öcsém jól rejté* helyét hét harangnak,
s most mind körötte zengenek a mélyben.
* Arany-ballada hangulata éled,
nagyszalontai ősi táltos ének –
helye van itt az ódon „é”-nek.
Isa, isa…
Bizony-biz’ por vagyok.
S most meggyőző érv kellene,
hogy jellemem a lelkem-e.
Hiszen utóbbi szállni szabatott.
Isa=bizony.
Létem iszony.
Kezdete volt, hát vége is lesz.
Át kéne lépnem a gondolaton,
hogy elvesztem én-tudatom…
Segíts, ó Te, ki öröklétet hirdetsz!
Földi életem tény, hogy elfutott.
Bűneim? Ivás, testvér-sértés,
s iróniáim – csupa élc-kés…
Elnézést kérek, kérek,
ám nem hallja már minden sértett.
Krisztusom, haj, haj, jól tudom,
hogy nem leszek a jobbodon.
Isa, képzelni is iszony,
hogy lelkem szárnya nem tollból volt –
ráció volt, iszap-uszony…