Gúzs Imre író, publicista (Köpec, 1936). 1958-ban történelemtanári oklevelet szerzett a kolozsvári egyetemen. Szatmár és Máramaros megyékben tanított, a Bányavidéki Fáklya és a Szatmári Hírlap kulturális rovatát vezette, de dolgozott a Könyvelosztó Vállalatnál Nagybányán és a bukaresti Előre munkatársaként is. 1990 után a Szatmári Friss Újság főmunkatársa volt. Riportjait, karcolatait, novelláit és cikkeit országos és megyei lapok közlik, több novelláskötete jelent meg.

Gúzs Imre

Csillagok árvája

Áll Laci Mihály a déli fénnyel megszórt udvaron, olyan testtartással, mintha éppen indulni készülne valahová. Rövid, kopottas bekecs van rajta, két keze csuklóig a zsebében. Áll gondoktól szélütötten, de hiába iparkodik, hiába gyűjtögeti silány érveit, nem tud sehogy a dolog végére járni... Márpedig ha törik, ha szakad, ha reccsen, ő megfejti a titkot. Sok mindent nem értett ő eddigi életében, sok mindenre kellett volna választ keresnie, de úgy intézték vele a csillagok, hogy mindig valami halaszthatatlan dolga akadt. Hol a mezőn, hol a ház körül, hol az erdő valamelyik kaszálóján. Többet, egyre többet, mindig többet, hogy legyen, hogy maradjon – ez volt számára a fontos. Ez volt a napiparancs, amit olyan áhítattal ismételgetett minden lefekvéskor a felesége, akár egy mennyei fohászt. „Ragasztani, ragasztani kell mindig valamit ahhoz, ami már van. Érted? Amitől egyszer megválsz, az többé soha nem lesz a tied!” – mondta a reggeli mellé, mondta az ebéd mellé, mondta, ha fújt, ha esett.

Laci Mihálynak is gyakran kellett tapasztalnia, még fiatalabb éveiben, hogy aszerint méretik meg mindenki, hogy mit testál az utána érkezőre, mire mondhatja: „Ez is tőlem van, ezt is én szereztem, ezt is én hagytam rád!”

Nem volt, tehát, ráérős ideje állni, toporogni egyik-másik gondolat mellett. Ott vannak az okosak – mondta néha, mintegy szemérmesen mentegetőzve –, törjék a fejüket, hordják fedél alá az elfoglalt emberek helyett, amit kisütnek. A parasztfélében – márpedig a világ teremtéséig visszamenően minden őse paraszt volt – nem csak a szó mozdul nehezen, mintha valamiféle átok fogná őket; hét kulcsra jár sokban a gondolat is. Igaz, ha egyszer leveri valaki a lakatot, vagy megtalálja a zárt nyitó kulcsok valamelyikét, akkor rá kell döbbennie arra, hogy az élettel együtt egyebet is terem a föld: tapasztalatokban megméretett, föld- és emberközeli bölcsességeket.

Laci Mihály mintha kivételnek számítana, mintha az ő parcelláján nem termett volna soha színt, szépséget őrző virág. Kell ebben lennie valamilyen igazságnak – tűnődik félhangosan –, mert ha nem így lenne, akkor most nem állna bekecsbe dugott kézzel, szélütött-forma állapotban, tudná a magyarázatot; vagy legalábbis valamilyen magyarázatfélét. De olyan most benne minden, mint elpihenő időben az erdő: mozdulatlan. Üres a nagy, sóval hintett feje is, akár egy felhagyott fészek. Pedig – tűnődik még mindig félhangosan – azt mondják a ráérősek, a könyvekkel bíbelődők, hogy a természetben élő ember sok olyan dologra okosodik, ha nem a másén járatja a szemét, amit nem írnak sehol. Esze elé tudja fogni az eget, a levegőt, a csillagokat, a virágokat, a füveket. Õ a természetben él, mióta tavasz jön a télre, a tavaszra nyár, a nyárra ősz, de úgy látszik: hiába. A természet is protekciózik, kivételez, előnyben részesít egyeseket. Van, akire két kézzel szórja az áldást, másokat teljesen kifoszt. Lehet – ismeri be félszegen –, hogy bennem volt a hiba, bennem van most is a hiba; nem figyeltem soha úgy, ahogy kellett volna. Ha figyelek, akkor most tudom, hogy mit kezdjek ezzel az átkozott vadkacsával…

Két nappal ezelőtt hirtelen lobbant, régen nem tapasztalt vihar tépte le az égről, s mintha valaki szándékosan csinálta volna, a Laci Mihály lába elé vágta: „Itt van, hadd lássuk, mit kezdel vele!”

Verte, csapkodta egyetlen épen maradt szárnyával a földön hasaló füvet, de hiába kínozta magát, hiába próbálta segíteni az ösztöne: nem tudta elrúgni magát a földről. Rádobta suta mozdulattal Laci Mihály a kalapot, megnyitotta az ingét, hogy helyet csináljon alatta a vadkacsának, s hazahozta, hogy lássa: mit kezd egy ilyen szabadsághoz szokott madár távol a vizektől, földhöz bénulva. Arra gondolt, hogy a természet törte, akkor a természet össze is forrasztja a szárnyát, s akkor majd megmutatja neki az eget, hogy menjen, repüljön vissza társai közé.

