Kocsis István író (Ombod, 1940). A hatvanas években a kolozsvári egyetem hallgatója, majd újságíró, 1970-től 1983-ig az Utunk szerkesztője. 1984-ben Magyarországra települt. A Népszínház, később a Magyar Televízió dramaturgja. József Attila-díjas. Számtalan elbeszélés- és drámakötete, regénye jelent meg.

Kocsis István

Van Gogh önarcképei

1.

Paul… Theo… Kee… Sien, halljátok? Most figyeljetek rám. Nagyon fontos. Most olyan világosan el tudom mondani, hogy megértitek. Úgy érzem, olyan világosan el tudom mondani, hogy mindenki megértené. Mondjam vagy ne mondjam? Hajlandóak vagytok végre eltűrni, hogy megvilágosítsam az elméteket? Nem válaszoltok, válaszra sem méltattok, hát jó. Hát akkor hallgatok. A ti bajotok… Addig kellene, hogy meghallgassátok, amíg világosan el tudom mondani. Ki tudja, félóra múlva mi lesz… Lehet, hogy egy értelmes mondatot is képtelen leszek kinyögni.

Ne tegyetek úgy, mintha nem tudnátok, hogy nem mindig tudom érthetően kifejezni magam szavakkal. Ebben a pillanatban ki tudom fejezni magam! Ez tehát egy nagy pillanat! Szavakkal fogom kifejezni a kifejezhetetlent! Ne szalasszátok el az alkalmat, a lehet, hogy soha vissza nem térő alkalmat, jól figyeljetek! Aki okos, aki észben és lélekben gazdagodni akar, az most csupa fül legyen!

Nincsenek is itt. Sorra magamra hagytak… Előbb Kee, a szépséges és mimózalelkű Kee Stricker menekült el. Úgy tűnt neki, hogy halálosan szerelmes lettem bele, hát mit tehetett volna szegény… Elmenekült… Theo, az én jóságos öcsém, ó, ő nem hagyott magamra. Õ minden bizonnyal most is idekészül. Csak lekési a vonatot… Aztán Sien, szegény Sien Maria Hoornik… Hogy én kergettem-e el ezt a szerencsétlen fehérnépet, vagy ő menekült el tőlem, hát ezt már nem is tudom. Elfelejtettem, egyszerűen elfelejtettem… Paul Gauguin pedig, a világ legnagyobb festőművésze és talán a legkevésbé önzetlen embere az imént hagyott magamra… Minek is maradt volna?… Feléltük az utolsó vasamat is… Üres kenyeret se tudtam már elébe tenni az asztalra, hát mire fel maradt volna tovább?… Szegény, minden bizonnyal lelkiismeret-furdalása van, mert akkor hagyott magamra, amikor üres a kamrám, egy garasom sincs. Igazán sajnálom szegény fiút.

Mikor mehetett el? Az imént mintha még itt lett volna… Néhány órája ha elment… Legfeljebb három napja. Nem érzékelem az idő múlását, hát ez igazán szomorú. Jó, hogy elment. Neki jó elsősorban. Sikerült elmenekülnie, még mielőtt…

Nono… Nem tartozik a buta emberek közé az én Paul barátom… Akkor árulta el a barátságunkat, amikor annak tényleg eljött az ideje, a legmegfelelőbb pillanatban… Még hogy nem tartozik a buta emberek közé! Nálánál okosabb emberrel én még nem találkoztam. Még az öcsém is tudatlan és tapasztalatlan gyerkőc mellette, pedig a fél világot bejárta… És biztosan nem azért menekült el, mert üres a kamrám! Nagyobb ember ő, semhogy ilyesmire képes legyen… Jó utat, Paul Gauguin testvérem.

Lehet, hogy visszajön… Nem jön. Miért jönne? Szegény Paul Gauguin! Tűrte Vincent van Gogh szeszélyeit, mit szeszélyeit: zsarnokoskodását, amíg csak bírta idegekkel. Amikor már nem bírta tovább, elmenekült. Jó, hogy elmenekült.

Gauguin sose engedte meg nekem, hogy a ház előtt, az utcán áruljam a képeimet… Hát ha nem hívnak meg Párizsba kiállítani, akkor egy arles-i utcán is kiállíthatok, rászorultságomban és nem kedvtelésből. Nem így van?! Ezerötszáz képem van, el kell adnom őket! A képeimből akarok megélni, nem könyöradományból, nem könyöradományból! Még az öcsémtől sem fogadok el pénzt; ha küldeni mer, visszaküldöm, vagy tűzbe vetem!

Nem járnak rosszul ezekkel a képekkel! Ezek Vincent van Gogh legszebb képei! Ez itt a Csillagfényes éj, ez a Börtönudvar, ez az Éjjeli kávéház! Olcsón adom… Bárki megveheti… Vagy tessék talán ez a napraforgós kép… Aki szánakozni akar, a napraforgón szánakozhat. Figyeljék meg jól, és nevessenek rajta. A napraforgó halála pillanatáig szembenéz a nappal, pedig élete közepén már megsejti, hogy megölni akarja a nap… Aki szánakozni szeret, az A napraforgók-at vegye meg, aki önmagára kíváncsi, az a Csillagfényes éj-t!… Ötszáz frankért bármelyik képet kiválaszthatják! Négyszáz frankért! Háromszázötvenért! Háromszázért!… Kétszázötvenért!… Kétszázért!… Százötvenért!… Százért!… Ötvenért!… Tíz frankért! Nem értéktelenek ezek a képek… Ebben az újságban olvasható, hogy mennyit érnek ezek a képek. Albert Aurier, a nagy párizsi műkritikus írta… Ide nézzenek! Hosszú, többhasábos cikk! Nagy kifejezőerőről ír… Olyan kifejezőerőről, amely ideges érzékenységgel párosul, a dolgokat a lényegükig leegyszerűsítő ábrázolásról… Olyan művészről, aki az igazság megszállottja, aki eredeti, senki máshoz nem hasonlítható, aki nem ismétel senkit. Olvashatja, aki akarja, olvashatja, aki akarja…

Megígértem Paulnak, hogy soha többé… Hogy soha többé nem állok ki a képekkel a kapu elé… Megígértem… Megígértem.

Valahányszor kijöttem a képekkel a ház elé, Paul minden járókelőt meg bámészkodót elkergetett. Gauguintől mindenki félt. Egész Arles-ban nem akadt ember, aki szembe mert volna szállni vele.

Gauguin azt is a szememre vetette, hogy úgy árulom a képeimet a ház előtt, mint a vásári kofa a zöldséget. Azon is felháborodott, hogy néhány sou-ért, sőt ingyen is adtam volna képet; szerinte az ingyen vagy olcsón kapott képet senki sem becsüli meg.

Lehet, hogy igaza van… De valahogy csak túl kell adnom a képeimen, nem? A falakra már nem férnek, a ládákban sem férnek már, az öcsémhez sem küldhetek többet, tele van már a képeimmel az ő háza is. Mit tehetnék? Hisz eldöntöttem, hogy ezután a képeimből élek meg, hogy nem fogadok el többé alamizsnát, az öcsémtől se, senkitől… S hogy festeni se megyek ki addig, míg el nem adtam a képeimet… Ha nem is az egészet, legalább tízet… Legalább kettőt… Legalább egyet.

Fenntartás nélkül egyetértek Paullal abban, hogy mozdulatlanul fekve jobban bírjuk az éhezést.

Kár, hogy korgó gyomorral nehéz elaludni.

Amikor kínálgattam a képeimet a ház előtt, úgy álltak körülöttem, pontosan úgy, ugyanazzal az arckifejezéssel, ugyanúgy vonogatva a vállukat, mint tíz évvel ezelőtt a borinage-i bányászok… Igen, a borinage-i bányászok, amikor azt prédikáltam nekik, hogy az Isten is bányász, hogy az Isten is közülük való… Így volt: azt prédikáltam szegény bányászaimnak, hogy az Isten nem más, mint a legfáradtabb bányász.

Mit érthettek ezen? Legfeljebb azt, hogy a prédikátoruk megbolondult.

Elüldöztek a bányászaim közül, mert azt prédikáltam a legfáradtabb bányászról, hogy ő az Isten.

Gauguin a szökése előtti napon megjövendölte, hogy innen is el fognak kergetni engem. Kövekkel kergetnek el… Õ bizony megkövezne, ha közülük való lenne… Én erőszakolom rájuk a képeimet meg a prédikációimat, ők védekezésül követ emelnek rám: semmi sem természetesebb ennél. Lehet. De mit tehetnék?

Nem véletlen, hogy éppen arról a bányászról prédikáltam… Napokon át követtem, mintha árnyéka lettem volna… Estefelé hétrét görnyedve jött elő a föld alól, alig vánszorgott, féltem, összeesik, a közelébe rohantam, hogy segítsem, rám nézett, gyermekszemei voltak, hihetetlenül görnyedt volt, de gyermekszemei voltak, és én hirtelen megértettem azt is, hogy dehogy kell segítenem, hiába hétrét görnyedt, úgy áll a földön, mint a leghatalmasabb szikla, s hogy neki például mindegy, hogy puha ágyban vagy durva kövön alszik, hogy durván vagy áhítattal néznek rá az emberek, a szeme meg se rezdülne, ha százan egyszerre támadnának rá, a szeme meg se rezdülne, ha szekér aranyat hoznának elébe, hogy tessék, itt a jutalmad.

Nem nyújtottam hát ki a kezem, hogy segítsek neki, csendesen köszöntem, hogy szerencse fel, lábujjhegyen elléptem tőle, de húsz méter után visszafordultam, és követtem, mert képtelen voltam mást tenni, bement az első csapszékbe, követtem, egy csupor pálinkát tettek elébe a pultra, azt felhajtotta, aztán köszönésképp megbökte a sapkáját, és indult is ki, követtem tovább, tudtam, hogy sokáig menni fogunk, hiszen ő csakis a telep szélén lakhat, bizonyára volt háza egykor a telep közepén, nem messze a bánya bejáratától, de az egyik fia egyszer csak elébe állhatott, hogy nézd, apám, építettünk egy viskót a telep szélén, de vékonyra és nedvesre sikerült a fala, és megjött a gyerek is, a gyerekkel nem maradhatunk ott, arra gondoltunk, te egyedül vagy… Õ akkor bizonyára minden feltétel nélkül lemondott a fia javára a saját lakásáról… Ennyi az öreg bányász története.

Mi olyan furcsa és megbotránkoztató ebben a történetben?! Ez egy egyszerű történet. Ez megtörtént… Nem mindennapi történet, persze. Épp ezért tartottam fontosnak elmondani Gauguinnek is. Õ meg megbotránkozott rajta, ordított rám, és rázúdított egy veder vizet az arcomra. Hogy őt kíméljem meg, neki ne prédikáljak, ne tartsak példabeszédeket.

De igen! Visszaváltozom prédikátorrá, igen. És engem ettől nem lehet eltántorítani. Hiába is próbáljátok meg!… Prédikálok nektek, példabeszédeket mondok nektek, igen. Rátok fér!… Gauguin, Theo, Sien, Kee, mindannyian, kikért felelősséget érzek, járuljatok a szószékem elé! Nem szégyen tanulni a sokat tapasztalttól… Van időm prédikálni, egyéb dolgom nekem nincs is… A festés! Még hogy a festés! Hát nem megfogadtam, hogy nem festek többet, míg el nem adtam a képeimet?!… Éppen Paul Gauguin jelenlétében fogadtam meg!

Neki, a nagy Paul Gauguinnek nagyobb szüksége lehetett az öreg bányászról szóló példázatomra, mint bárki másnak. Hogy kilábaljon a válságból, igen. Engem nem lehet becsapni. Legalább akkora válságban van, mint én, ő, igen, ő, a világ legnagyobb festője! Nem véletlen, hogy nem hagyta végigmondani a történetet, hogy vizet öntött rám köszönetképpen.

Az igazság az, hogy azért kergettek el a bányászok közül, mert azt prédikáltam, hogy az Isten is bányász… Szénporba öltözötten jártak, néha tífusz ütött ki közöttük, néha rájuk omlott a bánya. Nem lett volna szabad, nem lett volna szabad azt prédikálnom, hogy az Isten közülük való.

Tényleg: mit érthettek ezen a szerencsétlenek? Mindig félreértették a szavaimat, világéletemben félreértették a szavaimat.

Csak azért is prédikálok!

Komolyan kell vennünk a Hegyi Beszéd legfontosabb intelmét: be kell lépnünk a Szűk Kapun, aztán el kell indulnunk a Keskeny Úton! Ó, a szűk kapun csak az léphet be, aki az időt és a teret legyőzi… Az időt legyőzni könnyebb, mint a teret: aki nyolc órát képes sűríteni egyetlen percbe valódi imájában, valódi meditációjában, az az időt már le is győzte. A tér legyőzése a nehéz. Nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy létezésünk középpontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk középpontjába. Ó, a tér és az idő legyőzésének bonyolult kérdését más irányból megközelítve, az Evangéliumnak egy másik nagyon fontos figyelmeztetéséből indulhatunk ki: Az Úr Jézus arra szólította fel az embert, hogy válassza az élet helyett az Életet. Váljék azzá, aki a bűnbeesés előtt volt. Az eredeti ember szintjére emelkedjen fel. Azt juttassa diadalra önmagában, ami szellemi. Legyőzvén önmagát, váljék igazi emberré… És ha önmagunk legyőzése a tér és az idő legyőzése, akkor azt is meg kellene értenetek, testvéreim, hogy miképpen győzedelmeskedhet időtlen Énünk jelen idejű énünk fölött… Megrázó erejű élményetek lehetne, testvéreim, hogy Időtlen Énetek éppen ott van, ott is van, az Égben… Onnan figyeli a jelen idejű éneteket. És számíthattok, testvéreim az Időtlen Én kezdeményező, aktív szerepével… Tudom, hogy közületek sokan megsejtik Időtlen Énjük létezését… De addig, jaj, csak kevesek jutnak el, hogy felfogják, mi a meghatározó az Időtlen Én és a jelen idejű én viszonyában… Tulajdonképpen a földi lét értelmét fogja fel, aki felismeri, hogy a cselekvő jelen idejű én földi létének győzelmeivel, illetve vereségeivel az Időtlen Ént gazdagítja vagy szegényíti… Tehát sose feledjétek, testvéreim: aki a percnek él, az megtagadja Időtlen Énjét, aki nem cselekvő, csak sugalmazó, de sugalmazása bizony nem gyakran talál meghallgatásra… Az én és az Én viszonya, testvéreim, kifejezi az emberi lét értelmét. Mert az Időtlen Én bizonnyal csak a testet öltött jelen idejű én által mérettethetik meg, azaz általa állhat ki próbát. Magasabb szintre emelkedvén így? Lehetne-e másképpen? Hiszen Időtlen Én a maga környezetében semmit nem győzhet le: mert környezetében, az Égben nincs ellenállás. A jelen idejű én létének értelme viszont nem lehet más, mint a földi életben állandóan újjászülető ellenállás folyamatos legyőzése… Testvéreim! Miképpen lehetnénk képesek Időtlen Énünket felfogni? Miképpen válhatunk képessé arra, hogy létezésünk középpontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk középpontjába? Nincs ennél nehezebben megválaszolható kérdés? Van, testvéreim, mégpedig a következő: Felfogható-e, elviselhető-e az ember számára az új helyzet, amelyben földi létezésének középpontja is Időtlen Énje középpontjában van? Amennyire felfogható a napfény és a napfény megvilágította világ a barlangból életében először kilépő barlanglakó tompa érzékeivel?… Ó, az Úr Jézus azért jött a láthatatlan, magasabb rendű világból a földre, hogy az égi és földi világot összekötő Hidakat újrateremtse, az Ég bezárult Kapuit mindenütt megnyissa… Mennybemenetelének fénye ma is világítja az Ég Nyitott kapuját – de az emberek többsége elől hamis fény megvilágította káprázat takarja el… Ó, nem látjátok, mert az én szavaim sem képesek e káprázatot áttörni…

Nem képesek az én szavaim sem e káprázatot áttörni… És én egyre tehetetlenebb lettem… Nem értették az Evangélium-magyarázataimat… És ha nem értették, mit tehettek volna? Megijedtek az érthetetlen szavaimtól. Még te is megijedtél tőlük, Paul, aki a legjobb barátom vagy. Még te is, Theo, aki édes öcsém vagy, még te is, Kee, akit legtöbbre tartottam a világ összes női közül, még te is, Sien, aki élettársam voltál, aki majdnem két évig kibírtad mellettem.

Aki a közelembe került, az jól járt: megtanult éhezni. Kee! Hogy te milyen szerencsés fehérnép vagy. Oly gyorsan futottál előlem, hogy nem érhettelek utol… Nem is voltam én olyan rossz prédikátor. Na, ne ijedjetek meg, mára befejeztem. Ma nem prédikálok többet, elég volt. Hej, ha volna egy üveg abszintom!… Vajon nem dugtam el egy üveggel? Lehetséges, hogy Paul elől eldugtam egy üveggel.

2.

