Törzsasztal

Ez a Várad kicsit most idegen

Ez év tavaszán, a Varadinum-napok egyik estéjén a nagyváradi városháza dísztermében ülte körül a máskor a városatyák által tanácsüléseken használt asztalt tizenegy ember – mintegy félszáznyi érdeklődő figyelmétől követve –, hogy Zétényi Zsigmond kezdeményezésére, illetve az ő moderátorsága mellett néhány felvezetett témakörről beszélgessen. A párbeszéd második részét olvashatják az alábbiakban, a rövidített, szerkesztett anyag harmadik, befejező részét a Várad következő számában közöljük.

A beszélgetés második részének megszólalói:

Balogh Brigitta filozófus, egyetemi tanár

– Partiumi Keresztény Egyetem

Biró Rozália alpolgármester, közgazdász

– Nagyvárad

Sz. Horváth István filozófus, egyetemi tanár

– Partiumi Keresztény Egyetem

Králik Lóránd gazdasági elemző, főszerkesztő

– Privatprofit.ro

Makai Zoltán villamosmérnök, vállalkozó

Molnár Judit tanár, közíró

– Eminescu Főgimnázium, Ady Endre Sajtókollégium

Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő

– Erdélyi Riport, Várad folyóirat

Szűcs László szerkesztő

– Erdélyi Riport, Várad, Ady Endre Sajtókollégium

Zétényi Zsigmond egyetemi tanár

– Nagyváradi Egyetem; az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság

bihari szervezetének elnöke

Zétényi Zsigmond: Következő témánkat két kérdésben tudnám összefoglalni. Milyen napjainkban az a hely, ahol élünk, s milyen ma nagyváradinak lenni? Illetve azzal egészíteném ki, s kérdezném mindenkitől, aki hajlandó erre válaszolni, hogy milyen polgárként – politikai konnotációk nélkül –, városlakóként itt élni? Az is érdekes lehet, vajon másképpen válaszolnának erre, ha úgy kérdezném: milyen magyar polgárként itt élni?

Sz. Horváth István: Én éreztem már jobban is magamat, tíz évvel ezelőtt, amikor ide kerültem, élhetőség, kulturális lehetőségek szempontjából jobb volt a helyzet.

Zétényi Zsigmond: S mint átlagember hogy látja?

Sz. Horváth István: Ha azt mondom most, hogy nem vagyok átlagember, akkor nagyképűnek tűnök, ha azt mondom, átlagember vagyok, akkor jól érzem magamat, köszönöm szépen. Persze jobban szeretném érezni. Magyar polgárként is ugyanezt mondanám.

Makai Zoltán: A demokrácia, az értelmiségi életmód nagyon fontos velejárója a beszélgetés, egymás meghallgatása, megértése, egymás megtanulása. A kérdésre – váradi születésűként – azt mondhatnám: már éreztem jobban magamat, de hát ez nem csoda, hiszen az ember fiatal korában mindig jobban érzi magát a bőrében és a városban. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a várossal van gond. Inkább a polgárokkal, az életmóddal, a gondolkodásmóddal, a hozzáállással, az értékeinkkel... Az, hogy most nem olyan jó, mint harminc évvel ezelőtt, az annak is a következménye, hogy kevesebb időnk van egymásra, beszélgetésre, egymás meghallgatására. Nincsenek helyek, ahol ezt gyakorolni lehet. Erre oda kellene figyelni. Több időt kellene fordítsanak egymásra. És a városra is.

Búcsúzóul felfedezni

Szilágyi Aladár: Amikor 1989-ben kifelé állt a szekerem rúdja az országból, azok közé tartoztam, akik távozóban voltak hatvankilós csomagjukkal. S akkor a városban jártamban-keltemben, először kevésbé tudatosan, később egyre tudatosabban, úgy búcsúztam Váradtól, ahol 1964 óta élek, hogy igyekeztem magamnak újra felfedezni. S bizony volt bőven még benne mit felfedeznem. Ugyancsak a felfedezés örömével idézném egy kívülálló sorait, egy kilencvenes évek közepén Váradon járt német szerző, Karl Schlögel esszéjének egy részletét. Felfedezve magának a várost rádöbbent, milyen páratlan értékeket őriz. Néhány sorát idézném. „De jó tudni, valamikor ez volt Európa. Aki még nem látta Oradea-Nagyvárad-Grosswardeint, annak aligha lehet megfelelő fogalma Európa tündökléséről és bukásáról.” (Forrás: Várad 2004/6.) Nos, ha az idővel lehetne játszani, a holnaposok korában érezném magamat a legjobban, ha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét. Vagy Vitéz János korában, a humanista Váradon. Nagyon remélem, hogy még lesznek olyan korok Váradon.