Szórta Laci Mihály szorgalmasan a vadkacsa elé a fényes szemeket, kínálta vízzel, mindenféle zölddel, de nem fogadott el semmit. Megbújt félénken a szalmával megszórt szűk ketrecben, s nem mozdította még a fejét sem. Egy idő után aztán, mintha eszébe jutott volna a végtelen levegőszántás, a tavak hűs vize: enni kezdett. Lopva, előbb csak félve, majd egyre jobban nekibátorodva. Lassan mozgatni kezdte törött szárnyát, meg-megemelve, ahogy a vízen szokás, felszállás előtt. Laci Mihály várt még egy ideig, aztán kivitte az udvarra, kíváncsiságtól legyintetten: mit kezd a vadkacsa a felkínált szabadsággal?…

Két napja már ennek, de hiába próbálja a vadkacsa a repülést: nem segítik a szárnyai azóta sem. Most, hogy az udvar dolga után kellett nézzen, s ahogy magára hagyta a madarat, összeesküvést szőttek ellene a házi hatalmasságok. Tépték, csípték, maguk alá teperve, egymással versenyezve: melyikük tud rajta nagyobbakat rúgni, élesebbet csípni. Mire észreveszi Laci Mihály, hogy mi történik az udvarban, már a legfényesebb tollait is elveszíti a levegő madara. Előrenyújtott nyakkal, megpattintott csőrrel, tehetetlenül, kiszolgáltatottan és megalázva fekszik a porban. És mintha nem is lenne benne már élet…

Áll most Laci Mihály kopottas bekecsben a vadkacsa mellett, hátra-hátralép, behunyja egy pillanatra a szemét, aztán nézi, egyre nézi a madarat: „Nem értem, istenemre, hogy nem értem – beszél hangosan –, belevénültem az életbe, s nem találom mégsem a választ, biztos, hogy nem!… Miért, nem értem, hogy miért? Miért rugdossák, tépik, pocsékolják össze ezek a parancsszóhoz szokott udvari hatalmasságok? Madár ez is, madár, ha úgy vesszük, a többi is ebben az udvarban. Akkor miért esik egyik madár a másiknak? Honnan van bennük a gyűlölet? Honnan hozták, hogy maradhatott meg bennük ilyen szelíden? Miféle törvénye ez a természetnek? Van-e egyáltalán ilyen törvénye? Mert ha van, akkor nem méltó a természethez.”

Megvonja a vállát, bólogat a szavaihoz, bizonytalanul körbelépi a madarat, aztán utánahajol és felveszi. Meleg, pihegő a teste, szemében azonban már nincs élet.

– Bolond vagy te, Laci Mihály. Te aztán tisztára bolond. Csillagok árvája vagy, Laci Mihály. Mit akarsz azzal a megkopasztott madárral? – szól át a kerítésen az öreg szomszéd.

– Hogy mit akarok? Mit akarhatnék? Választ, hogy miért csúfolták meg az udvar szárnyasai. Hiszen akár testvérek is lehetnének.

Lehetnének! De nem felejtették, hogy szabad volt az a vadkacsa, szabad és repülni tudott. Érted már, Laci Mihály: szabad volt és repülni tudott. Ez pedig bűn, nagy bűn az udvar hatalmasságainak a szemében…

Káin megölte az apját

Gáspár a második krisztusi koron túl döbbent rá arra a megfellebbezhetetlen és fájó valóságra, hogy hiába próbálja meghódítani az előtte álló hideg-rideg napokat, nem tud kicsikarni már semmi örömet a maga számára, és napról napra tapasztalnia kell, hogy kopik, szürkül, üresedik benne a világ. És nem csak benne; üresedik körülötte is a nagy, beláthatatlan és felfoghatatlan mindenség, tünedeznek már a csillagok is a vége-nincs űrben, a helyükről el nem mozdulók is csak pislogva őriznek valamicske fényt.

Tudta mindig az élet markába szorítottan, hogy rá sem köhint az önmagával folytonosan hadilábon álló világ az ő egyre keseredő panaszaira; a világ is olyan kárhozottan, kopottan magányos, akárcsak ő, tulajdonképpen nem is tud semmit önmagáról. Megteremtette valaki, a hívők szerint az Isten, a mindenek és mindenkik feletti, azóta pedig szédülten forog körbe-körbe kenetlen tengelyén, furcsa, érthetetlen hangokat suttogva a Földnek. Tudta azt is, hogy a porszemnyinek titulált ember csak akkor nyavalyogja, jajongja körbe önmagát és szűkebb környezetét, ha elveszít valamit vagy valakit egyszer és mindenkorra.

Õ a fiát, Zoltánt veszítette el, a jelek szerint, melyek csalhatatlanok és megfellebbezhetetlenek, örökre! Mert milyen a gyermekféle? – nyaggatta kíméletlenül önmagát a folyó partjához kiszédelegve. – Nyújtja a kezét, kapaszkodik görcsösen, fogadkozó, hízelgő szavakkal az apjába, s egy idő után már az ujjak szorítását sem érzi.