Tegnap még ettem, úgy emlékszem. Nem tudom, mikor ettem utoljára! Ez nagyszerű, nem? Ez csodálatos dolog! Most sem vagyok éhes. Annak, aki nem is éhes, annak persze könnyű vállalni, hogy nem eszik. Így könnyű hősködni… Amikor még nagyon fiatal voltam, prédikátor koromban, ó, igen, akkor én sem bírtam az éhezést. Egyheti éhezés után már fetrengtem a földön, és rágtam a saját öklömet… Üvöltöttem… Gauguintől viszont milyen alapon várhattam volna el, hogy együtt koplaljon velem? Írnom kellett volna az érdekében Theónak: Theo, édes egyetlen öcsém, adj pénzt ennek a szerencsétlennek, enyhítse éhét, enyhítse szomját, könyörgök, drága öcsém, adj neki néhány ezer frankot, megérdemli… Theo, lelkem, adj neki ezer frankot, nem, kétezret, ha ötezret adnál, akkor magamnak is meg… Nem! Számomra nem! Az ő számára sem! Egy vasat sem! Nem fosztunk ki téged többet! Egyetlen vasat sem! Se Gauguinnek, se nekem! Egy vasat sem! Beleharapnék a kezedbe, amelyikkel a pénzt nyújtanád! Kölcsönkértél, hogy segíthess rajtunk, mi?! Gyereket vártok! Miből fogod eltartani azt a gyereket, ha a pénzedet nincstelen festőknek küldöd!? Vallomással tartozom neked, öcsém! Meg kell tudnod az igazságot! Nem érdemled meg, hogy elhallgassam az igazságot! Te vagy a megtestesült jóság, milyen jogon élek én vissza a jóságoddal, vezetlek orrodnál fogva… Halljad hát, kire, mily méltatlanra pazaroltad te a szeretetedet, a pénzedet!… Tudd meg, hogy amikor megnősültél, én álnokul örömet tettettem, s ellepleztem a bosszúságomat… Hát hogy örülhettem volna a házasságodnak, amikor megértettem, ha családot alapítasz, nem élősködhetem rajtad tovább?!… Nem volt elég, hogy élősködtem rajtad annyi éven át, tovább akartam élősködni!

Te adtad nekem a vásznat, a festéket, te adtad nekem a kenyeret. Te tetted lehetővé, hogy én én lehessek, én lehetetlenné tettem, hogy te te lehess. Mert te szereted a jólétet, a biztonságot, ha nem is mered ezt bevallani magadnak. Én kihasználtam azt, hogy te ennyire érzékeny vagy, önzetlen jó lélek, jó testvér, és élősködtem rajtad… A festék drága, a vászon drága, a modellek nagyon drágák, kellett nekem a vászon, kellett a festék, kellett a modell, öröm volt nekem a vászon, öröm a festék, bánat volt neked a vászon, bánat a festék, és én megnyugtató leveleket írtam neked arról, hogy nem így van. Mert féltem, hogy összeesem a fáradtságtól, ha egyszer csak nem lesz többé festék, nem lesz többé vászon. Hát hazudtam neked, hogy jó testvéred vagyok, hogy te jó testvérem maradj. Nem tudtam hazudni magamnak, de megbocsátottam magamnak.

Aki kitartott, az térdre! Mert aki kitartott, annak istene a kitartója! Íme, letérdepelvén imádkozom hozzád, Theo van Gogh, ki a világ szemében öcsém vagy, de az igazság szerint uram és parancsolóm, megköszönöm neked mindennapi kenyeremet, vásznamat, festékemet, s bocsánatodért esedezem, mert nem volt erőm felemelt fővel visszautasítani a segítségedet… Nem volt erőm, mert…

Meg kellett volna mintáznom életnagyságú szobrodat, hogy legyen ki előtt leborulnom, ha feljő a Nap, s amikor lenyugszik.

Tartottad volna meg magadnak a könyöradományaidat. Idejében abbahagytam volna a festést: mikor még képes lettem volna rá, amikor még erőm lett volna hozzá, akkor abbahagytam volna.

Nevetséges egy fickó vagyok… Nyomorúságomat képtelen vagyok emelt fővel viselni. Miképpen Paul Gauguin meg is állapította, amikor át akart csalni az átkozott európai életből a varázslatos trópusi világba… Én szerencsétlen: még én akartam őt visszatartani, ahelyett hogy követtem volna… Követtem volna a földi paradicsomba. A szakrális trópusi világba. Ahol könnyebb legyőzni önmagunkat, ahol megnyílhat a valódi fényt látó harmadik szemünk, ahol megtapasztalhatjuk a láthatatlant, ahol a káprázat eloszlik, és megvilágosodik a valóság… Ó, Gauguinnek nem ez volt a legfontosabb. Hanem hogy milyenek ott a nők! Nagy, tiszta sötét szemük van, sűrű koromfekete hajukat befonva hordják, de ha megkéred rá őket, leengedik a vállukra… Követem Gauguint!

Kee, tudod, mi vagy te egy trópusi nővel összehasonlítva, te megközelíthetetlen, te jégcsap, te nebáncsvirág, tudod, mi vagy te is egy trópusi nőhöz képest? Előítéletekkel átitatott lelkű szürke veréb. Ez vagy.

S az életembe beletaposó másik fehércseléd, a részeges, az utcáról felszedett Sien Maria Hoornik, aki előbb kiváltotta a szánalmamat, majd a gyűlöletemet és megvetésemet?… Nos, Sien, ki vagy te is a trópusi ártatlanokhoz képest?

Ahogy nem tudtam neki több pénzt adni alkoholra, visszamenekült a mocsokba! Megvetésre méltó, ronda szájú, alkohollal átitatott lelkű…

Szép kis magánéletem volt nekem, nem mondom! Keresve kerestem s találtam egy nőt, kinek szerelme helyett elnyertem megvetését és gyűlöletét; emlékétől menekülvén tovább kerestem keresve, s találtam egy másikat, aki elnyerte az én megvetésemet és gyűlöletemet.

Mily igazságtalan vagyok… Hisz nekik is köszönhetem legnagyobb győzelmemet. Hát nem ők ösztönöztek leghatásosabban a tér és az idő legyőzése: az önmagam legyőzése felfoghatatlan és legnehezebbnek látszó útjának a vállalására? Ó, aki ezen az úton jár, az már csak látszatra van magára utalva felfoghatatlanul nagy magányában. Mert van segítsége. A legnagyobb segítsége persze felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan… Égi segítség? Különleges kegyelem? Nem, nem teljesen felfoghatatlan… Időtlen Égi Lény jelenlétét tapasztalhattam meg én is, miképpen Dante is, az Égi Beatricét megtalálván. És nem akárhogyan, hanem látván látva. Bizony, látva látta azt az Időtlen Égi Lényt, aki őérette jelent meg, de abban a valóságban, amely nem a mi megszokott valóságunk… Milyen jogon panaszkodhatnék éppen én? Milyen jogon menekülhettem volna éppen én a trópusokra?

Milyen igazságtalan tud lenni az ember! Siennek nemcsak azt az elviselhetetlen magányt köszönhetem, amelyet már csak égi segítséggel lehettem képes elviselni… Mit köszönhetek én még neki?! Ötven… Nem, legalább száz képemet!… Senkit nem érdekelnek most azok a képek. De az ő bűne ez?

A szemébe néztem, és megtudtam, hogy van nagyobb szenvedés is az enyémnél, van nagyobb szenvedés az éhbérért robotoló, bányalégtől rettegő bányászokénál; a szemébe néztem, és láttam a poklot. S ezenkívül neki köszönhetem, hogy egyszer az életben nagynak, hatalmasnak, igazságtevőnek, emberfeletti erővel bírónak hittem magam!

Szánalmasabb voltam, mint bármikor, bizonyára, de legerősebbnek éreztem magam, s ez a lényeg… Varázslat kerített hatalmába azon az éjjelen, minden bizonnyal… Sient akkor gyönyörűségesnek láttam, s én suttogtam a varázsigéket, hogy a varázslat meg ne törjön… Akkor még nem értettem, mitől szépült meg úgy egyszerre, de látván átalakulását, embert megszépíteni tudó, hihetetlenül nagy erőt éreztem magamban, és ez mérhetetlen nagyságúvá fokozta a szeretetemet. A szerelmemet.

Nem a szerelemről, hanem Sienről, az igazi Sienről akartam beszélni… A meghamisítatlanról… Sien… Ki volt Sien? Mivel válthatta volna ki a szerelmemet? Miért nem kergettem el idejében? Mi másért tartottam volna magam mellett, ha nem azért, mert szükségem volt a hozzá hasonlókkal, a legkiszolgáltatottabbakkal való közösségre?

Nem, nem köszönhetek neked semmit, Sien! Mert azért vállaltam a legkiszolgáltatottabbakkal a közösséget, mert én magam is a legkiszolgáltatottabbak közé tartozom… Ha választási lehetőségem volna? Ó, akkor, akkor… Nincs választási lehetőség! Mert mindenképpen vállalnia kell a közösséget a legkiszolgáltatottabbakkal annak, aki festő akar lenni: aki művész akar lenni: aki titkok tudója akar lenni.

Szép trópusi paradicsom… Létező vagy csak Gauguin megálmodta paradicsom? Választhatnálak? Ha valódi vagy, szívesen, örömmel… De nem lenne erőm hozzá… A meneküléshez már nincs elegendő erőm. Tehát nem megyek én innen sehova.

Ritka, egyre ritkább itt számomra a levegő, de nem megyek innen sehova! Nem megyek innen sehova!

Nincsen erre elfogadható magyarázat! Gauguint nem tudtam meggyőzni, hogy maradjon, Gauguin nem tudott engem rávenni, hogy vele menjek. Mivel indokolnám meg, ha mennék? Mivel fogom megindokolni, hogy maradtam?! Miért mentem volna? Miért maradtam?! Kinek van rám szüksége?! Kinek kellenek a képeim?! A prédikációim kinek kellenek?! Mi végre maradtam hát, mi végre?

Prédikátor koromban egyszer, amikor az én ruháimat már rég kiette a szénpor, két frissen vasalt, csoda tiszta ruhába öltözött pap jött ellenőrzésre… Jól megszidtak a rongyaimért, de azért is, mert a szénpor szinte felismerhetetlenné változtatta az arcomat is. Mit tehettem volna? Rájuk nevettem, és csoda tiszta ruhájukba töröltem az arcomat… Úgy rohantak ki a szobámból, mintha az ördögöt ismerték volna fel bennem.

Paul megígérte, hogy a trópusokon majd versenyre hív ki. A verseny első pontja: ki szerez magának több nőt; második pontja: ki fest többet. De nem mentem vele… Miért? A misztrállal való küzdelemre volna szükségem?

Megyek hát neki az erős misztrálnak, szembe vele mocsáron, tövisen, bozóton, hegyes kövű patakon át, állvánnyal és festékes tarisznyával a hátamon, szembe az erős misztrállal s a tűző nappal, mert nincs nekem erőm puha széken szobában ülni, mert nekem már csak ahhoz van erőm, ami erőt ád.

Csodálatos ez a vidék: vagy az égető nap, vagy a misztrál akarja földre nyomni az embert; az embert, aki nem hagyja magát. Aki nem hagyja magát, nem zuhan a földre, áll az állvány előtt, mintha ezer méter mélyen gyökerezne a földben, vasgyökerekkel ezer méter mélyen, nem zuhan a földre: a tűző napot és a misztrált megszégyeníti.

Aki századszorra is nekimegy a tűző napnak, a misztrálnak, az már nem tud elmenni onnan, ahol erőssé, megtörhetetlenné, legyőzhetetlenné vált… Elkergetni sem lehet azt innen… Kövekkel se lehet elkergetni. Gauguin barátom, menj csak egyedül, menj csak. Maradok, pedig itt engem senki sem mer védelmébe venni… Itt engem közveszélyesnek nyilvánítottak. Maradok mégis? Ki tudná megmagyarázni, hogy is van ez?… Misztrál, elviselhetetlenül tűző nap, mi az? Õket legyőzhetem. De az ellenem fordult emberek?… Miért nem menekülök?! Kinek a segítségét kérjem? Gauguin elmenekült… Az öcsém segítsége nem kell, most már nem kell. Kee? Ó, azért odáig nem jutottam, hogy elfogadjam a segítségét… Sien?… Sien, aki visszamenekült mellőlem a mocsárba? S aki szintén kiszolgáltatott? Kinek a segítségét kérjem?! Azokét, akik annyira félnek tőlem, hogy ki akarnak üldöztetni ebből a városból? Akik felbiztatták ellenem a mindenre kapható senkiket? Akik beadványokat fogalmaztatnak ellenem a parancsaikra leső szolgahaddal?… Akik terjesztik még azt is, hogy a megfélemlíthetetlen Paul Gauguin életét féltve menekült el a beszámíthatatlan Vincent van Gogh házából?!

Miért félnek tőlem, miért nyilvánítottak félelmükben „közveszélyesnek”? Nem nehéz kitalálni. A prédikátor Vincent van Goghtól rettegnek, nem a festőtől, igen, a prédikátortól, akit már nincs erőm visszatartani… Attól a prédikátortól félnek, aki nem azt prédikálja, amit elvárnak tőle: azt prédikálja, ami megvilágosodik előtte… A festőt csak sajnálták és kinevették, de a prédikátortól hogy rettegnek!

Ha tudnák, hogy a prédikátor, akit képtelen vagyok visszatartani, nem is találta még meg a szavakat, amelyek… Hát ha szavakkal minden kifejezhető lenne, amit látok, akkor dehogyis ijednék meg a fenyegetőzésüktől, ha a szavak nem lennének annyira szánalmasak, erőtlenek, dehogyis ijednék meg… A prédikátor fegyvere a szó, hát nincs fegyvere… De jobb, ha ezt nem tudják meg az ellenségeim, a rosszakaróim, az üldözőim… Jobb, ha tartanak, félnek is tőlem egy kicsit. Hátha éppen a félelem fogja visszatartani őket… Aki még félelmet is képes kiváltani, az nem tekinthető legyőzöttnek, teljesen kiszolgáltatottnak. Persze, legegyszerűbb az lenne, ha becsapnám őket. Tartanék egy-két hazug szavú prédikációt, s cserében megtűrnének a városban… Azt is prédikálhatnám például, hogy minden a legnagyobb rendben van ebben a földi életben, nem kell változtatni semmin… De hát ők sem elégedettek… Ki elégedett? Hol az az arles-i hatalmasság, aki elégedett?!

Az Aurier cikke miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Ingyen se kellenek a képeim. A végén még azt is el fogom hinni, hogy rossz festő vagyok.

Én még akkor sem átkoztam a sorsot, amikor kénytelen voltam nyirkos pincékben, csatornákban, híd alatt, szalmakazalban aludni. Nem átkoztam a sorsot, mert legyőztem önmagamat… Legyőztem magamban a rettenetes vágyat a világ minden pénzére, a legpuhább ágyra… Legyőztem önmagamat, de nem segítség nélkül… Ó legnagyobb segítségemről beszélni sem merek, mert felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan… Égi segítség? Különleges kegyelem… Nem, nem teljesen felfoghatatlan… Amikor mintha mindent elveszítettem volna, megkaptam a legnagyobb ajándékot. Minden földi segítséget elvesztvén, gondolkozni sem voltam képes… De ha képes lettem volna gondolkozni, azt mondtam volna: rajtam már csak csoda segíthet… És megszületett a csoda… Felfoghatatlan, ami velem történt?… Nem, nem teljesen felfoghatatlan… Ami velem történt, másokkal is megtörténhetett… Erről szólnak a tündérmesék és a mítoszok… Ó, még nem vagyok képes gyarló tudatommal felfogni és értelmezni azt a csodát, amely megmentett… Csak a csoda értelmét vagyok képes értelmezni: a legmélyebb gödörből semmi más nem lett volna képes kihúzni engem… Az is igaz lehet, hogy aki nem járt a Mélyben, az nem tapasztalhatja meg a Magasságot?

3.

Mi történik velem? Ki vagyok én? Éppen az, aki mint mai Hamlet, prédikátor-Hamlet, festő-Hamlet „a kizökkent időt hivatott helyretolni”?… Hogy megszülessen a Harmónia a földön is? Ezért léphetek át a legtökéletesebb zűrzavarból a legtökéletesebb harmóniába… Földi zűrzavarból égi harmóniába… Káprázatból valóságba, földi káprázatból égi valóságba? Amit mondok, azt megtapasztalom és nem kitalálom. Amit megfestek, az is megtapasztalható valóság – ha nem a földi terünkben és időnkben megtapasztalható, akkor is megtapasztalható. Nem szegem meg hát a törvényt: Nem hazudok, az igazat mondom… Prédikációimban és képeimben is… Ha nem így van, akkor nem tehetek róla… Tudatosan nem is lenne bátorságom hamisítani, hisz biztos vagyok benne, hogy aki tudatosan hamisít – hamisít prédikátor vagy művész létére! –, az megöli saját lelkét, Istenre emelt fegyverrel öli meg saját lelkét… Fogalmazzak közérthetőbben? Aki prédikátor vagy művész létére tudatosan hazudik, az nemcsak gazember, hanem hülye is… Nem az a leghülyébb, aki legértékesebbjét, a lelkét megöli? Akkor is leghülyébb, ha hazug prédikációi, hamis képei a leggazdagabbak és leghatalmasabbak közé emelik e percnyi földi létben, a hetven-nyolcvan esztendőnyi pillanatban.