Králik Lóránd: Én csak ezelőtt húsz-harminc évre mennék vissza a saját emlékeimben kutatva. S ha az a kérdés, hogyan érzem magamat, ugyancsak váradi születésűként, aki első éveimet innen néhány lépésnyire, a Zöldfa utcában töltöttem? Éppen a napokban sétáltam újra a Zöldfa utcán, magyarországi barátaimmal, s megdöbbentem, hogy ez a hajdanán pezsgő, zsibongó, kereskedő utca mennyire megváltozott, mennyire kihalttá vált. Maga a forgalom is átterelődött a városban más területekre. Ez a Várad egy kicsit most idegen számomra, ugyanakkor büszke is vagyok arra, hogy váradi polgár vagyok, s ez a város még mindig az enyém. Az viszont fáj, hogy amíg húsz éve ha végigmentem a Fő utcán, szinte percenként köszöntem rá a barátaimra, ha most végigmegyek, szinte alig látok ismerős arcokat.

A múlt jó üzlet

Szűcs László: Ez az idegenség-élmény ér gyakran engemet is. Az előbb azt írtam le egy cédulára, hogy „nem érzem Nagyváradot”. Az én gyermekkoromat a Lóránd által említett Zöldfa utca közelében, ám a Szent László tér másik oldala felől, a Pável utca – Teleki utca környéke határozta meg. S ezek az utcák nem is változtak annyira. Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy a nosztalgia lenne az az út, amin járnunk kellene. Néhányszor jelen voltam, illetve mások elbeszéléseiből van rálátásom a Magyarországon élő váradiak évenkénti találkozójára. Furcsa látni-hallani, hogy az ott májusonként összegyűlő 2-300 ember számára immár szinte kizárólag a 60-as, 70-es, 80-as évek Váradjának a felidézése az érdekes, s úgy tűnik, hogy a legtöbbjüket éppen a mai Nagyvárad érdekli a legkevésbé. Ez részben érthető is, természetes is. Az kevésbé, hogy a mai Várad lapjai, könyvei, kultúrája sem érdekli őket, leszámítva azokat a kiadványokat, műsorokat, amelyek a múltról szólnak. A múlt jó üzlet továbbra is. Valahogy olyan ez, hogy ők intenzívebben érzik a váradiságot, miközben nem élnek benne, én meg nem igazán érzem már, pedig benne élek.

Molnár Judit: Isten őrizz, hogy nosztalgiázzak. Nem erről van szó, de az biztos, hogy a hatvanas években sokkal inkább város jellegű volt, mint amikor egyszer csak felduzzadt kétszázezres várossá. Nagyon nagy tömegek jöttek különböző vidékekről. És nem ők alkalmazkodtak a város szellemiségéhez, ha lehet ilyet mondani, hanem a város szellemét rántják le folyamatosan a sárba. Én a magam utcáját, a Rulikowski utat szeretném említeni, ami az én gyermekkoromban s jóval azután is csendes, nyugodt hely volt. Most meg lehet nézni. Lármás, balkáni. S ne értsenek félre: engem a stílus zavar, nem a nyelv.

Egyetemi város alakul

Balogh Brigitta: Engedjék meg, hogy egy kicsit optimistább hangot üssek meg. Hét év után visszaköltözve, számomra a Kolozsvárral való összehasonlítás is közrejátszik abban, hogy én igenis jól érzem magamat Váradon. Kisebb, kevésbé zsúfolt, kevésbé csúnya. Ezen nem az épületeket kell érteni, hanem azt, ahogyan bánunk velük. S egyáltalán, egy olyan fokú tolerancia él ebben a városban, ami Kolozsváron – amikor onnan eljöttem – elképzelhetetlen volt... Ami a kulturális élet egy szegmensét illeti, nem szabad elfeledkeznünk arról: itt mégiscsak egyetemi város lett, lesz, van alakulóban, s ennek egész egyszerűen nem lenne szabad nyom nélkül maradnia. Ez kulturális piacot kellene jelentsen. – S hogy érzem magam magyar polgárként? Kolozsvár után könynyű kitalálni, elégedett vagyok az élhetőséggel.

Zétényi Zsigmond: Ha szabad egy megjegyzést, boldog vagyok, hogy a fiatalok ilyen optimistán állnak hozzá. Brigitta, én veled szavazok.

Biró Rozália: A kérdésre én is azt válaszolom: jól érzem magamat. Elképzelhető, ez abból is adódik, hogy nem itt születtem, de felnőttként meghoztam azt a szerencsés döntést, hogy itt akarok élni. Örvendek, hogy így döntöttem. Természetesen itt is sok hiányosságot tapasztalhat meg az ember polgárként, s még annál is többet, ha történetesen bent az önkormányzatnál dolgozik. De tudomásul kell venni a helyzetet, az állapotot, s attól a pillanattól kezdve, hogy felmértük, el tudunk kezdeni dolgozni a hiányosságok javításán, s eredményeket tudunk elérni. Természetes az, hogy elégedetlenek vagyunk, panaszkodunk, de ezen túl kell lépni, s mindenkinek cselekednie kell a maga területén.

Arra a kérdésre, hogy magyar polgárként hogyan élek, azt tudom mondani, én e kettőt nem tudom különválasztani magamban.

(A beszélgetés befejező részének munkafogalma, kiindulópontja:
milyen ma magyarnak lenni.)