E. Csorba Csilla művészettörténész (Budapest, 1952). Az ELTE bölcsészkarán előbb történelem–francia, majd művészettörténet szakot végzett. Pályájának kezdetétől a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozik, kutatási területe a 19–20. századi művészettörténet. Több tucat művészettörténeti, irodalmi kiállítás rendezője, kortárs képzőművészeti tárlatok szervezője.

E. Csorba Csilla

Õszi szántás

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jovián György Szántás című kiállításának megnyitójára gyűltünk egybe. Szántás. Pontosabban Õszi szántás. Nem Arany János őszikéi értelmében, bár egy 50. évét meghaladó művész esetében ez az asszociáció is megengedhető lenne, hanem a tárlat időpontját és a szántás minőségét tekintve. Az őszi szántás során a tavasszal bevetendő terület az ekével való megművelés következtében alkalmassá válik a vetőmag befogadására, a gyomoktól megtisztított föld a növényi élet kifejlődőséhez biztosít nélkülözhetetlen táptalajt. Õszi mély szántás – pontosíthatunk tovább, ahogy a mezőgazdaság fogalomkészletében és Jovián György festészetének tanulmányozásában párhuzamosan elmerülünk. Bár a mélyszántás, az össze- és széjjelszántás, a barázdák mélysége és szélessége felől is bő információkkal rendelkezem, engedjék meg, hogy most inkább az itt kiállított hat festményen megjelenő szántásbeli létállapottal foglalkozzam.

Jovián György a Bak jegyében született, amelynek meghatározó őseleme a Föld. Több évtizedes pályafutása során megkerülhetetlenül kíséri a föld: különösen korai művein mint képépítő anyag szerepelt – a homokkal, enyvvel, festékporral, szénnel kevert és vakolókanállal vászonra felvitt anyag súlyos, többrétegű felület képzésére, emlékek befogadására, tárolásra alkalmas faktúrát eredményezett. Később, különösen itáliai benyomásokra visszautaló festményein, grafikáin meghatározó a földszínek használata: a meleg barnák, okkerek, angolvörös, terrakotta, sárga alakítják a természeti és épített környezet harmóniáját megragadó képciklusait, táblaképeit. Az anyag, a szín után a föld most mint megfestendő téma került Jovián érdeklődésének előterébe. Isten az embert a föld porából teremtette, a föld lehet a teremtés, az élet, az újjászületés, de a halál és a büntetés szimbóluma is. Az itt látható nagyméretű, álló és fekvő formátumú, feketével, szürkével, barnával, szürkésfehérrel festett képek születésének elindítója egy tengerparti tájról, pontosabban felszántott földről készített fotográfia volt. Míg a fotó az életszerűség látszatát kelti, a gombot emberkéz nyomja meg, a festményen mindez már csak díszlet, a festő a valóságot már csak hűvös távolságtartással, áttételesen kezeli, alakítja a mechanikusan leképzett formát, a megállított időt. A szabad szemmel meglátott, tág horizontú határ kamerávalÊ rögzített képe már csak az eredeti látvány egy szűk, élettelen részletére, a valóság egy szeletére koncentrál, s majd az azt motívumként kezelő festő kezében, a hajdani fotó felületén megjelenő kép újabb absztrakt jellé alakul.