Olyan bonyolult és mégis olyan egyszerű minden… Választhatjuk a percet vagy az Örökkévalóságot, a zűrzavart vagy a Harmóniát… Ó, mily szerencsés vagyok… Én nem is tudtam, hogy mindennapi választásainknak mekkora a tétje… Az én felfoghatatlanul nagy szerencsém az, hogy képtelen, mindig képtelen voltam engedni a leegyszerűsítés csábításának… Már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy aki művészként leegyszerűsíti, azaz meghamisítja a valóságot… Nagy volt pedig a csábítás… Hisz aki prédikátorként vagy művészként leegyszerűsíti, azaz meghamisítja a valóságot, azt jól megfizetik… Kik az ilyenek? Kik a valóság meghamisítói? Ártatlan tudatlanok, ártatlan félkegyelműek? Vagy a sátán szolgái? Mindegy… Mindig hittem, hogy a megfoghatatlan igazságot a képeimmel sikerülni fog láthatóvá tennem, de nem ennek a hitemnek köszönhetem, hogy nem hazudtam a képeimben, hanem annak, hogy képtelen voltam leegyszerűsíteni, azaz meghamisítani a valóságot… Az én igazmondásom tehát nem is érdem… Kegyelem inkább… Prédikátorként érdemeltem ki vajon e legnagyobb kegyelmet? A prédikátor Vincent van Gogh, ki az?… Annak idején el-elnéztem agyongyötört bányászaimat, s hányszor eldöntöttem, hogy a szószékről felszólítom a híveimet, öljék meg a bányaigazgatót meg a bányatulajdonosokat… De nem hittem az olcsó bosszú igazságosságában. Azt mondtam magamban: hát mit változtat néhány semmirekellő hajcsár meg néhány ingyenélő halála? Szánalmas emberkéknek látja őket is, aki megsejti az igazságot. Szánalmasabbnál is szánalmasabbnak… Olyanoknak, akik Istenre emelt fegyverrel ölik meg saját lelküket.

Az ő lélektől megfosztott földi énjüket szállja meg a sátán… Ó, nemcsak bányászhajcsárok vannak azok között, akik már földi lényekként elkárhozottak, hanem hazug prédikátorok és hazug festők is, de én ezt fiatalemberként honnan is tudhattam volna… Hogy vannak, akik ők maguk oltják ki saját lelküket… Ó, nem könnyű kioltani a lelket, de az ember megteheti… De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg… Azaz a felfoghatatlanul nagy bűnökkel… Kik ők a hamis prédikátorokon, álművészeken és gátlástalan haszonlesőkön kívül? Aki szándékosan és aljas indokból embertársát megöli vagy megöleti, az is Istenre emelt fegyverrel oltja ki saját lelkét. Aki államférfiként elárulja saját népét és idegen hatalom érdekeit szolgálja, szintén Istenre emel fegyvert – és így szegényíti népét, önmagát pedig megfosztja attól, ami legértékesebb…. A bíró is, aki ártatlant ítél el – parancsra vagy ellenszolgáltatásért, természetesen szintén Istenre emel fegyvert… De az ál-pap, az ál-prédikátor is… Aki Istenre fegyvert emel, az emberként nem is él tovább, csak másvalakiként, illetve másvalamiként. Így van ez… Az Úr Jézus azt mondja, hogy aki nem ismeri meg általa az igazságot, ellenáll az igazság megismerésének, hogy életmódján ne kelljen változtatnia, nem vállalja, hogy szabaddá váljék az igazság megismerése által, az az a szolga, akinek az atyja a sátán. Miképpen tanulhat meg az ember védekezni ellenük? Mit tehetünk önvédelemből? Az érzelmeinket megkímélhetjük: gyűlöletet ne pazaroljunk rájuk… Esetleg szánva szánjuk őket, hisz érettük már akkor sem tehetnénk semmit, ha semmi sem lenne fontosabb számunkra, mint az ő megmentésük… Õk már menthetetlenek: ők az Evangélium szerint „örökre megízlelik a halált”… Ó, ne becsüljük azért le őket, hisz nagy úrrá válhatnak itt a Földön… Könnyűszerrel, hisz hatalmuk a sátán hatalma, ügyességük a sátán ügyessége, céljaik a sátán céljai. És legszívesebben misztériumjátékot rendeznek… Misztériumjátékot, mert csak a legigazabb, a legártatlanabb keresztre feszítése elégíti ki őket… Miképpen szervezhetem meg az ellenük folytatandó küzdelmet?… Leleplezhetem őket képeimben? De képeim kinek kellenek?… Meg kell találnom azokat a szavakat, meg kell festenem azokat a képeket, amelyek… Hiszek a szó és a kép megváltó erejében! Hiszek a szó és a kép megváltó erejében. Ha nem hinnék a szó megváltó erejében, a torkomon akadna a levegő, ha nem hinnék a kép megváltó erejében, nem lenne erőm felemelni az ecsetet!

Gauguin tulajdonképpen azért menekül a trópusokra, mert nem hisz már semmiben… Nemcsak az igazságban nem hisz, nemcsak a szerelemben nem hisz, de még a szeretetben sem… Pedig nem is tudta, mi a szeretet hiánya, mi az egyedüllét… Hát bolondult érte a szép nagy családja, s ő elmenekült a szeretetükből.

Igenis bolondult érte a szép nagy családja, igenis bolondult érte, ő is bevallotta… A trópusokra menekül a szerencsétlen! Ment volna inkább vissza a családjához… Szeretetük melegébe. Várták, miért nem ment?!

Milyen jogon bizonyította be ezzel a világnak, hogy a szeretet is lehet elviselhetetlen?! Milyen jogon?!… Gauguinizmus: szeretet-visszautasítás… Gauguin! Semmire, senkire sincs tekintettel, s veszi a vándorbotot… Vagy mindent félreértettem? Gauguin az elveszett paradicsomot keresi a trópusokon?! Ott akar igazzá válni? Ott akar az eredeti ember szintjére emelkedni?! Ott juttatja diadalra önmagában, ami szellemi? Legyőzvén önmagát, ott válik igazi emberré… Vagy mit akar? Be akar lépni a mítoszok világába?… Felfogta vajon, hogy éppen arról szólnak a mítoszok, hogy az ember elkövette a legnagyobb bűnt önmaga ellen: elfelejtette a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének a titkát?… Ó, ha valóban az elveszett paradicsomot keresi a trópusokon Gauguin, akkor meg is találja a trópusokon az elveszett paradicsomot, s akkor meg is írja nekem, hogy hol és miképpen, meg bizony.

Trópusok! Ott is erősen tűz a nap, de ha nem bírja már, vadbanánfák alá bújik előle… Ha meglát egy európait, továbbköltözik, egyre beljebb.

Gauguin egyszer megfenyegetett: ha önként nem megyek vele, leüt, és úgy cipel maga után.

Nem tartotta be a fenyegetését. Miért nem?

Míg Gauguin itt volt, naponta képesek voltunk befejezni egy-egy képet… Ez azt jelenti, hogy hittünk a képeinkben, hittünk a képeink megváltó erejében!

A képeinknek hatniuk kell. A képeink meg kell hogy változtassák a világot. Át kell hogy rendezzék a világot.

Tíz évvel ezelőtt miért nem hatottak a prédikációim? Mert megijedtek a szavaimtól. A képeim hozzászelídítik az embereket a szavaimhoz. Megvan! Ez a megoldás: a képeim hozzászelídítik az embereket a szavaimhoz! Megértetik a szavaimat! Rákényszerítik az embereket, hogy hallgatva hallgassák a szavaimat; hallgatva hallgassák és értve értsék! Elérkezett a képeim ideje! A szavaim ideje! A titkok megértésének ideje! A járható út megtalálásának ideje! A megfoghatatlan igazság látható lesz, megérthető: tehát diadalra juttatható! Az igazság fénye világítani fog, fénynél fényesebb fényével elhomályosítja a napot!

Amitől megijedtek, ami az első pillanatban félelmetes számotokra, az nem feltétlenül ellenetek van… Amiről megérzitek, hogy a következő pillanatban már nem lesz, amiről hirtelen megérzitek, hogy a következő pillanatban már elég, úgy ég el, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni, hogyan ég el: hirtelen az egész világot befogadva önmagába ég el!... Figyelmezzetek, emberek, az elégés előtti utolsó pillanat csodájára! Ó, hát képtelenek vagytok megérteni az elégés előtti utolsó pillanat csodáját?! Megijedtek tőle! De még csak nem is tisztázzátok magatokban, mitől féltek. Csak féltek, mintha szeretnétek félni… Mindentől féltek, amit nem tudtok nevén nevezni! Minek féltek attól, amit nem tudtok nevén nevezni?! Amit nem tudtok nevén nevezni, az nem feltétlenül ellenetek van! Megrettentek mindentől, ami titokzatos. A képeimtől is megrettentek! Megrettentek attól, ami olyan, mintha égne, de mégsem ég el, megrettentek attól, amiről hirtelen megérzitek, hogy a következő pillanatban már nem lesz, a következő pillanatban már el fog égni! Képtelenek vagytok megérteni az elégés előtti utolsó pillanat csodáját, képtelenek vagytok megérteni! Legyen ember, legyen búzaföld, legyen csak fa, úgy válik csodák csodájává, ha úgy ember, úgy búzaföld, úgy fa, hogy nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud kiadni semmit abból, amit magába fogadott, hát el kell égnie: és mégsem ég el, amiben az a legcsodálatosabb, hogy mégsem ég el! Ne rettenjetek hát meg tőle, nézzetek nyugodtan szembe vele, hogy felfoghassátok a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének a titkát! Hogy…

Mit is akartam mondani? Valami nagyon fontosat akartam mondani, valami rendkívül fontosat…

Nem akartam semmi rendkívülit mondani, semmi lényegbevágót… Csupán… Csupán megkísértettem a lehetetlent: meg akartam magyarázni egyik képemet.

Azt… Na, ne csapjuk be önmagunkat. Dehogyis azt. Ezt… Ezt az elégetnivalót. Ilyent csak egy bolond fest. A napraforgóim kifejezik az embert… Az ember viszonyát mindenhez, amitől függ, aminek kiszolgáltatott. A testének kiszolgáltatott, a földi hívságoknak kiszolgáltatott… Az ember, a legtöbb ember el sem gondolkozik az emberi létezés legfontosabb kérdésein… Ilyeneken: Mi is az emberi lét értelme?… A napraforgóim erről szólnak… Arról, hogy a földi lét mindenféle nemtelen, de a gyarló ember számára vonzó hívságait legyőző küzdelemből a legnemesebb energia szabadul fel: az ember által felismerhetetlen, de az Ég számára nélkülözhetetlen energia… Ily energia a szeretetből, az önmegtartóztatásból, mindenféle nemes küzdelemből szabadul fel… A napraforgóim arról szólnak, hogy gyenge, Istentől távolodó ember alulmarad e küzdelemben. Erről szólnak bizony a napraforgóim… De ezt eddig senki fel nem ismerte.

El fogom égetni ezt a képet: minden képet el kell égetni, amelyhez magyarázat kell… Mert magyarázat nincs! A szavak szánalmasak, szavakkal csak kerülgetni lehet a valóságot, tehát amelyik kép a szavakra szorul, azt el kell égetni.

A kép… Igen, A napraforgók méltán lesz a tűz martaléka, hiszen félreérthető, hiszen magyarázatra szorul.

Ez a legjobban sikerült napraforgós képem. Ha ez sikerült a legjobban, akkor mindegyiket el kell égetnem… Hol az a gyufa?

Ezt a képet nem égethetem el! Ez a kép nem az enyém. Ez a kép Paul Gauguiné. Ez a kép századunk legnagyobb festőjének a tulajdona. Nem én ajánlottam fel neki, ő kérte… Ha neki tetszett, akkor ez egy rendkívül értékes kép, akkor ez milliókat érő kép.

Miért nem vitte magával, ha annyira tetszett neki?

Az igazság az, hogy Gauguin sosem dicsért meg képet merő udvariasságból. Õ rájöhetett ennek a képnek a titkára. Szavaim segítsége nélkül rájött ennek a képnek a titkára. Ez azt jelenti, hogy ez a kép nem is szorul magyarázatra. Ez azt jelenti, hogy ez a kép nem is tűzre való.

Gauguin ezt a képet a legszebb prédikációmnak nevezte. Azt mondta, ne rágjam az emberek fülét a nevetséges szövegeimmel, állíttassam ki inkább ezt a képet, többet érek vele… Mert ezek a napraforgók haláluk pillanatáig szembenéznek a nappal, de ezt nem céltalan hősiességgel teszik: égőbbé akarnak válni, mint maga a nap. Tulajdonképpen azt mondom el ezzel a képpel, hogy mit jelent Isten felé közeledni… Isten közelségében erőssé, legyőzhetetlenné válni… Isten tekintetében átváltozni szénminőségűből gyémántminőségűvé.

Ha csak annyit fejeznének ki a napraforgóim, amennyit a valódiak, tűz martalékául vetném oda a képet…

Az látszik a napraforgóimon, az látszik a napraforgóimon, hogy át akarják élni az elégés előtti utolsó pillanatot, hogy vállalni merik a legnagyobbat… Mert tudják, hogy van olyan pillanat, amely százezerszer százmilliárd évet sűrít magába: az elégés előtti utolsó pillanat… A napraforgóm nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud lemondani arról, amit magába fogadott, hát el kellene égnie, de nem ég el; az benne a legcsodálatosabb, hogy mégsem ég el…

Theo öcsém! Nem kell a pénzed, megfogadtam, hogy egy garast sem fogadok el többet tőled… De ha mégis szert tudnál tenni néhány ezer frankra, vesztegesd meg vele Párizs valamelyik főhivatalnokát: kövessen el mindent, hogy ennek a képnek százszorosra nagyított másolatát állíttassák a párizsi Diadalív tetejére, mert ott van a helye, ott…

Vincent van Gogh, te szerencsétlen. Hát kinek képzeled te magad?… Hát téged az arles-iak ki akarnak üldözni a városukból, mert félnek, hogy… Nem tudom… Elfelejtettem, hogy mitől félnek… Elfelejtettem, miért akarnak elüldözni… Miért akarják a képeimet szétszaggatni, elégetni? Gauguin, miért nem mentem veled, miért nem mentem?… Miért nem kényszerítettél, ha nem tudtam felfogni, hogy mennem kell, miért, miért, miért, miért?

4.

Van itt valaki?! Theo! Paul!

Gauguinnek már itt kellene lennie… Biztosan visszajön… Nem indulhatott el a trópusokra, hisz nincs pénze hajójegyre. Eszébe jut, hogy az öcsém biztosan küldött pénzt azóta, és visszajön. Képtelen elhinni, hogy én az öcsémtől nem fogadok el több pénzt. Szép az én fogadalmam: vagy megveszik a képeimet, vagy éhen halok. Mindenki elmenekült mellőlem a fogadalmam miatt. De én kitartok!

Szegény Sien. Õ kitartott volna mellettem! Senkit nem szeretett jobban, mint engem… Csak az alkoholt… De erről ő mit tehetett? Amikor megismertem, már gyógyíthatatlan alkoholista volt. Ha mindennapi pálinkáját elő tudtam volna teremteni, még mindig mellettem lenne… Szerelmes volt belém és a pálinkába… Ha tudná, hol lakom, bizonyára meglátogatna. Eladnám sátorvászonnak a képeimet, csak hogy vehessek neki egy üveg pálinkát… Sien, ha tudnád, mekkorát vétkeztem ellened! Amikor húsz frankért megvásároltalak, s felmentem veled ocsmány kis szobádba, akkor úgy tettelek magamévá, hogy közben lehunyva tartottam a szemem, és zakatoló agyammal a másikat kerestem, Kee Strickert, az ő elutasító arcát idéztem szánalmasan magam elé, és az ő testét, amelyet még ruhával fedetten sem érinthettem, így tettelek magamévá, mert még nem tudtam, hogy az ilyen szeretkezés az önkielégítésnél is megalázóbb, szégyenletesebb, kártékonyabb.

Ó, amikor Kee visszautasított, úgy éreztem, képtelen leszek élni tovább! Sok száz kilométerre menekült tőlem, a nyomában voltam, utolértem! Bezárkózott, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, a zörgetésemre nem is válaszolt, de nem tágítottam, könyörögtem, ó, mindenki rajtam nevetett… Most nevetek akkori önmagamon én is, de akkor… Mi is volt a szerencsém? Furcsa, de nem másvalami, mint az, hogy ő akkor már nemcsak megvetett és gyűlölt, de félt is tőlem! Félt, pedig az ajtót meg sem próbáltam rátörni… Egyszer kinézett az ablakon, és én döbbenten vettem tudomásul, hogy a tekintetében megjelent a riadalom és a rettegés. És amikor felismertem, hogy a tekintetében nem gőgös elutasítás van, hanem riadalom és rettegés, akkor szaladni kezdtem, rohantam, hogy minél távolabbra kerüljek tőle… De azt a riadt tekintetet azért soha többé nem tudtam magam elé idézni, csak a gőgöst, az elutasítót… Így volt, de hogy miért, fel nem foghatom… Bizonyára azért, mert egy riadt tekintetű, megfélemlített nőt nem lehet gyűlölni… S nekem éppen arra volt szükségem, hogy gyűlölhessem, ezért tolakodott előtérbe állandóan a gőgös, elutasító arca! Ó, Kee azóta is menekül!… Sien viszont bizonnyal szívesen visszajönne!… Hát, Sien, ha könyörögnél, hogy fogadjalak vissza, nekem nem is lenne erőm ellentmondani, visszafogadnálak, vissza bizony, csak szerencsére nem tudod, merre találhatnál rám, szerencsére nem tudom, merre találhatnék rád.

Milyen igazságtalan vagyok! Mindig elfelejtem, mennyit köszönhetek Siennek, az ingyenmodellnek.

Igen, én visszaéltem a Sien jóságával, megbocsáthatatlanabbul, mint az öcsémével, mert az öcsém mégiscsak testvérem, és az öcsémnek a pénzéért én képeket adtam… És az öcsém ért a képekhez, ő képekkel kereskedik, egy szép napon még eladhatja a képeimet… Õ még meggazdagodhat a képeimből… Õ tulajdonképpen egy leendő milliomos, aki ért is a képekhez, tehát máris tudja, hogy én ezerszeresen visszafizettem az adósságomat.

