Traian Stef költő, a Familia folyóirat szerkesztője (Brãdet község – Bihar megye, 1954). A nagyváradi Eminescu líceumban végzett, Kolozsvárott román nyelv- és irodalomból diplomázott, szerkesztője volt az Echinox egyetemi lapnak. Verskötetei: Cãlãtoria de ucenic (1993); Femeia în roz (1997); Tandretea dintre noi. Esszékötetei: Despre mistificare (1998); Despre calitatea umanã (2000). Verseivel jelen van a Corabia cu poeþi – A költők hajója című kötetben, amelyben román és magyar költők anyanyelvi közlésben s egymást fordítva szerepelnek.

Traian Stef

140 éve a román írók szolgálatában

Két év telt el azóta, hogy a Familia szerkesztősége visszaköltözött Iosif Vulcan házába, a mai emlékmúzeumba, a folyóirat történelmi kollekciója ily módon egy helyre került a nyomdagép alól frissen kikerült évfolyamokkal. Mi, a lap jelenlegi szerkesztői ennek köszönhetően abba a helyzetbe kerültünk, hogy időnként rácsodálkozhatunk a száz esztendővel ezelőtti papír kiváló minőségére, a pesti és bécsi betűvésnökök szakavatott munkájára, arra, hogy a kor „nem kormányzati szervezetei” (kulturális, egyházi, pénzügyi és szakmai egyesületek Erdélyből, Bukovinából, majd az egész román Regátból) a lap előfizetői voltak, hogy milyen büszkén őrizték könyvtárukban egykori iskolamesterek az egyes évfolyamokat, hogy miként jutott el – vasút híján – a lap egy nem román fővárosból egy 16 éves csernovici diák kezébe, ahonnan az egy másik, nála valamivel idősebb ifjúnak elküldte a verseit, és hogy azok a pesti ifjak, élükön Iosif Vulcannal, felvállalták ama küldetést, hogy nemzetüket az írott szó révén felemeljék. Elcsodálkozunk azon is, hogy az akkori folyóirat lapjain a román kultúra csaknem minden kiválósága – mellettük „a bihari személyiségek” – nevére rábukkanunk, s hogy Octav ªuluþiu mennyi törekvést és hozzáértést belevitt irodalmi szemléibe azért, hogy ezek minden pillanatban a helyzet magaslatán álljanak: ha újabb nemzedék jelentkezett, ha elvek ütköztettek (például akkoriban is felmerült a „kreatív helyiérdekűség” problematikája), hogy mennyi tiszteletben volt része Vulcannak, amikor a Román Akadémia tagjává választották, hogy mily önérzetesen és büszkén fizette ki (egyedülálló gesztussal) Eminescunak az utolsó honoráriumokat, és még hányszor ejt ámulatba minket az öreg hölgy, a Familia…

A sztálinista-dejista kommunizmus idején nem jelent meg. Valószínűleg abban a korban senki nem is élt Nagyváradon, aki íróilag támogatta volna a megjelenését. Csak 1965-ben, miután a helybéli fiatalok bontogatni kezdték szárnyaikat és frekventálni a bukaresti íróiskolát, miután a kommunista párt akaratából növekedni kezdett a kulturális jellegű kiadványok száma, és képzett embereket is (legalább főszerkesztőket) rendelt hozzájuk, csak ekkor indul újra a Familia, mégpedig ötödik sorozatával. Érdekes az, ahogy korokon átívelve megmaradt a szellemisége, ahogy minden újabb sorozat megpróbálja összekötni az elszakadt szálakat, és ez minden alkalommal sikerül, mert átöröklődik jellege (a jellemessége). 140 év alatt mindössze négy főszerkesztője volt a lapnak: az alapítót, Iosif Vulcant is ekként említem, őt követte a sorban G. M. Samarineanu, Al. Andriþoiu és Ioan Moldovan. Bizonyos fokig a Familia árnyékában maradtak mindnyájan, a vendégszerzők és munkatársak iránti tiszteletteljes alázatban. Súlyos személyiségek nem telepedtek rá, nem használták fel könnyedén személyes célokra, a folyóiratnak mindig voltak önzetlen, tisztelettudó barátai.