Gáspár kicipelte, fojtogató szuszogásokkal most is, második krisztusi koron túli életét a zavaros szavakkal beszélő folyóhoz, valamilyen megmagyarázhatatlan, tízkarmú érzés uralkodott el rajta, és soha nem érzett, át nem élt furcsa félelem. Ennek a félelemnek nem volt parányi köze sem az elmúláshoz, mert már jó éve, hogy elintézett ezzel kapcsolatosan önmagában mindent: az élettől, hátramaradt éveitől félt. Félt, mert csendesen és észrevétlenül elfogytak mellőle és belőle a szavak, ami még megmaradt, azok is színüket kezdték veszíteni, akár a dér-gyalázott falevelek. Színtelen szavakkal pedig nem lehet megtartani senkit, elkoptak mellőle valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt az emberek is, akár a fia, Zoltán…

Lekínozta magát a folyó habokkal duzzogó vizéhez, úgy, mint aki a hátramaradt időn készül keresztüllépni, nem számolva már azzal, hogy mi következik majd később.

A folyó, mintha elveszítette volna a hangját, ki tudja, hány krisztusi koron van már régen túl, csak a fák, az alattuk megalázva, lenézve guggoló hasas bokrok mutogatták magukat halkra fogott szavakkal a víznek, és egy-egy aprócska, kedvétől szabadított madár lökdöste magát egyik ágról a másikra.

Leült a tisztára mosott homokra, aztán a hátára dőlt, s ahogy nézte a késő őszbe fakuló eget a nagy csendben, Zoltán legutolsó levelének a szavai buktak fel belőle, akár a folyó vizéből az ázott, súlyossá vált farönk:

„Tisztelt Vater! Nem tudom, hogy vagy, de gondolom, hogy még megvagy, azt sem tudom innen, hogy mit csinálhatsz, mi megvolnánk, nem lenne különösebb panaszunk, ha nem kellene az egyik napot a másikhoz ragasztanunk. Nagy itt a hajtás, a meló, gyúrni kell kora reggeltől késő estig a munkát, különben elnyel a nagytorkú város. Aztán itt csak az számít valakinek, aki schnell. Tudod, aki jelen van mindenütt, de nem gyalogosan, mert az geht nicht! A fiam három év után tökéletes német, úgy beszél, mint egy Lehre. Hiába, itt ilyen a világ Vater. Ha időm engedi, akkor majd egyszer még írok, de az is lehet, hogy majd telefonálok. És amíg el nem felejtem: a nevem nem Gáll, hanem Geiger…”

Gáspár felült a tisztára mosott homokról, ott a fakuló ég alatt a nagy csendességben: először nagyon lassan, nagyon vigyázva, mint amikor megreccsen az ember talpa alatt a sovány jég, így tett néhány elnehezült lépést, a magasság felé küldött elhomályosult tekintettel, aztán nagy hirtelen, mint akit megtaszít hátulról egy hatalmas, láthatatlan kéz, szaporázni kezdte a lépteit, majd szaladni kezdett le és fel a víz partján, addig, míg erővel bírta. Közben alig megpattant ajkáról, akár egy fekete szelepből, sóhajtásszerűen törtek elő a szavak:

– Geiger-Geiger! Mit jelent ez, te Isten? Jelent-e egyáltalán valami érthetőt? Mondd meg nekem, ha olyan okos vagy. Te teremtetted az embert, a saját képedre, te adtál nevet mindennek, neked tudnod kell a választ erre a kérdésre. Tudnod kell akkor azt is, hogy mit vétkeztem, mi az én nagy-nagy bűnöm. Milyen ostoba játéka ez az életnek? Hová tűnt ebből a játékból a szeretet, a tisztelet? Hát a becsület?… Visszaadta a fiam a nevemet, az elődeim nevét, mint céda a megkopott gyűrűt, hogy kezdjek vele, amit akarok, neki nincs már szüksége rá. Én nem kértem, soha egyetlen szóval sem kértem erre, mert a lelkem égne hamuvá… A lelkem! Ha maradt még belőle valami tűzre dobható…

Hullt, hullt Gáspárból súlyosan, keservesen a szó, majd hirtelen elhallgatott, leguggolt a víz mellé és nézte az egymásnak ütődő, egymást felfalva futó gyűrűit a folyónak.

Két tenyeréből öblös csészét formált, azt megmerítette vízzel. Ebben a vízben kereste valakinek az arcát, de nem találta, ujjai közül szép lassan, komótosan kicsorgatta. Aztán szétnyitotta a tenyerét, s a maradék cseppeket megitta, úgy, mint aki a maradék cseppekkel maradék életét issza meg. Majd felegyenesedett, karját megnyúlt arccal a magasba lökte, és elrekedő hangon szakadt fel belőle a szó:

– Teremtő Isten! Káin csak Ábelt ölte meg, az apját élni hagyta. Hallod, Uram? Hol van ez másképp írva?…