Nézd el nekem, öcsém, hogy… Bocsáss meg nekem, egyetlen pártfogóm… Neked köszönhetem, hogy még festek: hogy még élek… Soha nem adom meg a tartozásomat, soha nem adod el egyetlen képemet se, ingyen se kellenek senkinek, tudom én ezt… Be szeretném magamat csapni, hogy a mellőzöttséget könnyebb legyen elviselnem… Tudom én, mivel tartozom neked… Annyit tehetek érted, hogy nem fogadok el tőled több pénzt… Annyit tehetek meg érted, hogy eltűnök a föld színéről, hogy ne legyek a terhedre… Mentségemre legyen mondva, hogy annak se örülnék tiszta szívből, ha most meglátogatnál, a vonatjegy is drága, és nem jönnél üres kézzel, amilyen jótét lélek vagy, még vásznat is hoznál és festéket, kifizetnéd a házbért, ennem adnál, innom adnál, festésre biztatnál… De nem örülnék mégse neked, mert nem tudok már szívből örülni a segítségednek… Hisz nem hiszek már abban, hogy viszonozni tudom a nagylelkűségedet… Valamikor hittem, annyira hittem „festőművészi” győzelmeimben, hogy még sürgető leveleket is képes voltam írni neked, ha nem jött meg idejében a pénzed. Hittem, hogy megbecsült nagysága leszek a művésztársadalomnak… De most végre tudom, rám nem dicsőség, hanem megköveztetés vár; figyelmeztettek a „jóakaróim”, hogy nemcsak a város urai fordultak ellenem, a közhangulat is ellenem fordult, hogy félnek tőlem, mióta… Mióta a legtermészetesebb dolgot elkövettem: kiálltam az utcára, és kínálgatni kezdtem a képeimet… Hát azért festettem őket, hogy lássák: hogy a világ hasznára legyenek, hát nem? És ha éppen úgy éreztem, hogy szavakkal megfoghatóvá tudom tenni a megfoghatatlan igazságot, akkor is szólottam az emberekhez, a bámészkodókhoz. Nem tetszelegtem én már a prédikátor szerepében, csak úgy… Képtelen voltam hallgatni, ha meg kellett szólalnom… Hát prédikálok is néha, beismerem.

És ha te most meglátogatnál, az azért is balul ütne ki, mert te gyorsan felismernéd az én lehetetlennek tűnő helyzetemet, megpróbálnál rávenni, hogy költözzem el ebből a városból, beszélnél a város uraival is, akik jóindulatukról biztosítanának, de megerősítenének téged abbéli hitedben, hogy engem ki kell menekíteni innen… És mindez nagyon kellemetlen lenne, mert én nem mennék, te megharagudnál, látván, hogy úgy viselkedem, mint egy csökönyös szamár, jó érvek, számodra is elfogadhatónak tűnő érvek bizonyára nem jutnának eszembe, egyenesen dühös lennél rám, megbánnád, hogy jöttél.

Annak viszont örülnék, ha Gauguin visszajönne… Hát nem mindegy neki, hol van, ha nem jutott ki a trópusokra?… Meg kellene írnom az öcsémnek, hogy ha tudomást szerez arról, hogy Gauguin nem hagyta el Franciaországot, akkor keresse őt fel, és biztassa, jöjjön nyugodtan vissza, én szívesen látom.

Szívesen látom; de enni mit adok neki, inni mit adok neki?

Paul Gauguin úr, ha van pénze, mily félelmetes férfiú… Tartanak tőle, mélységes tisztelettel beszélnek vele. Ha még itt lenne, nem mernék ajánlgatni, még felvetni se mernék, hogy költözzem el innen… Megjátszanák, hogy szeretnek és tisztelnek. Az utcán heverő köveket összeszedegetnék, hogy eszembe ne jusson, hogy engem megkövezéssel mertek megfenyegetni… Mindig megjárta, aki Gauguinnel vagy az ő barátaival ki mert kezdeni! Megtörtént, hogy mindenkit kivert a kocsmából. Egyszer meg a nyilvánosházból kergetett ki mindenkit. Csak a férfinépet, persze… Ketten maradtunk negyven lányra. Még Párizsban is… már a puszta megjelenése is tiszteletet parancsolt. Rongyosan és üres gyomorral is úgy járt-kelt a nagyképű párizsiak között, mintha a leggazdagabb arisztokrata lett volna.

Én hülye… Hónapokig itt volt Gauguin, és én nem használtam ki a lehetőséget, a nagy lehetőséget, hogy bemutassam Arles, Párizs polgárainak, az összes franciának és egész Európa minden népének az igazi Gauguint… Hogy bebizonyítsam, hogy ő az, akit mindenütt várva várnak… Hogy ő a király… A valódi, de fel nem ismert… Aki azért nem is olyan titokzatos, hisz uralkodói magatartásával fel is hívja magára a figyelmet. Legtehetségesebb, leghivatottabb, leghatalmasabb országában, ám ezzel nem él vissza. De nem azért, mert nem szép dolog hatalommal visszaélni; tudván tudja, hogy aki a hatalommal visszaél, annak nincs valódi hatalma… Semmit nem tart undorítóbbnak, mint azt az európai évszázadokat oly csúfosan meghatározó nagy hazugságot, hogy a minden szakralitástól mentes uralkodó is uralkodhat Isten kegyelméből… Nem akar cselekvő részese lenni annak a nagy hazugságnak, annak a hatalmas szélhámosságnak, hogy beavatatlan is uralkodhat Isten kegyelméből… Egyetlen kérdés fontos számára: Isten kiválasztja-e őt uralkodónak… Ki akarja érdemelni Isten arcának megpillantását… Az Igazság látását… De nem ismerik fel: fénynél erősebb fénnyel világít, és mégsem látják. Miért nem látják? Mert hamis fényt lát az újabb korok embere. Ebben a hamis fényben az látszik igazinak, ami hamis. Megkérdezhettem volna nagy nyilvánosság előtt Gauguintől: Mit tekint királyhoz méltó feladatnak?! Válaszolhatta volna: Azt tekintem királyhoz méltó feladatnak, hogy felébresszem a káprázatokkal megrontott embert bódultságából! Megsegítsem a megvilágosodás útjait reménytelenül keresőket! Vissza akarom vezetni az embert a régi hagyományok útjára. A szakrális élet útjára… Istenhez akarom visszavezetni… Ó, a valódi király ma nem is tudna úgy uralkodni, ahogy elvárják tőle. Ennek hiteles magyarázatát bizonnyal nem is lenne képes felfogni senki környezetünkbeli, hisz a magyarázat metafizikai… Ha a Föld csodás káprázatai elfednék a valódi király, az igazi Paul Gauguin elől is a valódi fényt: az Ég fényét, s az Eget képes volna megtagadni, akkor úgy élne ő is, mint a többi álkirály vagy diktátor: jelentéktelen földi sikerekre cserélve fel az örökkévalóságot… Mit sugalmaz tehát a valódi, de fel nem ismert király, az igazi Paul Gauguin sorsa? Nem többet, nem kevesebbet, mint azt, hogy csak az győzedelmeskedhet, aki nem győzedelmeskedik… A mi korunkban, amikor a valódi király nem töltheti be hivatását, egyszerűen azért, mert nem uralkodói szerepkört tölt be, hiszen uralkodó csak szakrális királyságban lehetne, de a valódi királyság felélesztésének nincsenek meg a feltételei, a szerepek természetesen felcserélődnek… A fel nem ismert király kiélezett helyzetben szembekerülhet az uralkodó álkirállyal, álkormányfővel, álállamfővel, ám nemcsak hogy nem érvényesítheti akaratát, de ki sem nyilváníthatja… Ha kinyilvánítaná, akkor kinevetnék a nevetségesek… Jó, hogy elmentél, Paul, mert itt csak kinevetnének a nevetségesek.

Ki tehát Paul Gauguin? A valódi király… Ha nem a valódi király, akkor a valódi lovag. „Csak az győzedelmeskedhet, aki nem győzedelmeskedik.” Fel tudjátok-e fogni, mit jelent ez? Ha nem értitek, hiába olvastátok el akár százszor is az Evangéliumot… A szellemi központok bezárultak, a beavatás titkai homályba vesztek, ezért kevés a valódi beavatott: kevés a szakrális személy, kevés a szakrális fejedelem, s ha van is, láthatatlan… Láthatatlan a szakrális király és láthatatlan a szakrális világkirály… De mindez egy emberi lénynek a földi létét határozza meg döntő módon, és nem az Égi Létét… Ó, van még egy nagyon lényeges kérdésem: Az Ég akaratát közvetítő hatalmak a ma történéseit befolyásolhatják-e? Annyi bizonyos, hogy ha vannak démoni hatalmak, akkor Isten megteremti az őket megfékező hatalmakat is… Ahogy következtetést vonhatunk le abból, hogy minden nép minden szent könyvében ugyanaz van, abból is levonhatjuk a megfelelő következtetést, hogy mindennek hitelesen kell összefüggnie… Igazságtalanság például nem maradhat megtorolatlanul. Ha a mi terünkben és időnkben elkövetett egyetlen igazságtalanság megtorolatlanul marad, akkor a mi látható világunk megszűnik. Földi terébe és idejébe szorultan az ember persze hogy azt tapasztalja, hogy az igazságtalanságok sorra megtorolatlanul maradnak.

Ó, Gauguinnel ezt meg is vitattam volna, ha végighallgatott volna.

Mondtam már, hogy mi a Paul Gauguin drámája? Senki nem hiszi, hogy ő a valódi király, a szakrális király!

Ezt szomorúan kellett volna mondanom. Hisz arról beszélek, hogy a mai ember csak a hamis fényt látja, s ezért összetéveszti a valóságot és a káprázatot… És nem fogja meg Isten kinyújtott kezét, mert nem is látja…

Az ember miért szakadt el Istentől? Miért futott Isten elől a mulandóságba?… Eredendő bűn… Igen, ez az eredendő bűn… Mulandóságba futott Isten elől az ember? A titkok titka: A mulandóságnak mi által van vonzása?… Mi által?

Amit el akarok mondani, az olyan egyszerű és olyan bonyolult… Ha mindazt felfogná az ember, amit feltétlenül meg kell értenie, akkor…

Akkor felfogná, hogy a földi lét mindenféle nemtelen, de a gyarló ember számára vonzó hívságait legyőző küzdelemből éppen a legnemesebb energia szabadul fel: az ember által felismerhetetlen, de az Ég számára nélkülözhetetlen energia… Igen, a szeretetből, az önmegtartóztatásból, mindenféle nemes küzdelemből ily energia szabadul fel… A gyenge, Istentől távolodó ember persze alulmarad e küzdelemben. Erről szólnak a napraforgóim…

5.

Gauguin nem jött vissza… Tudja, hogy nincs pénzem, tehát nem jön vissza. Éhezni jönne? Õ maga mondta: aki erős, az nehezebben bírja az éhezést… Nem álruhás vagy fel nem ismert szakrális király ő, csak olyan jólesik őt beleképzelni e magasztos szerepbe… De most biztosan be tudnám neki bizonyítani, hogy az ember megváltható.

Nem igaz, hogy a szavak szánalmasak. Nem igaz, hogy szavakkal nem lehet kifejezni az igazságot… Le kellett volna jegyeznem mindazt, ami a mai napon eszembe jutott… Mert nem biztos, hogy holnap is emlékszem majd rá.

Nem megváltó gondolatokra van most szükségem, hanem pénzre, hogy az öcsémnek megadhassam a tartozásomat. És hogy küldhessek Gauguinnek.

Hogyan fog élni az én Gauguin barátom a trópusokon? A legszebb nők beköltöznek a vályogpalotájába. Talpig érő hajukba öltözötten járkálnak majd körülötte. Õ meg csak fest a maga gyönyörűségére. Egyszer csak megfesti azt a képet is, amelyikre rámondhatja, hogy ezt pedig végrendeletemként hagyom hátra, s abbahagyja a festést is… Kétszáz évig fog élni. A vadbanán- és kenyérfaerdők az élelmet, a pálmafák a nyugalmat biztosítják számára, a nők megfiatalítják.

Csak sikerülne neki kijutni! Csak hozzásegíthetném… Pénz kell! Pénzt kell szereznem! Éhes vagyok! Enni akarok! Festeni akarok! Azért vagyok ilyen fáradt, mert rég nem festettem! Csak a festés pihentet! De nincs vászon, nincs festék! Nem adják ingyen a festéket, nem adják ingyen a vásznat! Kinek kell az összes képem ezer frankért?!… Megvan! Megzsarolom Arles város vezetőit! Tízezer frankért hajlandó vagyok eltakarodni innen! Ráadásul rájuk hagyom az összes képemet! Jól járnak velük! Ki tudja, mennyit fognak érni száz év múlva! Milliókat, milliárdokat!

Száz év múlva? Ha rájuk hagynám a képeimet, már holnap máglyát raknának belőlük… Körülugrándoznák a máglyát, énekelnének jókedvükben… Adok én nekik képmáglyát!… Tűz kellene nektek? Farsangi mulatság? Hát jó… Rátok gyújtom a várost.

Tudom már, hogyan fogom értékesíteni a képeimet! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát eladom a vásznat a képeim alól! Megveszik a vásznat, ha lekaparom róla a festéket! Akkor biztosan megveszik, ha lekaparom róla a festéket… Ha lekaparom róla a festéket, akkor már nem értéktelen kép, hanem értékes vászon, úgy bizony… Nem rossz ötlet, ez aztán igazán nem… Ezerötszáz képem van, ezerötszáz szorozva, ha csak hússzal is…

Hát akkor kezdjük: lekaparjuk a festéket a vászonról, és eladjuk a vásznat.

Mivel kaparjam? A kenyérvágó kést eladtam, most mivel kaparjam?… Mivel kaparjam le a festéket, hogy értéke legyen a vászonnak, mivel? Mivel kaparjam le a festéket a vászonról, hogy értéke legyen a vászonnak, mivel kaparjam le?!

Gyáva vagyok! Nincs erőm megtenni! Nincs bátorságom megtenni! Még ennyire se vagyok képes, még ennyire se… Megérdemelném, hogy éhen haljak. Ha képeimet nincs erőm megsemmisíteni, akkor… Vér folyt volna belőle, igazi vér… Irtózom a vértől. Jó, hogy irtózom a vértől.

Fáradt vagyok… Nem tudom, mikor ettem utoljára. Egy hete? Az ember vajon hány napig bírja étel nélkül? Én kétszer addig bírom, mint más. Nekem gyakorlatom van az éhezésben.

Gauguin egy alkalommal képes lett volna megalázkodni egy tányér forró levesért. Legyőzte rettenetes gőgjét, és tányérral a kezében bekopogtatott a szomszédokhoz… Értem tette, velem éppen negyvenfokos láz akart elbánni… Önmagáért nem tette volna meg, pedig nehezen viselte az éhezést: dühöngött, átkozódott, fenyegetőzött, ha éhezett… Minden szomszédhoz bekopogtatott, kezében az üres tányérral… Senki sem nyitott neki ajtót… Napokon át rettegtem, hogy rájuk gyújtja a házukat. Az a gyanúm, csak azért nem tette meg, mert nem volt kéznél gyufa… Sápadt volt, mint a fal, de kiabálni akkor nem is kiabált. Éppen az ijesztett meg, hogy még csak nem is kiabált… De másnap reggel táviratozott az öcsémnek, hogy küldjön pénzt. A nevemben táviratozott, s én nem tudtam megakadályozni: felkelni se volt erőm, még beszélni se, a láz annyira elerőtlenített.

Én meg akartam akadályozni, hogy a világ legnagyobb művésze úgy megalázkodjon! Tudtam, hogy nem töltik meg a tányért; kiüthettem volna a kezéből! De nem volt erőm felkelni az ágyból, hát tehetek én arról, hogy nem volt erőm felkelni az ágyból?! Nem, én nem vagyok felelős azért, mert Paul Gauguint azok a senkiháziak úgy megalázták!

Nem engedték be a házukba, mi sem természetesebb, mint hogy nem engedték be a házukba! Elítélteket ki enged be a házába, elítélteknek ki ad életmentő levest?! Aki az elítéltek pártjára áll, azt megbüntetik, azt kiközösítik, azt az elítéltek sorsára juttatják!

Törvényszegők! Akik elítéltek, azok törvényszegők! Miféle bírák azok, akik nem hozzák szabályosan tudtára az elítéltnek az ítéletet?! Hát mire ítéltek?! Kiközösítettek?! Vagy csak éhhalálra?! Vagy csak megkövezésre?! Miért nem hagyják, hogy védekezzem a vád ellen?! Mi a vád ellenem?! Jogom van megtudni, mi a vád ellenem!

Vincent van Gogh vádlott, jelen! Vincent van Gogh vádlott! Miért él, ha nincs miből megélnie?!

Engem, kérem szépen, az öcsém tartott el, ő, kérem, annyira nagyszerű ember… önzetlen; szent ember, hogy eltűrte, hogy élősködjem rajta. Én, kérem, nem is akartam festő lenni. Mert én mindig tudtam, hogy nem adják ingyen a vásznat, nem adják ingyen a festéket, tehát én bármi akartam lenni, csak festő nem… Én, kérem szépen, igazolni tudom, hogy menekültem a festéstől…. Én, kérem, prédikátor akartam lenni. S az is voltam, amíg csak hagyták, amíg, tessék csak elképzelni, kérem, csendőröket nem állítottak a hátam mögé, hogy ne prédikálhassak… Be tudom bizonyítani, hogy két éven át prédikátoruk voltam a borinage-i bányászoknak, s két éven át egyszer sem vettem ecsetet a kezembe… Hogy vehettem volna ecsetet a kezembe: tífusz tört rájuk, a bánya is rájuk omlott, széntől voltak feketék, a prédikációimat ették kenyér helyett, éjjel-nappal prédikáltam hát… Én is a prédikációimat ettem kenyér helyett. Az ecsetet már nem lett volna erőm felemelni.