A román írók 140 éve közölnek a Familiában. De soha olyan csórók, mint az idén és az elmúlt évben és mióta az eszem tudom, nem voltak. Nincsenek már bohémek és botrányhősök, sem zsenik és elzüllött tehetségek, ellenben van sok nyugdíjas, aki életjáradékot követel az államtól, pár komoly ember és számtalan egyetemi tanár. Ez volt legalábbis a benyomásom a Romániai Írók Szövetségének legutóbbi Országos Konferenciáján, folyó év június 17-én. Egy akármilyen kultúrházhoz hasonló egyetemi díszterem, tele idősödő írók alaktalan tömegével (bocsássa meg az Úristen, és ők is bocsássanak meg nekem), ájult légkör, attitűd és remény nélkül, kopottas táskájukkal a vállukon, egy gazdátlan Bukarestben. Ilyennek láttam én a mai Írószövetséget, egy nemzedékekre és provinciákra szakadt, de a bankszámla által centralizált szindikátusnak, amelynek számos tagja már le sem győzi tagadni együttműködését a szekuritátéval, közülük is a jobbak; szomorú emberekkel, akik azon sopánkodnak, hogy már nincs mit lenyúlni az Alaptól, mert a piacon levő könyveik már nem hoznak semmit a konyhára.

A Szövetségnek mostantól és immár van új elnöke Nicolae Manolescu személyében, mellette áll Varujan Vosganian, író és pénzember, politikus, alelnök, van egy felelős emberekből álló igazgatótanácsa. Minden bizonnyal az intézmény jobban, tisztességesebben működik majd, sokkal markánsabb képviselettel, ennek ellenére én attól tartok, hogy ebben a formájában a nagyravágyók, akarnokok majd meg fogják fojtani. Nem értem, miért szükséges a központosítás, a fiókszervezeteknek helyi vagy regionális szinten mért nem lehet bankszámlájuk, olyan tulajdonuk, amit önállóan adminisztrálhatnak. Nem értem, az írószövetségnek miért kellett szállodát építenie, miként Mitrea szakszervezetének, és főleg miért Bukarestben. Hacsak egy csoport vezetőnek nem támadt az a turizmusmentő ötlete, hogy sztriptíztáncosnők helyett írókat alkalmazzon. A Fekete-tenger partján és a hegyekben is vannak még turistaházak...

Az írószövetség intézményként, kinevezett vezetőséggel, javasolhat és támogathat terveket, együttműködhet a Kulturális Intézettel, a minisztériumokkal (a kulturális és a külügyminisztériummal), szűrő lehet a politikum fölött kulturális képviseletünkre gondolva – a nagykövetségek, a kulturális központok stb. embereire. Bátoríthatja ugyanakkor az írói státus védelmére irányuló kezdeményezéseket, a mecenatúrát és a szponzorálást, rehabilitálhatná az irodalmi díjat. Csakhogy a vezetőségtől állandóan pénzt kérnek – csomagokra, pakkokra. Azonban az új vezetőség liberális, ezért remélem, hogy Nicolae Manolescu és az új tanács túllép azon a nevetséges helyzeten, amelyben a szövetség megfeneklett.

A konferencián elitista büszkeségtől dagadt a keble mindazoknak, akiket megszólítottak, no nem személyre szólóan, hanem a tekintélyesség avatott hangján, hogy ti. legyünk önmagunk, azok, akik voltunk és még ennél is többek, féljen tőlünk a párt, a hatalom. Olyan volt, mintha az új elnök háta mögé bújnánk, ő a függöny előtt, mi mögötte, mint akiket megvéd az árnyéka. Ám Mariana Sipos asszony, aki a szekuritáté dossziéiban kutakodhatott, arra biztatott, hogy nézzünk csak tükörbe, mert még sok meglepetésben lesz részünk. A listákon újabb nevek jelennek meg, még „disszidenseké” is. A román irodalomra rávetített terem képe egy nosztalgia-térerőt sugallt nekem ekkor. Szerencsére az otthoniak valószínűleg végezték a dolgukat anélkül, hogy bárkitől elvártak volna bármit is. Ha jól meggondolom, Gabriel Liiceanu filozófusi státusáról lemondott az írói státusért, lám, nincs még minden elveszve, írónak lenni legalább menedéket jelent. És ha még hozzáértő is vagy, a könyvekből jó pénzt csinálhatsz.

A szövetség olyan, amilyen, egyeseknek jó, másoknak rossz, írók továbbra is lesznek, és amíg vannak írók, a Familia is megjelenhet, ha nem a kortársak mohósága viszi előre, akkor a saját történelme élteti tovább. Lehet, hogy nem vártuk meg a 150. évfordulót talán attól való félelmünkben, hogy sok minden történhet addig. Félünk (én legalábbis félek) a természetes fogyatkozástól, de még inkább a szellemitől. A küldetés sokak számára afféle kényeskedés, allűr, ha nem jár véle szinekúra, a jótékonykodás, önzetlenség pedig butaság.

A Familia 140 esztendejét most Nagyváradon ünnepeljük, de meglehet, hogy a 150-ik évfordulóra, amikor már európaiak leszünk, Pestre szóló meghívókat küldünk szét.

Fordította: Tavaszi Hajnal

Megjelent a Familia kulturális folyóirat 2005. júniusi, 6. számában