Akkor kergettek el, amikor már csak azt prédikáltam, hogy az Isten is bányász… Mi mást prédikálhattam volna?

Vigyetek vissza a bányászaim közé… Hasonlítottak rám: széntől voltak feketék, széntől voltam fekete…

Nem igaz, hogy fekve jobban bírja az ember az éhezést: fekve egyáltalán nem bírja. Az igazsággal szembe kell nézni. És nem fogok megállni félúton. Levontam végre azt a következtetést is, hogy az öcsémtől nincs jogom pénzt elfogadni… Ha nyomorultul éhen pusztulok is, legalább maradjak meg tisztességesnek.

Tisztességesnek? Mi a tisztesség? Mi az igazság? Igazságos-e, hogy már ki tudja, hány napja éhezem? Megtettem-e minden tőlem telhetőt borinage-i prédikátor koromban? Meg bizony! Hétköznapokon lementem prédikálni a föld alá, bányalégrobbanáskor is lent voltam; amikor tífusz tört rájuk, az ágyuk fejénél virrasztottam. Hát tehetek én arról, hogy a beomló bányából engem kimentettek? Tehetek én arról, hogy a tífusz megijedt tőlem?! S a festő tehet-e szemrehányást magának? Másfél ezer képem van. Albert Aurier szerint korunk egyik legnagyobb, legeredetibb festője vagyok. Neki legalább elhihetem, ha a magam véleményében kételkedem is… Igazságos-e hát, hogy éhhalálra ítélt vagyok?

Na nem, ezt aztán nem: nem fogsz sajnálkozni önmagadon, Vincent van Gogh, ezt aztán nem! Idáig nem süllyedünk.

Gauguinnek van igaza! Gauguin kimondta a nagy igazságot, hogy mindenki felelős önmagáért, mindenki megérdemli a sorsát! Ki felelős Vincent van Goghért? Vincent van Gogh! Mert Vincent van Gogh elfeledtette önmagával, hogy a művészt nem védik meg a saját szobájának a falán árvuló meg a ládákban heverő képei, se éhhaláltól, se üldözéstől, se megcsúfoltatástól, se feléje repülő kövektől, se kényszerzubbonytól, semmitől!… Ha a művész képei ládákban hevernek, egérré kell átváltoznia, hogy védelmükbe menekülhessen.

Az én képeim megszégyenített, megalázott képek: nem bámulják őket képtárak falain, tehát megszégyenített, megalázott képek… Ha nem így lenne? Ha képeim erőt sugároznának, a misztrállal, tűző nappal, éhséggel, fáradsággal nem törődve vászonra varázsolt képeim erőt sugároznának, akkor én nem hiába állnék ki velük a kapum elé: megéreznék a járókelők, hogy legyőzhetetlen, megszégyeníthetetlen, megalázhatatlan vagyok… S nem tudnának ellenállni az akaratomnak: eladnák az ünneplő ruhájukat, ha másképp nem jutnak pénzhez, de rohannának vissza megvenni a képeimet…

Gauguin sem törtetett, nem alakoskodott, nem hazudott, nem alázkodott… De elmenekült a trópusokra, hogy az áhított biztonságot megtalálja… Megtalálja-e vajon? Sikerült-e egyáltalán kijutnia? Kapott-e valakitől pénzt az útra?

Ha most hívna magával, nem lenne erőm nemet mondani.

Gauguin mondta egyszer, hogy a művész állam legyen az államban, hatalom legyen a hatalommal szemben… Mit akart ezzel mondani? Az öcsém sem értette… Az öcsém sokkal jobb, mint Paul vagy én… Mindkettőjüket nagyon szeretem. Egyiküknek se lennék terhére. Örülök, hogy az öcsém megfeledkezett rólam, örülök, hogy Gauguin elment. Jó neki, hogy nem mentem vele.

Nem kell Pault félteni, kijut ő a trópusokra. Egyszer tréfásan fejtegette, hogy a francia állam költségén fog kijutni. Az a gyanúm, hogy dehogyis tréfált, minden szavát komolyan gondolta. Meglátogatja a gyarmatügyi miniszter úr őkegyelmességét, megjátssza előtte a minden hájjal megkent, de alázatos gazfickót, s ez annyira meg fogja hatni őkegyelmességét, hogy nemcsak az útiköltséget, de még a berendezkedés költségeit is állni fogja… A kincstár terhére, persze. Gauguint nem lehet eltántorítani az elhatározásától. Jó, hogy ilyen művészek is vannak.

Ha a miniszter úr nem áll kötélnek, kijut a trópusokra a maga erejéből: nem nagy dolog, beállhat akár pincérnek is egy arra haladó hajóra… Nem, ezt nem teszi: nem tesz ő olyat, ami méltatlan hozzá. Első osztályon és nagyúrként fog megérkezni: szolgák fogják cipelni utána a partra a csomagjait.

Miféle csomagjait? Nincs semmije… Ó, feltalálja ő magát: kövekkel megrakott bőröndöket fog maga után cipeltetni. Nem kell őt félteni: tőzsdeügynök volt ő valamikor. Egyszer nekem azt ajánlotta – komolyan gondolta-e, vagy csak tréfált, nem tudom –, hogy híreszteltessem el a párizsi újságíró cimborák segítségével, hogy a képeimet önmagamnak, a magam gyönyörűségére festettem, hogy millió frankért se vagyok hajlandó lemondani a legjelentéktelenebb szénrajzomról se: a sznob műpártolók tülekedni fognak a képeimért a furcsa hír hallatára, milliókat ígérnek, könyörögnek.

Másfél ezer képem van. Ki hiszi el, hogy a saját gyönyörűségemre festettem őket? Ki lenne képes feltételezni, hogy volt erőm megfesteni másfél ezer képet önmagam számára? Önmagamnak száz képet sem lett volna erőm megfesteni!

Hát nem eldöntöttük egyszer azt is, hogy a rólunk tudomást sem vevő világot megbüntetendő, csak szép angyalarcokat fogunk festeni, gyönyörűen lelketlen angyalarcokat: naponta megfestünk tízet, jó pénzért, persze, s hamar meggazdagodunk… Csak állt volna rá a kezünk, csak állt volna rá a kezünk.

A magunkfajta művész persze hogy arra ítéltetett, hogy ne tudjon hazudni a képeiben. Ha megfestjük valakinek a portréját, az nem köszön többet az utcán… Ó, ma már csak azok előtt a művészek előtt emelnek kalapot, akik úgy tudnak festeni, ahogyan elkívánják tőlük… De az ilyen szerencsés fickó nem festheti egész télen át, egyik nap a másik eredményét dühödten megsemmisítve, a krumplin tengődő parasztcsaládot pusztán azért, mert megsejtette a titkát… Mi a földművelő család titka? Hihetetlenül nagy erejüknek, munkabírásuknak mi a titka? Mintha nem a legnehezebb munkát végeznék… Mintha nem is munka lenne a munkájuk, hanem szertartás, erőt adó szertartás… Munkának álcázott szertartásukkal képesek megállítani az időt, ez bizonyos… A teret is legyőzik? A csillagok vagy a föld irányában lépnek ki megszokott terünkből és időnkből? Mi a titkuk? Hát én, ha hatvannapi húszórás munka árán is, de megfejtettem képemben a titkukat, meg se kottyant nekem a napi húszórás munka, mert amikor a munkájukra, azaz szertartásukra rácsodálkoztam, erő szállt belém is, nem kért pihenést az agyam, nem kért pihenést a szemem, nem kért pihenést a kezem, s a szánalmas fáradtságot megfojtotta az áldott feszültség, amely csak azokat ajándékozza meg, akik titkokat fedeznek fel… Hát kénytelen vagyok továbbra is titkokat felfedezni. Kénytelen vagyok a lényegek titkát, az igazságok igazságát keresve keresni. Kénytelen vagyok megtalálni a lényegek titkát, az igazságok igazságát. Kénytelen, mert képtelen vagyok a giccsre, gyenge vagyok a giccsre, úgy vágyom néha röhögve giccseket dobni az emberek hamisan látó szemébe és ördögien csengő pénzüket bezsebelni értük, de gyenge vagyok hozzá, nincs erőm hozzá. Ó, nincs erőm ily szánalmas módon megsemmisíteni a lelkemet… Nincs erőm hazudni, mert nekem már csak ahhoz van erőm, ami erőt ad. Megyek hát neki az erős misztrálnak, szembe vele mocsáron, tövisen, bozóton, hegyes kövű patakon át, állvánnyal és festékes tarisznyával a hátamon, szembe az erős misztrállal s a tűző nappal, mert nincs nekem erőm puha széken szobában ülni, mert nekem már csak ahhoz van erőm, ami erőt ád.

Kereshetem hát hajnaltól éjfélig azt, ami erőt ad. És így is összeesem egyszer. Ha egyszer csak hiába keresem az újabb titkot, ami újabb erőt adna. Csak festés közben szabad összeesnem. Ha egyszer nem festés közben esem össze, nem állok fel többé.

Miféle festés közben? Miféle festés közben?! Hát nem megfogadtam, hogy nem festek többet a ládáim számára?! Nem megfogadtam?!

Hol vannak a képkereskedők?! Hol vannak a múzeumok megbízottai?! Olcsón adom a képeket! Az értékük ezredrészéért! De nem ingyen! Élni akarok! Nem akarok meghalni! Irtózom az éhhaláltól! Nem vagyok gyáva! A bányalégrobbanáskor bebizonyítottam, hogy nem vagyok gyáva! Nem bújtam el akkor se, amikor a tífusz szedte az áldozatait! De az éhhaláltól félek! Húst, kenyeret és bort cserébe a legértékesebb képemért!

Nem kell félnetek a képeimtől! Ne ijedjetek meg tőlük! Nagy szerencse éri azt, aki megbarátkozik velük, aki igénybe veszi a segítségüket! Ne rettenjetek meg tőlük, nézzetek nyugodtan szembe velük!… Hogy megérthessétek: nem kell megijednetek attól, ami olyan, mintha égne, de mégsem ég el, nem kell megrettennetek tőle, hiszen az csak látszat, hogy a következő pillanatban el fog égni… Valójában már elégethetetlen…

Öcsém, Theo, nagy szükség… Paul, a te érdeked is, hogy visszagyere… Sien, én, én visszafogadlak… Kee…

A legfontosabb, a halasztást nem tűrő teendő: kifizetni az öcsémnek a tartozásomat. Miután kifizettem, majd meglátjuk. De addig se ecset, se prédikáció. Félre a megváltással, amíg az öcsémnek vissza nem fizettem, amit álnokul kicsikartam tőle.

Mi lenne, ha beállnék adószedőnek?! Az adófizetőkkel kifizettetném a saját adósságomat is… Nem is rossz gondolat, nem bizony… Mégsem adószedőnek megyek. Inkább politikusnak… Miniszternek legalább… Miért ne lehetnék miniszter? Egy-két év alatt szépen megszedem magam… Az öcsémnek visszafizetem, amit rám költött, meg kamatképpen a hússzorosát, aztán vásárolok egy gyönyörű szép kastélyt, kényúrként fogok ott élni… Csak enni-inni és aludni fogok, meg szeretkezni szép hölgyekkel, kik drágán bocsátják áruba szép testüket és romlott lelküket… Persze vadászni is fogok, halászni, meg a szolganépet szeszélyeimmel kínozni, ahogyan illő egy kastély urához… Kastélyom úrnőjéül tegyem-e meg Kee Strickert, aki mikor oly nagy sebet ejtett megvetésével és gyűlöletével lelkemen, éppen a kérlelhetetlen kényúrnő szerepében tetszelgett?… Elfogadni biztosan elfogadná házassági ajánlatomat, hisz egy kastélytulajdonosnak ki tudna ellenállni?

Egy nagy baj van csak: a miniszterelnök dönti el, hogy ki legyen miniszter… S tőlem megijed. Felfogja, hogy képtelen vagyok alávetni akaratomat az ő akaratának, és megijed… Minden valódi prédikátortól és minden valódi művésztől megijedne… Hát bizony ez azt jelenti, hogy nem leszek sem adószedő, sem miniszter… Úgyhogy legnagyobb sajnálatomra más megoldást kell találni… Mi lenne, ha besoroztatnám magamat az idegenlégióba? Az idegenlégióba mindenkit bevesznek. Jól megfizetik azokat, akik hajlandóak oda belépni. Költenem nem lesz mire, a zsoldot elküldhetem az öcsémnek… Ez az egyetlen megoldás. Ha az idegenlégióba sem vesznek be, akkor sehova se, ezt mindenki tudja, matróznak se, pincérnek se, utcaseprőnek se, semminek… Hát jó ötlet. Csakhogy… Csakhogy nekem még ez se megy. Engem még az idegenlégióba sem vesznek fel. Nem bizony. Ugyanis a felvételt orvosi vizsgálat előzi meg. S mit állapítana meg nyomban a katonaorvos, még a legképzetlenebb is? Hogy engem nagy ráfizetés lenne felvenni… Azt állapítaná meg, hogy már az első menetelés alatt összeesnék. Hát akkor meg minek vesződni a beöltöztetésemmel, behajózásommal, idomításommal. Úgyhogy nekem tényleg csak az adatik meg, hogy festés közben essem össze… De hát hiába esem össze festés közben, pillanatok alatt felállok, hogy befejezhessem a megkezdett képet.

Hosszú életű leszek hát ezen a földön, ha hű maradok az ecsethez.

Lehet, hogy hosszú életű leszek ezen a földön, mert én viselem el legtovább az éhezést, a hideget, én …

Paul… Theo… Aludtatok ti már nyirkos pincében, szalmán?… Csatornában, patkányok között? Híd alatt?… Szalmakazalban?… Ápoltatok már tífuszos beteget? Nem, ugye? Ilyesmi veletek hogyan is fordulhatott volna elő, szerencsés fickók, mi? Hát most már értem… Értem, miért nem hallgattátok ti sose végig az öreg bányász történetét… Mert megijedtetek tőle… Mert meggyűlöltétek.

Talán elvártátok volna tőlem, hogy ököllel üssek az arcába, amikor nagy, tiszta gyermekszemeit úgy tartotta elém, a prédikátor elé, hogy prédikációt olvassak ki belőle.

Nekem követnem kellett azt, aki prédikációt olvastatott ki velem a szeméből… Megérezhette, hogy követi valaki, de nem félt, még csak hátra se fordult… Nem tudhatta, hogy milyen szándékkal követem, nem tudhatta, hogy én csak a titkát kilesni követem, mégsem félt.

Én őt nem azért követtem, hogy higgyek neki: én őt azért követtem, hogy hazugságon kapjam… Ha legalább félt volna tőlem… Amikor a telepszéli viskójában lámpást gyújtott, én a nyitott ablak mellé léptem, észrevette, hogy ablaknál leskelődik valaki, de nem zavartatta magát; hogy ágy nem volt a viskójában, az engem már nem lepett meg, akkor engem már semmi sem lephetett meg, rögtön rá is jöttem, hogyan tűnhetett el onnan az ágy: zár a viskón sose volt, hát az első ember, akinek ágyra volt szüksége, mert figyelmeztető jelnek vélte, hogy nincs a viskón zár, bement, és nyugodtan, mint aki ellenállhatatlan parancsnak engedelmeskedik, elvitte az ágyat… Õ hazatérésekor nyomban megérthette, hogy ágynak vitték el és nem felaprítani, ezért a következő pillanatban már nem is gondolt rá, pokrócot terített le a padlóra, és azon aludt el.

Nem, nem, nem hazudok többet, önmagamnak se, másoknak se: az igazmondás ideje, az ítélkezés ideje jött el. Az az öreg bányász olyan, amilyennek én láttam… De hogy mi volt a viskójában?! Nem tudhatom, mi volt a viskójában, mert én sohasem kísértem haza, nem mertem hazáig kísérni! Féltem, hogy megijed tőlem, és lemaradtam… De ha láttam volna is, hogy még ágy sincs a viskójában, minek az alapján állapíthattam volna meg, volt-e ott ágy valamikor, s ha igen, mi történt vele?… Az igazság az, hogy csak egy olyan emberről tudok, egy szerencsétlen prédikátorról, aki még az ágyát is odaajándékozta! Egyszer csak fogta magát a szerencsétlen, az a Vincent van Gogh nevű festő-prédikátor, s szétosztotta a még nála is szerencsétlenebb bányászok között pénzét, ruháit, ágyát, szekrényét, asztalát, székeit, mindenét, az utolsó garasát is! Jó, de mi végből?! A lelkiismeretét akarta megnyugtatni minden bizonnyal a szerencsétlen, hisz már az járhatott az eszében, hogy nemsokára elmenekül onnan, meggyilkolja magában a prédikátort, és csak a festőt hagyja élni.

Nem sikerült neki az árulás, hiába menekült, a prédikátor mindenhova elkísérte; ahányszor meggyilkolta, annyiszor támadt fel… Éppen ezért nem lett belőle sikeres festő, a prédikátor nem engedi!

És a prédikátor legyőzhetetlen… Szakrális személy… Szakrális király trónus nélkül… És milyen egy szakrális király, mikre képes? Láthatatlanná válik, ha akar… Akar láthatatlanná válni, hogy meg ne kövezhessék.

Ó, a prédikátor mint szakrális személy csodákat is tehet… A mellőzött festők képeit aranypénzzé változtatja… Minden képet százezer arannyá, minden képet százezer arannyá, minden képet százezer arannyá!

Akár szakrális személy vagyok, akár nem, egy csodát máris sikerült művelnem: önzetlenné varázsoltam Theo öcsémet, Gauguint és Sient, képessé arra, hogy áldozatot hozzanak értem.

A képeim… Az önarcképeim vajon hasonlítanak hozzám?… Hisz ezekben a képekben akkora erő akarja újrarendezni a világot, akkora erő… Olyan szánalomra méltó vagyok mellettük, olyan szánalomra méltó… És kibírhatatlanul egyedül vagyok, kibírhatatlanul egyedül.

6.

Sien, gyere vissza… Se Gauguinre, se az öcsémre, senki másra nincs most szükségem, csak rád… Te tartottál ki mellettem a leghosszabb ideig… Majdnem két évig. Visszafogadlak.

Gyere vissza… Nem teszek neked szemrehányást… Ha iszol is egy-két pohárkával, hát igyál… Nem tehetsz róla, hogy nem bírod ki nélküle… Gyere, mert megéri… Megéri biztosan. Emlékszel? Emlékszel arra a napra, amikor felrohantam hozzád, hogy nincs ugyan egy vasam se, de gyere át hozzám modellt állani, hagyd abba néhány napra értem a legmocskosabb mesterséget, förmedtem rád, mert úgy tűnt, vonakodsz velem jönni… De akkor úgy megszeppentem a saját durva hangomtól, hogy könyörgésre fogtam a szót, te viszont nem hagytál könyörögni, nevetve befogtad a be nem álló, nevetséges, szánalmas, rohadt könyörgő szövegeket suttogó számat, a végén még térden fogsz előttem csúszkálni, nevettél tovább, s amikor a kabátod és a kalapod után nyúltál, még mindig nevettél, nevetve kiabáltad, hogy királynőnek fogod érezni magad az ingyenmodell szerepében, hisz módodban áll életedben először királynőien nagylelkűnek lenni, nevettél aztán egész úton, hogy már azért is királynőnek érezheted majd magad, mert lefesteni a királynőket szokták, királynőképeket láttál is valahol, nem emlékszel rá pontosan, hogy hol, képtárban, múzeumban sohase jártál, talán egy nagyúr palotájában láttad, még fiatal lány korodban, amikor még nagyurak is intettek neked a hintójukból, tréfálkoztál, és be nem állt a szád, hogy az azért mégse igazság, hogy téged nem koronával a fejeden festelek le, hanem anyaszült meztelenül, nem hinnéd, hogy bárki királynő valaha is tűrte, hogy a meztelen testét lefessék, ez gondolkodásra késztet, talán még meggondolod, nevettél vidáman… Mi történt? Először éppen az döbbentett meg… Amikor meztelenül a pamlagon hevert, s én már a vázlatot készítettem, az döbbentett meg, mennyire szánalmas teste van… De a tekintete, a csodálkozó, majd egyre lágyuló, mélyülő tekintete mintha nem is abból a jellegtelen szempárból sugárzott volna… Így megváltozni én szempárt még nem láttam…

Rád csodálkoztam, az arcodon addig szintén nem észlelt harmónia jelent meg, döbbenetemben kiesett a ceruza a kezemből, megindultam feléd… Te felém nyúltál… A kezed nem forró volt, hanem hűs… Az egyre mélyülő szemed fölé is úgy hajoltam, mint a sivatagi vándor a napokon át keresett kút fölé… Úgy hajoltam föléd, mint az igazi szerelmes?… Addig soha nem érzett nyugalom áradt szét bennem… Mindenre emlékszem… A tekintetedet, azt a hűs nyugalmat árasztót nem vetted le rólam… Mozdulatlan voltál, mint egy szobor, csak a tekinteted élt… A nyugalomnak, a valódi harmóniának a titkát akkor te is megismerhetted volna… De én erről akkor nem beszéltem… Egy szót sem szóltam arról, hogy abban a tökéletes nyugalomban, harmóniában mindenhatónak éreztem magamat, elhittem még azt is, hogy átrepülhetnék a város felett, ha kedvem tartaná… A máskor agyamat rángató gondokat mintha fájdalommentesen leválasztotta volna az agyamról az időt megállító, hűs, paradicsomi nyugalom… Gyere vissza, hogy elmondhassam neked, mi történt… Most már el tudom mondani…. Megérdemled, hogy megtudd, mi történt… Akkor nem mondtam semmit, elbizonytalanodtam. Nem lett volna szabad elhallgatnom… Hátha te is ugyanazt élted át… Általad megnyílt számomra az ég kapuja, de hátha a te számodra is énáltalam. Erre milyen jogon nem gondoltam?… Fel kellett volna kiáltanom, hogy örök életűek leszünk, túléljük a fákat, túléljük a hegyeket, túléljük a Földet! Ó, tudomásodra kellett volna hoznom, hogy én mit éltem át, hogy te is… Nem, te nem élhetted azt át. Szóltál volna, napokig másról se beszéltél volna… De akár felfogtad, mi történik, akár nem, nekem nem lett volna szabad hallgatnom… De hallgattam, mint aki fél, hogy varázslatot tör meg, pedig… Meg kellett volna mondanom, mert lehetséges, hogy soha semmire sem volt nagyobb szükséged, mint arra, hogy megtudd, amit akkor képes lettem volna elmondani… Ha elmondtam volna, lehetséges, hogy az örök életben való hitedet ébresztettem volna fel… Csoda történhetett volna. Átváltozhattál volna. Úgy változhattál volna át, mint a szén gyémánttá, de egy pillanat alatt… Tudod, ki volt Beatrice, Dante Beatricéje? Egy Beatricévé változhattál volna át, te, Sien Maria Hoornik… Azzá változhattál volna át, aki keresi és meg is találja Időtlen Égi Énjét, és… Ó, bizonnyal hiába mondtam volna el neked a legnagyobb titkot… Kinevettél volna?

Ó, nem, nem akarom én most visszavonni, hogy az különleges nap volt… Az egyetlen különleges nap a mi közös életünkben, Sien Maria Hoornik. Hisz még másnap is oly könnyűnek éreztem magam, repülni lett volna kedvem… S a kemény tárgyak, melyekhez hozzáértem, mintha kipárnázottak lettek volna.

Ha sikerült volna felhívnom a figyelmedet a legnagyobb titokra, akkor… Nem sikerülhetett volna… Te engem akkor csak kikacagtál volna, iszákos szajhája!

Iszákos szajha? Igazságtalanul kárhoztatlak, éppoly igazságtalanul, mint Kee Strickert, akit kicsúfoltam, mert visszautasította a szerelmemet, volt mersze visszautasítani egy csúf, nincstelen festő-prédikátor szerelmét… Nem, nem erről akarok most beszélni… A nagy titokról akarok beszélni… Sien, Kee… A nagy titkot mindkettőtöknek elmondhattam volna. A magasabb rendű szerelem titkát. A szakrális szerelem titkát… Szakrális szerelem… Magasabb rendű, szakrális szerelem? Miért használok én most ilyen nagy szavakat? Amiről beszélni akarok, az vonatkozik a leghétköznapibb szerelemre is.

Ó, a szerelmes ember képes felülemelkedni önmagán, s mint földi hívságok legyőzője, földi önmaga legyőzője megtapasztalja – bár e megtapasztalásban semmi tudatosság sincs – azt az Időtlen Énjét, aki egyébként felfoghatatlan számára… A szerelmes ámultan tapasztalja, hogy szerelme szeméből forrás fakad; fölé hajol, szomját olthatja. Ki is mondhatja: „Szemében forrás van… Ha belenézek, elmúlik a szomjam.” De szerelme szemének forrásvize táplálja is: éhét oltja. Van ennek egyszerű magyarázata: szerelme szemébe nézve – anélkül, hogy tudná – oda kerül a szerelmes, ahol nem számít a szomjúság és az éhség… Kilép a terünkből és időnkből. Legyőzhetetlennek érezheti magát a szerelmes. Beavatottnak, szakrális személynek… Átélheti, hogy nyitott számára az Ég kapuja, beléphet rajta… Igen, a szerelem is megvilágosíthatja azt a láthatatlan és felfoghatatlan Világot, amelyben a földi törvények nem érvényesek: amelyben megszűnik a tér és az idő: amelyben az emberi szemmel érzékelhetetlen Fény-Út, maga az Út, a Teremtőhöz vezető Út érzékelhetővé, járhatóvá válik… A szerelem segít legyőzni a Föld vonzását, a földi lét vonzását és korlátait… A szerelmes úgy érezheti, hogy képessé vált szerelme segítségével átváltozni, újjászületni… Igen, mintha a nagy, igazi szerelem – valóban nevezhetjük szakrális szerelemnek? – valamilyen nagy, fontos, de felfoghatatlan beavatásnak a része volna…

Megint nagy szavakat használok… De talán joggal… Nagy szavakkal vagy a legegyszerűbbekkel, de beszélnem kell erről… Nem próbáltam meg elmondani ennek a titkát sem Siennek, sem Kee-nek, sem Paulnak, sem az öcsémnek… Még nekik se, pedig mindenkinek el kellett volna mondanom, minden férfinak és minden asszonynak, mert a mi furcsa századunkban mintha már senki sem tudna arról, ami talán a legfontosabb… Arról kellene prédikálnom nektek, bizony, veszedelmes, felületes korunk magabiztos férfiai és asszonyai, arról kellene prédikálnom nektek, hogy a szerelmes ember valóban megtapasztalhatja az Eget – a szerelemben megtisztítván jelen idejű énjét… Döbbenetes, ami történik, és hihetetlen, de azért mondanom kellett volna, mondanom kell, hogy a szerelmes ember, ha szerelme valódi, akkor énjét feladja egy másik énért; egy másik ént Időtlen Énnek, Égi Énnek, Szellem Énnek lát; azon keresztül jut fel rövid időre abba a láthatatlan és felfoghatatlan világba, ahol saját Időtlen Énjével is találkozhatna… Találkozik is vele? Találkozhat, ha a szerelem segítségével legyőzve jelen idejű énje minden visszahúzó erejét, kiállja az önmegtagadás legnagyobb próbáját… A szerelmes saját Időtlen Énjét így találja meg szerelme közvetítésével?

Ó, nem prédikáltam róla, képeken sem ábrázoltam a legfontosabb titkot… Vajon nem is szabad sem megfogalmazni, sem ábrázolni… Vagy szabad lenne, de mégsem merek beszélni róla? Veszélyes? Félek?… Mi van? A tévedéstől félek?… Legalább legfontosabb egyéni tapasztalataim értelmezésétől ne tartózkodtam volna?… Gyávaságból tettem? Ó, mindig megrettentem, elbizonytalanodtam, ha meg akartam fogalmazni, ha ábrázolni akartam… Azzal mentegetőztem, hogy megfogalmazhatatlan, ábrázolhatatlan… De az az igazság, hogy amit mindeddig felfoghatatlannak, megmagyarázhatatlannak, ábrázolhatatlannak minősítettem, az valójában megmagyarázható és ábrázolható… Nem, nem a lelkemet féltettem akkor sem, amikor azzal hallgattattam el magam, hogy veszélyes szavaimmal vagy képeimmel láthatóvá tenni… Az rettentett vissza a megvilágosításától, hogy nem hittem abban, hogy próbálkozásom sikerül… Igen, mindeddig azt hittem, hogy csak én látom… Hogy is láthatná más, hisz annyira hozzám tartozik… De most már beszélek róla, megmutatom… Persze hogy nem a hétköznapi szerelemről van szó… Nem akarok senkit megtéveszteni, és kimondom, hogy kétféle szerelem van… Nemcsak hétköznapi, nemcsak földi… Most már megpróbálom megmagyarázni, amit tudok, megpróbálom láthatóvá tenni azt, akit látok… Hát hogy volna megfogalmazhatatlan, ábrázolhatatlan? A nagy titok: aki a Fénybe Öltözött Asszonyával mint valóságos lénnyel találkozni akar, annak magának is fénybe kell öltöznie, fényből valóvá kell válnia. Szét kell választania Önmagában a fényt és az anyagot… Fénytestet kell magának teremtenie? Azt kell megalkotnia, amit az indiai jógi gyémánttestnek nevez, s amit az európai alkimista csillagtestnek? Nem, nem felfoghatatlan csodáról van szó… Semmi nem személyesebb és valóságosabb ennél… Hasonlítható ehhez a mindennapi szerelem legmagasztosabb pillanata? Hasonlítható, hiszen a leghétköznapibb szerelem-élmény is összeköti a két világot, a jelen idejű énünk és Időtlen Énünk világát… Kaput nyit minden valódi szerelem, az Ég kapuját. De mennyi még itt a megválaszolandó kérdés: aki létezésének középpontját földi létében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, az azzal az Időtlen Égi Asszonnyal találkozhat, aki az ő másik fele? Az androgün-mítosz, illetve az oldalborda-mítosz megtapasztalásáról van szó? Igen, amit megtapasztalhatunk, az nem másra, mint az androgün-mítosz, illetve az oldalborda-mítosz elfelejtett valóságára emlékeztet.

Az androgün-mítosz bizony azt sugalmazza, hogy mind a férfi, mind a nő keresi a másik felét, és ha létezésének középpontját valóban sikerül földi létében is áthelyeznie Időtlen Énje középpontjába, akkor meg is találja, azaz amiképpen a férfi nemcsak saját Időtlen Énjét, hanem az Időtlen Égi Asszonyát is megtalálhatja az időt és a teret legyőzvén, azonképpen az asszony is – ha a beavatás által számára is megnyílik az Ég kapuja – megtalálhatja az Időtlen Égi Férjét.

Ezt kivel beszélhetném meg? Hol van az az asszony, aki erről vallani tudna? Igen, arról van szó, hogy az Időtlen Égi Asszony valóságos… Valóságos, nem káprázat, senki sem valóságosabb. De ha valóságos, akkor megismerhető… Miképpen? Megtapasztalhatjuk és… Miért szégyellünk erről beszélni is? Mert olyasmiről beszélek, aminek mindig is voltak titkos és kevésbé titkos gyakorlatai?… A legtitkosabbról is beszélek, csak azért is… Az önmegtartóztatás legmagasabb rendű formájáról beszélek… Az önmegtartóztatás „gyakorlásának” hajdan legelterjedtebb változatáról… A szüzesség vállalásáról van szó, úgy bizony. De mit jelentett, mit jelent elsősorban a férfiúi szüzesség, önmegtartóztatás? Mindenütt – Indiától Nyugat-Európáig – a mag visszatartását, illetve visszafordítását. Ó, a szakrális szerelem és a szüzesség vállalásának összefüggése persze ma már eléggé felfoghatatlan. Felteszem azért a kérdést: aki a szüzességet vállalja, mit is tesz tulajdonképpen? A jelen idejű énjét utasítja vissza az Asszonynak és nem az Időtlen Énjét. A Fénybe Öltözött Asszonyt, fényből való asszonyt annak ismeretében keresi, hogy neki magának is fénybe kell öltöznie, hogy megtalálja.

Kortárs férfitársaim, ne nevessetek, hanem próbáljátok megközelíteni ezt a kérdést is a maga bonyolultságában! Időtlen Égi Asszony megtalálásának bizonnyal létezett kifinomult módja – módszere, „technikája” –, és bizonnyal ilyen lehetett az is, amelyet Dante sikerrel alkalmazott. Feltételezhető talán még az is, hogy Dante és követői, a régi korok Nagy Szeretői, Nagy Szerelmesei, a Szerelem Nagy Művészei nem igényelték „mindennapi asszony” segítségét?

Nem igényelték „mindennapi asszony” segítségét? Nem, valóban nem? Ó, ha a régi korok szakrális szerelmének különös világába belepillantunk, akkor éppen azt látjuk, azt bizony, hogy minden férfi beavatott elérhette az Égi Térben Égi Asszonyát, tündérét, „boldogasszonyát”, miképpen minden asszony beavatott megtalálhatta az Időtlen Égi Férjét magányos meditálás során is, de bizonnyal megszokottabb és eredményesebb volt a páros gyakorlás… A szakrális szerelem páros gyakorlataiban is a szüzesség vállalása volt a legfontosabb, azaz a mag visszatartása a férfiak esetében, illetve a férfiúi maggal párhuzamba állítható szubsztancia visszatartása a nők esetében, de nyilvánvaló az is, hogy a szüzesség vállalása a régi korokban sem jelentette egyben a nemzéstől való tartózkodást, illetve nem jelentette a fogantatás tilalmát. Nem jelentette tehát a nősülés, illetve a férjhez menés tilalmát. Igen, nagyon fontos volt a régi világban is: mind a férfi, mind a nő tudatosan kereste a másik felét, azt, aki mind a földi világban, mind az Égi Térben az ő másik fele, és legnagyobb szerencsének, mondhatni: csodának tekintette, ha meditációban Időtlen Énje azt a másik Időtlen Ént – Égi Asszonyt, illetve Égi Férjet – találta meg, akinek a jelen idejű énje éppen a házastársa, hiszen e rendkívüli esetben már a földi létében is egészként létezhetett.

Így volt… És így van… A legfontosabb pedig persze hogy a valóságosabb valóság keresése… A Fény-valóság megtalálása.

Mi volt az alkímia is? Kísérlet a Fény-valóság megteremtésére? Kísérlet „az anyagi anyagtalanítására”, fénnyé „varázsolására”? Az alkimista egyetlen titokra jött rá: a valóságosnál valóságosabb Valóság Fény-valóság.

Megsejtette: az ember a Fényben érzi igazán otthon magát… A Fényben, amely leírhatatlan, ábrázolhatatlan, hisz minéműsége meghatározhatatlan… De amely azért körülírható… Például hűs – és sosem meleg és sosem hideg.

Elmondom nektek, szánalomra méltó korunk magabiztos férfiai és asszonyai, mi a közös az én tapasztalataim szerint a szerelem elfelejtett gyakorlataiban és az alkímiában! Közös a törekvés a Fény szétválasztására, elkülönítésére. Miképpen? Ó, ez a nagy titok! A gyémánttest, illetve a dicsfénytest megalkotásának feltétele – akár a szerelem titkos gyakorlatairól beszélünk, akár „aranycsinálásról” –, mindenképpen leglényegesebb feltétele: földi létünkben át kell helyeznünk jelen idejű énünk középpontját Időtlen Énünk középpontjába. És ezután a „legnagyobb csoda” is bekövetkezhet: a férfi, aki előbb saját Időtlen Énjét tapasztalja meg jelen idejű énjét legyőzvén, megtalálja az Időtlen Égi Asszonyát is, aki valóságos…

Félreérthető, persze hogy félreérthető… Mit a legkönnyebb félreérteni mindabból, amit eddig el mertem mondani? Félreértelmezhető először is Időtlen Én szerepe… A félreértelmezés annak feltételezésével kezdődhet, hogy a férfi Időtlen Égi Énje jelen idejű énje közreműködése – akarata, kezdeményezése, küzdelme – nélkül is megtalálhatja azt az Időtlen Égi Asszonyt, aki az ő másik fele.

Bizony, magabiztos és tudatlan férfitársaim, bizony komolyan kell vennünk: Időtlen Égi Férfi nem találhatja meg Időtlen Égi Asszonyát – miképpen Időtlen Égi Asszony sem Időtlen Égi Férjét – a jelen idejű én közreműködése nélkül.

Természetesen itt az ember – jelen idejű én – létezésének értelme felfoghatatlanul bonyolult kérdéséhez jutottunk el, úgy bizony. Miről is van szó? Itt a földön folyik a küzdelem, mert itt vannak meg a küzdelemnek a feltételei. Itt van mit legyőzni. Mondjuk ki tehát félreérthetetlenül, hogy a kezdeményező, a cselekvő szereplő a szerelemnek ebben a különös világában az a jelen idejű én – akkor is, ha férfi, de akkor is, ha asszony –, aki létezésének középpontját földi létében áthelyezte Időtlen Énje középpontjába. Igen! A férfi azt az Időtlen Égi Asszonyt találja meg, aki valóságos… Dante sem megfoghatatlan, képzelt fény-alakot lát, hanem valóságos, de Időtlen Égi Asszonyt, Fény-Asszonyt. Aki olyan rejtélyes fényből való, amely valóságosabb és érzékelhetőbb, jelenvalóbb, élőbb, otthonosabb, megnyugtatóbb, mint bármi, amit bármikor megismert, megtapasztalt. Mi igazolja Dante számára, hogy a Fény-Beatrice valóságos? Annak a nyilvánvaló volta, hogy mindig a magasabb rendű, az örökkévaló, az időtlen az eredeti… Eredeti, tehát valóságos. Mindazonáltal Dante és köre, miképpen minden régi, valódi alkimista és minden régi, valódi lovag nemcsak saját – akármilyen rendkívüli – erőfeszítései eredményének, hanem Isten különleges kegyelme megnyilvánulásának is tekintette, hogy a fényt az anyagtól szét tudta választani, „aranyat csinálván”… Az „aranycsinálás” különleges értelme tehát: ha az ember szétválasztotta a Fényt az anyagtól Önmagában, azaz létezésének középpontját földi létében áthelyezte Időtlen Énje középpontjába, vagyis Önmaga legyőzése által Időtlen Énjét így megtalálta, akkor megtalálhatja a valóságos Időtlen Égi Asszonyát, Fény-Asszonyát is, aki által – mint másik fele által – egésszé válik.

Nem több ez, mint amennyit az ember megtapasztalhat? Aki az időt és a teret legyőzvén megtalálta az Időtlen Égi Asszonyát, az az androgün-, illetve az oldalborda-mítosz valóságos hősévé válik? Aki létezésének középpontját földi létében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába, az valóban azzal az Időtlen Égi Asszonnyal találkozik, aki az ő másik fele, s aki által ő egésszé válhat? Merjek-e határozottan válaszolni e kérdésekre? Nem, mert… De miért nem, ha megtapasztalni megtapasztalhatjuk? Megtapasztalhatjuk furcsa körülmények között is… Például amikor rádöbbenünk, hogy az asszony, akit szeretünk, nem egy, hanem két lény… Mikor az egyik, mikor a másik… Kee biztosan két lény. Ó, még Sien is. Igen, megtörténik, hogy fénybe öltözik az asszony, akit szeretünk: ránézni alig merünk ilyenkor, megérinteni alig merjük… Felfogjuk ilyenkor, hogy villámként agyoncsaphat minket, de nem félünk. Ó, mily szívesen emlékszem arra vissza – ifjúkorom legnagyobb csodájára –, hogy fénybe öltözött asszony oszlatta el félelmemet, szorongásaimat… Ismertem is meg nem is a Fénybe Öltözött Asszonyt, de világított, valamit megvilágított… A legnagyobb titkot világosította meg, mégis mily hosszú időre elfelejtettem… Most már gyakran eszembe jut… Szégyen, nem szégyen, de számomra Kee által is ő jelent meg… Nem, nem azonosítottam Kee-vel, de az is biztos, hogy Kee nagyon emlékeztetett rá… Nem… Be kell ismernem, hogy pillanatokra valóban azonosítottam a Fénybe Öltözött Asszonyt és Kee-t… Azaz mintha azonosítottam volna… Ilyenkor „öltözött fénybe” Kee Stricker, a földi asszony… És bizony nem csodálkoztam volna ilyenkor, ha Kee fölemelkedett volna és beleolvadt volna a csillagos ég aranyába… De még korábban, kamasz koromban mily csodák történtek? Kamaszkori szerelem-élményünket később szégyelljük, pedig sohasem lenne szabad elfelejtenünk… Kamaszéveim, ó! Bejött földi lányként Időtlen Égi Asszony, aztán mintha csoda történt volna: különös fény árasztotta el a helyet, ahol megpillantanom megadatott, de rövidesen tovaszállt fénybe öltözötten a házak fölött – és nem megalázottnak éreztem közben magamat, nem bizony. Azért fakadtam sírva, mert a boldogságom volt elviselhetetlen, igen, a boldogságom. De hosszú ideig valóban nem mertem megfejteni kamaszkori látomásaimat… Még szerencse, hogy Időtlen Égi Asszonyom ismét megjelent, hogy megbizonyosodhassam arról, hogy valóságos… Valóságos volt kamasz koromban és valóságos most is… Különleges kegyelemnek köszönhetem újbóli megbizonyosodásomat? Égi Asszony, de Valóságos Asszony… Vajon újra találkozni azzal az Időtlen Égi Asszonnyal csak az tud, aki már végigjárta a Dante útját?… Könnyű volt Danténak… Vagy ő is csak az „emberélet útjának felén” döbbent rá, hogy nincs értelmesebb cselekedet a földi életben, mint eljutni abba az Önmagunkba, aki Fénybe képes öltözni, és fénybe öltözötten meg tudja közelíteni a Fénybe Öltözött Asszonyát. Ó, titkok, titkok, titkok!… Le ne egyszerűsítsük a legényesebb kérdést: Az anyag és a fény megkülönböztetésének a képessége mindennapi képesség-e, vagy különleges, rendkívüli? Nem, nem az anyag és a fény szétválasztásának azon képességéről beszélek most, amely az alkimisták és a lovagok rítusaiban a legfontosabb volt, s amelynek megszerzése nem képzelhető el rendkívüli erőfeszítés, elsősorban az önmegtagadás, önmegtartóztatás magas színvonalú gyakorlása nélkül. Nem, nem erről beszélek, hanem olyan képességről, amelyről könnyedén kimutathatjuk, hogy nem rendkívüli. Hisz az anyagot és a fényt megkülönböztetjük akarva-akaratlan, mégpedig mindennapjainkban is… És mindenben: emberben és természetben… Tettben, szépségben, asszonyban… Minden nagy vállalásban, de a legszelídebb mosolyban is. Mintha mindig bizonyos lettem volna abban, hogy a valóságosabb valóság Fény-valóság. Hogy ez az igazibb valóság… Mindig ezt kerestem, ez az igazság… Hosszú ideig öntudatlanul. Igen, igen, igen… Mindenütt és mindenkiben felismertem a fényt: ez határozta meg a vonzódásaimat. Önmagamban is megkülönböztettem, fel is ismertem… Ó, számolok a leegyszerűsítés veszélyével, de azért kimondom, hogy ha már tudatosan keressük önmagunkban, akkor szétválasztását készítjük elő, s ezzel nyilván rá is lépünk önmagunk legyőzésének az útjára. Ó, biztos vagyok benne, hogy nemcsak én vállalom, hanem sokan vállalják ezt a nehéz utat még olyanok is, akik nincsenek ennek tudatában… A Dante útját, a lovagok útját. És ez természetes: az „emberélet útjának felén” vagy azon túl a fény és az anyag elkülönítése – az aranycsinálás! –, a fény és az anyag különválasztása egyre fontosabbá válik.

Beszéljünk csak bátran, magabiztos, elbizakodott és elbutult kortársaim, férfiak, de asszonyok is, beszéljünk csak bátran kamaszkorunk rejtélyes látomásairól. Emlékezzetek ti is vissza: kamaszkorunkban gyakran látjuk fénybe öltözöttnek, fény-asszonynak szerelmünket… Sokszor jelenlétében, sokszor távollétében… Sokszor azt is érezzük, hogy távollétében valóságosabb a jelenléte… És ettől megzavarodunk… Ahelyett, hogy megnyugtatna minket, hogy különleges, a megszokott fényhez nem hasonlítható fény jelenlétét tapasztaljuk meg… Hűs fény, csodatevő: időt és teret elnyelő. Minden félelmet, minden fájdalmat, minden sötétet eloszlató.

Kamasz koromban nagyon gyakran éreztem úgy – és szégyelltem, hogy úgy érzem –, hogy társaságban nem tudok feloldódni, annyira nem, hogy kamasztársaim is észlelték különös zárkózottságomat, meg is szóltak engem… Megszóltak? Kicsúfoltak, megszégyenítettek… Én pedig nem tudtam méltóképpen viselkedni, mert nem tudtam, hogy a bennem „fölösen” jelen lévő fény az, ami zavarja a környezetemet… És zavart aztán engem magamat is.

Igen, menekülünk Időtlen Énünk közelségéből… Igyekszünk fejünk tetejéig alámerülni az anyagiban, a fénytelenben… Sikerrel hajtjuk végre a fordított műveletet: a fényt változtatjuk anyaggá, holott – miképpen az alkimisták azt fel tudták fogni – az állna érdekünkben, hogy növekedjék, elhatalmasodjék bennünk a fény… Magabiztos férfitársaim, még valamire felhívom a figyelmeteket! Bizonnyal sokan vannak olyanok közöttetek, akik még emlékezhetnének arra, hogy ifjúkori első szeretkezéseiket megkeserítette a fény zavaró jelenléte… De amikor az alacsonyabb rendű, az állati, a fénytelenített, szellemtelenített szeretkezésnek már mesteri művelőivé váltatok, fölényes mosollyal emlékeztetek vissza „szégyenletes” kamaszkorotokra… És aztán el is felejtettétek? Sikerrel tagadtátok meg mindazt, ami valóságosabb, mint a valóság? Megtörténhetett ez bizony, mert mit sem tudtok arról, ami a régiek számára még nagyon fontos bizonyosság volt, mit sem tudtok arról, bizony, hogy a magasabb rendű szerelem keresésének az értelme: az örökkévalóság megtalálása… Azaz Időtlen Énünk megtalálása, majd Időtlen Égi Asszony megtalálása… Az egység helyreállítása önmagunkban.

Honnan tudom én mindezt, férfitársaim? Tudom, mert önmagamról beszélek… És ha a mai emberek közül már csak én beszélhetek erről, mivelhogy már csak én tudom, miről van szó? Akkor méltóképpen kellene vallanom az Időtlen Égi Asszony megtalálásáról. Hogy minden valódi embernek segíthessek a maga Időtlen Égi Asszonya megtalálásában… Hát akkor most már méltóképpen folytatom előadásomat, magabiztos, tehát szánalomra méltó kortársaim… Arról kell beszélnem, amit megtapasztaltam… Miért bizonytalanodtam el most mégis?… Nincs jogom feltételezni, hogy olyanok vagytok, mint én?… Amit legkönnyebb felfogni, és amit ezért eddig sem hallgattam el, abból kellene kiindulnom… Az Időtlen Égi Asszony valóságosabb nem is lehetne, és szerelemmel lehet Õt szeretni… Nem csak ennyiről akarok most beszélni, most semmit nem akarok elhallgatni. De ha túl bonyolult, amit el akarok mondani… Szívesen abba is hagynám… Inkább megfesteném? Talán… De miképpen ábrázoljam? Asszony, akinek nincs anyagból való teste, de létezik… Valóságos, nem káprázat, senki sem valóságosabb… Ó, szívesen mondanék el még többet róla, de nem megy… Nem olyan könnyű beszélni róla, mint hittem. Sokszor beszéltem én már róla, de nem mondtam el mindent… Nehéz, persze hogy nehéz beszélni róla, hisz mi lehetne hihetetlenebb, mint az, hogy itt a földön megtapasztalhatunk valamit, ami megtapasztalhatatlan kellene hogy legyen, hogy itt e világi létünkben megláthatunk, felismerhetünk valakit, akinek nincs anyagból való teste, aki tehát láthatatlan kellene hogy legyen… Nem, nem mi kelthetjük Õt életre, nem a mi teremtményünk, ó, mi csak képessé válhatunk az Õ valódiságát felfogni… Mit valljak még be? Mit tapasztalok meg? Mi történik velem, amikor felismerem azt, aki Fényből való? Átminősülök… Higgyétek el: ami történik, az a fantáziálgatás ellentéte… Időtlen Égi Asszony, aki megjelenik… Az asszony, akit vártam, akit mindig vártam…

Mivé változom át?… Miféle szerelemre válok képessé? Végtelen, időtlen szerelem… Az utolsó előtti pillanat válik végtelenné… Mintha végtelenné válna… Ó, megint az utolsó előtti pillanat csodája… Az utolsó előtti pillanatban áll meg az idő… Mi ebben a csoda?… Hasonlítható ehhez a szokványos testi létünkben tapasztalt szeretkezés legmagasztosabb pillanata?… Hasonlítható, de mily szegényes mégis ehhez képest az a legmagasztosabb pillanat… Miért? Az anyagi létünk fogságában megtapasztalt szerelem, ó, mennyivel tökéletlenebb… És mindig a tökéletlenebb és a múlékonyabb az illúzió, és ez nem is lehetne másképpen… Mégis igaz, mégis igaz, hogy a két szemünkkel és testünk más tökéletlen érzékszerveivel megtapasztalt szerelem-élmény, a leghétköznapibb is, csoda… Ez is összeköti a két világot, a jelen idejű énünk és Időtlen Énünk világát… Kaput nyit minden szerelem, az Ég kapuját… Ó, a szerelem addig tart, amíg a Kapun belátnak a szerelmesek… Amíg szerelmük csodája képes nyitva tartani a kaput… És vége minden szerelemnek, ha a kapu bezárul… Ó, azért más, egészen más világot tapasztal meg az, aki… Nehéz szavakba foglalni, nehéz megfesteni… De talán nem is szabad szavakba foglalni, nem is szabad képen ábrázolni. Mert aki a szavakat megérti, a képet megérti, az veszélybe kerülhet, lebecsüli – a magasabb rendűt felfogván! –, lebecsüli bizony a leghétköznapibb szerelem-élményt… Képtelenné válik, igen, képtelenné válik felfogni annak csodáját… Amikor Sient szerettem, az is csoda volt… Nincs benne szépség, harmónia, kedvesség, de én felismertem benne… Az a parányi szikra kapott lángra benne, amikor szerettem, ami az Örök Fényből való… Hogy van ez a maga bonyolultságában, rejtélyességében? Ó, nem tudom felfogni ezt a nagy misztériumot… Leírhatatlan, ábrázolhatatlan, amiről beszélek! Eggyé válás a harmóniával, a tökéletes szépséggel? Időtlen élményről beszélek, végtelenről: nem is lehet vége, az utolsó előtti pillanatban áll meg az idő: mintha az utolsó előtti pillanat örökkévalóvá válna… Mi ez? Valóságnál valóságosabb valóság, vagy becsapom önmagamat?! Ocsmány módon becsapjuk magunkat, káprázatba menekülvén a valóságból?! Nem! Ha káprázatba való menekülés lenne és nem valóságos élmény valóságos világban, akkor úgy érezném magam valóságra ébredvén, magamhoz térvén, mint önkielégítés után a legkiszolgáltatottabb férfi: fáradtnak, elgyötörtnek… De frissnek, erősnek, legyőzhetetlennek érzem magam, és frissítő, erősítő csak valóságos világ lehet, és nem az illúzió világa… Csodának látszik ez a valóság, de attól valóság…

Bizonyos vagyok benne, hogy legyőzvén megszokott terünket és időnket lépek be abba a világba, ahol felébreszthetem a számomra teremtett asszonyt… És semmi, de semmi nem személyesebb és valóságosabb ennél!… És meg fogom találni mindennek a kifejezésére még a szavakat is, képen is bemutatom… Mert nemcsak az elégés előtti utolsó pillanat csodája fogható fel, hanem a legmagasabb rendű szerelem-élmény utolsó előtti pillanatának a csodája is… Az utolsó előtti pillanat a Kapu… Ó, Mindenható Istenem, köszönöm, hogy felfoghatóvá vált számomra is a testetlen és időtlen tökéletesség, harmónia… Hogy megláthattam, felismerhettem az Asszonyt, aki időtlen égi lény, de nekem teremtetett, és fénybe öltözötten várta, hogy felébresszem… Ó, dehogyis felfoghatatlan, amiről beszélek… Mit ismerjek még be okulásotokra, szerencsétlen kortársaim? Az idő és a tér legyőzésének talán nem is a legbonyolultabb kérdése az a felfoghatatlan szerelem-élmény, amelyről beszéltem, de azért eléggé felfoghatatlan, ugye? De nem az a nagy baj, hogy felfoghatatlan, hanem az, hogy olyan képességről beszélek, amely sorvadóban… Igen, büszke férfiak, arról van szó, arról van szó, arról van szó bizony, nem másról, mint arról, hogy a férfikorunk közeledtével sorvadni kezd az a képességünk, amelyet képtelen voltunk megbecsülni… Férfikor: alásüllyedés az anyagba?… Alásüllyedés az anyagba: ez bizony a felnőtté válás nagy veszélye… Számoltok-e ezzel? A szakrális szerelem, megmondom nektek, századom büszke férfiai, kegyelmi állapot… De felhívom még egyszer a figyelmet arra is, hogy napjainkban rendszerint az történik, hogy e kegyelmi állapotért nemcsak hogy nem mond az ember méltóképpen köszönetet, de fel sem ismeri, és menekül tőle… Mert a Fény valóságos jelenlétét nem fogja fel, és – mintegy „ellenalkimistaként” – mindent elkövet, hogy a benne meglévő szellemit: a romolhatatlan és halhatatlan Fényt mulandó Anyaggá változtassa… Nem teszi tudatosan. Nem óhajtja megsemmisíteni Fény-Önmagának azt a részét, amely jelen idejű létezésében is jelen van, bizony nem óhajtja megsemmisíteni, de megsemmisíti… Mindent elkövet, hogy megsemmisítse, mert egyedüli valóságnak a mulandó anyagi valóságot tekinti.

Ó, szerencséje van annak, aki nem válik képtelenné a magasabb rendű szerelemre, amely… Miről beszélek?! Miféle szakrális szerelemről?!… Arról hogy merek beszélni, amit sem a szavaimmal, sem a képeimben nem tudtam felfoghatóvá tenni?!

De szabad beszélnem róla… Mert valóban megtaláltam Időtlen Égi Asszonyomat… Megtaláltam… Visszajött… Fénye valóban hűs Fény… Személyes… Fonhat magának fényből takarót, mint Dante Beatricéje. Õ Minden Szépség… Õ maga a Harmónia… Ó, megtalálni Õt nem más, mint Kegyelmi Állapot… Különös, nagyon különös, hogy az Õ Világában a szerelem levetkőzi a megszokott, a „földi” szexuális vonatkozásokat… Miért lenne ez különös? A fény és az anyag különbözőségéből adódik… Csodatevő energia tölti be a koponyaüregemet: mintha a kellemes feszítő nyomás a koponyám tetejét képes lenne felemelni…. A testemből mintha felemelkedne valaki… Aki aztán mindenen átáramlik akadálytalanul… Fény, hát mi akadályozná? De közepében vagyok… Mindenhova, akármilyen messzire, akármilyen magasságba eljut. Az Ég Kapuján túl találja meg Időtlen Énemet?… Létezésem középpontja itt már Időtlen Énem középpontjában van? Időtlen Égi Asszonyomat ekkor már megtalálhatom… Eggyé válásunkban valóban nincs hétköznapi szexualitás… Egésszé válás. Ennek élménye.

Mi történt? Az idő mintha úgy állt volna meg, a tér pedig úgy változott volna át, mint gyermekkorom meséiben. Eszembe jut a mesék táltos paripája, aki gyorsabban száll, mint a gondolat… Mi a táltos paripa? A legnagyobb önfegyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, megőrzött, majd finomított, átalakított energia – „csodatevő” energia, melynek beavató, teremtő erejét én képessé váltam felismerni, ezért nem pazaroltam el, de szunnyadni se hagytam?

Ó, mindegy most számomra, hogy miképpen történt, ami történt… Nem az a fontos, hogy miképpen tapasztalhattam meg, amit megtapasztaltam… Csak az lényeges, hogy megtapasztalhattam.

Ó, nehéz felfogni ezt a nagy misztériumot…

Hogy lennék én képes mindezt méltóképpen felfogni?… Időtlen Égi Asszonyom egyetlen titkát sem vagyok képes méltóképpen felfogni… Az elmém végtelen – és benne van Időtlen Égi Asszonyom is? Ó, nem arról az elméről beszélek, amelyről mindenki beszél… Olyan elméről beszélek, amely a mi valóságunkban is van, és más térben és időben is. Nem, nem lehet erről beszélni! Nem tudom elmondani, hogy mit tapasztaltam meg! Nincsenek hozzá szavaim! Az elméről beszélek, igen, de nem arról, amelyről a tudósok azt írják, hogy értelmi képesség, mert amit én nevén szeretnék nevezni, az egészen más. Olyan elméről beszélnék, amely nem a mi megszokott, könnyen érzékelhető terünkből és időnkből való. És arról, hogy agyunk e világi, de az elménk bizony nem e világi… Igen, én arra döbbentem rá, hogy az Ég Kapuján azért sikerült belépnem, mert az elménk ott is van… Ott is van, a végtelenben is… És az időtlenségben is… E pillanatban is létezik, de az időtlenségben is. Hogy is van ez? Az elmém az Égi Végtelennek is része, és így lehet benne Időtlen Égi Asszonyom is… Ó, azt tapasztalhattam meg, hogy lehetünk egyszerre mindkét világban?… És nem az agy, hanem az elme világa a valóságosabb? Létezésünk abban a világban végtelen és időtlen? Amikor felemelkedtem, fénysebességgel vagy annál is gyorsabban, amikor az Időtlenségbe és a Határtalanságba felemelkedtem, akkor elmém égi terét és elmém időtlenségét tapasztalhattam meg?

Mi történt velem? Valóságnál valóságosabb valóságba voltam képes átlépni, vagy becsaptam önmagamat, káprázatba menekülvén a valóságból?! Megláthattam, felismerhettem az Asszonyt, aki időtlen égi lény, és fénybe öltözötten várta, hogy felébresszem, mert Õ az én időtlen égi Énem másik fele? Csodának látszik ez a valóság, de attól valóság. Lehet, hogy felfoghatatlan, de semmi sem személyesebb és valóságosabb ennél… Harmóniaforrásról van szó, igen… Harmóniaforrás-asszony? Időtlen Égi Asszony által ismertem meg én is a harmóniateremtés nagy misztériumát?

A képeimben mégsem tudtam e nagy csodát felfoghatóvá tenni?

Pedig a képeimben hiszek. A bennük való hitemtől most már semmi sem tántoríthat el.

7.

Hiszek a képeimben, mert a prédikátor fogta festésük közben a festő kezét… Nem hiszek önmagamban, mert én a prédikátort ki akartam üldözni magamból. Nem sikerült kiüldöznöm, s másoknak se, másoknak se bizony, nálam erősebbeknek, hatalmasabbaknak…

Prédikátorként én csakis a kötelességemet teljesítettem… Visszautasítom a vádat, hogy istentelen beszédeket tartottam… Nem akartam lejáratni az egyház tekintélyét sem, sőt: meg akartam akadályozni az egyházat abban, hogy a hitet önös érdekből a hívők valós érdekei ellen fordító prédikátorai által, álprédikátorai által maga lejárathassa tekintélyét! Nem félek a kérdéseiktől, miért félnék. Kérdezzenek csak nyugodtan… De előbb tisztázzunk valamit: mi ez tulajdonképpen? Bírósági tárgyalás? Ha nem bírósági tárgyalás, akkor miért áll csendőr a hátam mögött?! Ha azt akarják, hogy őszintén válaszoljak a kérdéseikre, küldjék el a hátam mögül. Nem beszélhet őszintén az, akinek a háta mögött csendőr áll.

Félnek talán tőlem?! Ha félnek tőlem, állíttassák a maguk háta mögé!

Köszönöm, hogy kiküldték, köszönöm.

Csak azt nem értem, mi értelme van a kérdezősködésüknek, ha úgysem engednek többé prédikálni… A válaszaimtól függ, ó, mennyire megnyugtató ez számomra… Hát akkor igyekszem, igyekszem…

Azért lettem prédikátor, mert nem úgy élnek az emberek, ahogy élniük kellene. Mert nem is tudják, hogyan kellene élniük… Segíteni akarok nekik megtalálni a helyes utat… Az utat, mely… Nem, nem mint a mesében… Az utat, melyen csak az haladhat át, ki képes kibújni a bőréből… Nem értik? Képes levetni a lelkére kövesült emberi természetet… Még mindig nem értik?… Aki képes megölni magában a szolgát… Nem, nem mindenfajta alázatot ítélek el, félreértettek… A Hegyi Beszédet akarom megértetni… Mit jelent önmagunkat legyőzni… Elmondanám, de megint félreértenek; nem kellene magyarázkodnom, hisz mindig félreértenek. Az emberi természetet akarom megváltoztatni, nem értik? Nem tudom, mi legyen az első lépés, segítsenek megtudnom… Hát hogy szítanék lázadást, ha egyszer nem hiszek az erőszakban?… Hogy az embernek Krisztus tanításai szerint kell-e élnie? Igen… De az a baj, hogy már képtelen felfogni Krisztus tanításait… Mit kellene megértetnünk vele, hogy képes legyen erre?… Rá kell lépnie a Krisztus Útjára… Mi legyen a legeslegelső lépés?… Mondanám, de én nem hiszek már abban, hogy szavaim megvilágosíthatnák számukra az Utat…. Hogy aki ennyire bizonytalan, annak honnan van bátorsága szószékre állni?… Na, látják, ez meggondolandó… De az is meggondolandó, hogy aki nem bizonytalan, az becsapja embertársait… Ó, ne higgyetek a magabiztos szónokoknak, mert lehetséges, hogy csak szavaik magasztosak, céljaik nem. Aki magabiztos, az persze lehet félkegyelmű is; ha félkegyelmű, akkor bocsánatos a magabiztossága… Az embernek… A borinage-i bányászokról beszélgessünk? Ó, nyugodjanak meg, ők sem értették a szavaimat… Igen, bevallom: azt prédikáltam nekik, hogy az Isten is bányász… A szavakkal kifejezhetetlent akartam ezzel kifejezni… Hogy mekkora megbotránkozással néznek!… Igen, hogy szemléletesebb legyen a prédikációm, rámutattam a legfáradtabb, legmegviseltebb, leggörnyedtebb bányászra!… Azt mondtam, ő az Isten… És nem bántam meg: biztos vagyok benne, hogy nem estem az istentagadás bűnébe… Nem, nem imádkoztam élő emberhez, én a szavakkal kifejezhetetlent akartam kifejezni… Persze hogy félre is érthető, ha azt prédikáljuk, hogy az Isten is bányász. De szénporba öltözötten jártak, néha tífusz ütött ki közöttük, néha rájuk omlott a bánya.

Nem lett volna szabad, persze hogy nem lett volna szabad azt prédikálnom, hogy az Isten közülük való. Tényleg: mit érthettek ezen a szerencsétlenek?

Mindig félreértették a szavaimat, világéletemben félreértették a szavaimat.

Ó, én nem reménykedem már sem abban, hogy megértenek, sem abban, hogy egyetértenek velem…

Pedig hinniük kellene legalább abban, hogy van olyan pillanat, mely százezerszer százmillió évet sűrít magába… Hogy van, ami ég, de nem akar nem égni… Úgy ember, úgy búzaföld, úgy fa, hogy nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud lemondani milliomodrészéről sem annak, amit magába fogadott, hát el kell égnie; és mégsem ég el… Mégsem ég el, mert elégethetetlen.

Azt az öreg bányászt pedig ne is imádják, nem kértem én soha senkit arra, hogy imádja, de tiszteljék: mert a legfáradtabb ember, de cipeli a hátán a földet.

Micsoda?! Elfogatták, meghurcoltatták, megvallatták azt az ártatlan, fáradt öregembert?! Hogy merték?! Hogy volt lelkük hozzá?

Hát persze hogy megtört… persze hogy megtagadott engem… Hát nem értette, amit mondtam róla, hát mi csodálkoznivaló van ebben… Persze hogy furcsállotta, hogy éppen őrá mutattam… Mit vártak volna tőle? Miért bántották? Miért alázták meg?… Hát mit vétett?… Miért nem hagytak neki békét, miért?… Õ egy nagyon fáradt ember, miért bántották, miért? Szánom és bánom, hogy őt belekevertem… Hogy meghamisítottam őt, hogy felhasználhassam példabeszédben… Szánom és bánom. Bűnös vagyok. Csak ezért vagyok bűnös… De nagy ez a bűnöm.

Becsaptak akkor engem… Kelepcét állítottak fel nekem, és én beleléptem a kelepcéjükbe… Az a megfáradt öreg nem viselkedhetett szánalmasan… Akinek a szeméből én prédikációt olvashattam ki, az nem viselkedhetett szánalmasan… Napokon át követtem, mintha árnyéka lettem volna; estefelé hétrét görnyedve jött elő a föld alól; féltem, összeesik, a közelébe rohantam, hogy segítsem, rám nézett, gyermekszemei voltak, hihetetlenül görnyedt volt, de gyermekszemei voltak, és én megértettem, hogy dehogyis szorul ő segítségre.

Engem nem engedtek többet prédikálni… Nemcsak a szószékre nem engedtek fel, a házakba se engedtek be… A bányákba se… De én nem öltem meg magamban a prédikátort, pedig meg akartam ölni… Ide is velem jött, ahonnan szintén nem megyek el önként, de fenyegetésre se… Nem félek a megkövezéstől se… A prédikátor, aki utolsónak jött fel a föld alól a bányalégrobbanás után, aki ápolta és vigasztalta a tífusz halálraítéltjeit, ide is velem jött… Fogta a festő Vincent van Gogh ecsetjét… Ha nem így lenne, nem történne meg újra, ami akkor megtörtént… Csakhogy most védekezni se hagynak… Vádat se emelnek, csak elüldöznek… De nem úgy lesz, ahogy ők akarják… Nem fog sikerülni nekik.

Bolondokházával is fenyegetőztek. Na, nem! Védeni fogom magam. Hogyan? A képeim… hátha mégis… hátha mégis… képesek lesznek érthetőkké, ellenállhatatlanokká erősíteni a szavaimat… Hisz nem a mellőzött, semmibe vett festő fogta az ecsetet, hanem… hanem a megfélemlíthetetlen, a hatalmas akarású, elapaszthatatlan hitű, a szánalomra méltó embert megváltani akaró prédikátor… Csakhogy ma is… amikor a képeimmel megjelentem a ház előtt… a túlsó járdára húzódtak az emberek… halálos csend lett az utcán… Félreértettem azt a csendet!… Nem tudtam még felfogni, hogy az erőt, csakis az erőt fogadja olyan csend… Annak idején… Az a megfáradt öreg… Ha valóban szánnivalóan is viselkedett… Ha hagyta is magát megrettenteni, megalázni… Csak azért történhetett úgy, mert még nem menekülhetett a védelmet, biztonságot nyújtó képeimhez.

Megtörethetetlen az én hitem… Ha Paul Gauguinnek, a világ legnagyobb festőjének nem sikerült engem eltántorítani, akkor kinek, kiknek sikerülhet?… Hogy csalogatott a trópusokra, ahol mintha királyok lennénk, úgy élhetnénk, ahol… Milyen szépen hazudtál, Paul.

S mily meggyőző erővel figyelmeztetett: ne akarjam megváltani a világot, öljem meg magamban ismét a prédikátort, a megváltót, amíg lehet, amíg nem késő… Nem is sejtette szegény Paul, minek köszönhető legyőzhetetlenségem… A képeim és a világ viszonyát félreértette… Miként én is…

Minél több képem vesz körül, annál erősebb vagyok… Minél több képem vesz körül, annál legyőzhetetlenebb vagyok.

A képeim érthetővé, ellenállhatatlanná, varázserejűvé változtatják a kifejezhetetlent kifejező szavaimat, tehát mutogatnom kell a képeimet, és nem ládákban és a saját szobám falán tartanom őket… Ki kell vinnem őket, igen, csak azért is ki kell vinnem őket emberek közé, piacokra, terekre, hogy legyőzhetetlenekké erősödjenek a szavaim…

És mondom: miként a világ, ő maga is, Vincent van Gogh, a maga gyarlóságában, esendőségében, a képei védelmében áll… Legyőzhetetlen, megsérthetetlen, megalázhatatlan a képei védelmében… Megvédik őt a képei bármily körülményben: erősebbek, mint a fegyveres legények… A képei, a háta mögött álló és nem a képtárak falain függő képei… Aki pedig követ hajít védekezésül Vincent van Gogh egyre érthetőbbé, ellenállhatatlanabbá, varázserejűvé váló szavai ellen, az hiába dobja a követ: a kő a képekig nem érhet el, a képei védelmében nyugodtan álló Vincent van Goghig nem érhet el… Mert a képek szénné szelídítik a követ… a szénné szelídített kő pedig elég, még mielőtt a képekhez érne… Elég a levegőben…

(1968–2000)