E festményeken nem történik semmi, hacsak a kövek, buckák, rögök egymásnak feszülését, egymásba fordulását nem tekintjük cselekvésnek, hacsak a különböző nézőpontból, különböző fókuszálásból – közelítés és távolítás – megmutatott felületek fölé kúszó vetett árnyék megjelenését, a Szántás című kép felső harmadában váratlanul felbukkanó út finom apró kanyarulatait nem tekintjük annak. A formák és a felület mozgalmassága, vibrálása ellenére a festmények komor csendet, szinte kibírhatatlan némaságot árasztanak. Az ember által mesterségesen keltett szántásnyomok, földhullámok, gyűrődések nem az élet ígéretét hordozzák, hanem a kereszten függő, szenvedő Krisztus testét borító, vonagló drapériára emlékeztetnek. A romantika magunk képére formált természetével szemben itt egy ember és isten által elhagyott holdbéli táj vízióját adó terra incognita fogad. A festményeken látható táj-kép egy dermedt, kísértetiesnek tűnő pillanat kimerevítése, melyen az időtlenül végtelenné tett magányosság, üresség érzete kap egyedi, plasztikus formát. Ebből a fizikailag érzékelhető, földhözragadt jelenből csak a múltba vagy a metafizikus létbe nyílik a menekülés útja. A látható világ tagadásából az átszellemített természet, felszín megmozgatásával, felszántásával tud a létezés terhe alatt nyögő ember – a művész – kibúvót találni, a jobb élet ígéretéhez jutni: a lélek mélységei, a múltból kiszűrhető tanulság és a láthatatlan transzcendentális felé törekvés nyújt erőt, lehetőséget a maga kiszolgáltatottságának leküzdéséhez. Jovián képein azonban nem vezet út kifelé és felfelé, csak befelé, a föld, a Halál birodalma felé. A nagy totálból a részletek felé közelítő, a részletekhez közel kerülő, azt felnagyító festői gesztus, a Maremma II című kép esetében a földrögök közé egyre mélyebb, befelé mutató sötét űrt nyit, s a távlatosan barátságosnak látszó földcsomók közelről széteső, szétmálló, organikus, halált árasztó szövetfoszlányokká válnak. A festmény felületének plasztikus megmunkálása közelről szétesővé, felismerhetetlenné teszi a motívumot, a valóságosnak tűnő látvány csupán a valóság elidegenedett illúzióját nyújtja. A kozmikussá, végtelenné táguló, átszellemített élménynek a kép terén túl folytatható útját egy-egy erőteljes vonal keresztezi, kifelé nem, csak befelé hagyja építkezni, dinamikát gerjeszteni. A festmények közül a leginkább elvont, szürreális tájérzet a Domb című, mely az emberi lét helyszínére, a glóbuszra emlékeztető félgömbhajlású felületével az általános szorongást tovább konkretizálja és lokalizálja, s melynek monoton, csendet árasztó felszínére már a sötétség birodalmának árnya borul. A festményeken a szűk képkivágás nem hagy teret az ég és a levegő megjelenésének, netán a víz és az élőlények felbukkanásának. A felforgatott, önmagából kifordult föld ural mindent, amelynek mélyére a kincskereső kíváncsiságával hiába tekintünk, sötét mélység, a látható világ versója, a kifordított valóság ugyancsak sötét színei tűnnek elő. Hol van a vidám földműves, hol vannak Millet áldásért imádkozó parasztemberei, Lotz Károly finom felhőfutamai, Bernáth Aurél vetés fölött köröző varjúcsapata, a földben barázdát húzó ekevas, az emberkéz nyoma? Az élet zárójelbe kerül, csak jelzésértékűen van jelen a keretbe tett, vonallal, filmperforációra emlékeztető pontokkal a valóságtól eltávolított, kiragadott föld-rajzolatokon. A meleg földszínek mellőzésével hol a szürke tónusainak variációi, hol pedig a homogén okkeres, élettelenül fénylő egységes felület hangsúlyozása, a megváltozott környezet, az elvesztett tájélmény kerül előtérbe: a kiszáradt, terméketlen, növényzet nélküli világ a teremtő megváltást hozó kézmozdulatára vár. A boldog anyaföld emlékét idéző, a mélyszántással a felszín alá hatoló, múltat felkavaró művészi emlékezés itt az élet körforgását, az élet és halál párharcát, az élettelennek tűnő földön a teremtésre, – vetésre és aratásra – alkotásra vágyó ember kiszolgáltatottságát vizsgálja. A sík, hideg felületekbe néhány vaskos ecsetvonással felvitt festékcsomók az expresszív festői gesztus megnyilvánulásai, a művész tudatos érzelemmentességét sugalló elképzelésén átütnek e spontán kitörések éppúgy, mint az egységesnek tűnő felületekbe líraian beavatkozó kéz mozgásai, pl. a Maremma I. festményen, ahol apró, vonalszerű jelhagyással a gótikus katedrálisok névtelen mestereinek titkos üzenetei szólnak a jövő beavatottjai számára. Fent és lent – mondja a múltat és jelent líraian átértelmező kép címe, ahol a föld egyszerre a múlt és jelen, az élő és megkövült, a remény és reménytelenség szimbóluma. A szurkos, vaskos felületű, komor, sötét színtónusú, tragikus hangulatú felső képtér számomra a jelen, melynek káoszából az idő múlásával az emlékezet által rendbe szervezett, megkövült múltra, a lent, szabályosan rétegzett szikla-darabjaira tekinthetünk.

Mondrian szerint a függőleges tengely a szellemi szférát, az anyagtalan és időtlen létezést, a vízszintes tengely az anyagi szférát, az időben és térben létezést, az emberi élet földhözkötöttségét jelképezi. A Maremma I. festmény bal oldalán egy térbe helyezett, árnyékkal rendelkező függőleges lóg lefelé, a vanitatum-képek gondolatvilágához kapcsolódóan a szellemi szféra, az élet utáni lét, a transzcendens meglétére figyelmeztet. A művész hat – különböző érzelmi, tudati pontot megcélzó – festmény segítségével az öröktől meglévő, ismétlődő örök érvényű csendes küzdelmet és az ember tudatalattijában megjelenő félelmeket, szorongásokat a maga – létkérdések iránt fogékony – reduktív módján közvetíti.

Jovián nem tesz megfellebbezhetetlen kijelentéseket a világról, háttérbe húzódik, távolságot tart: képei felületére újságraszterre emlékeztető hálót, mondhatnánk fátylat von. A raszter segítségével át/megszűri a valóságot, objektív véleményalakításának egyik segédeszközévé alakítja a pontokból kialakított szitát, van, ami erre, van, ami a másik oldalra kerül. Szellemi elődje, Francis Bacon is festményeire finom vagy erőteljesebb rácsos szerkezetet festett. E hálószerű struktúra mintha arra szolgált volna, hogy segítse a láthatatlan és elérhetetlen megragadásában, a belső rend megteremtésében. Jovián a piros, sárga, kék pontok segítségével egyenlő részekre bontja az egészet, apróbb részek tanulmányozása után jut el az egész összerakásáig, a kívülre szerkesztett, a kép első rétegét adó szűrőn át jut el fokozatosan a belső megértéséig. A 21. századi bonyolult, ugyanakkor homogenizált, globalizált világunkban az egésszel, az univerzummal párbeszédet folytató alkotóknak e hűvös távolságtartó, visszafogott szerkesztés nyújt támaszt, biztos eligazodást. Alkotási módszerének jellemzője az objektív valóság és az arra való reflektálás szüntelen, szétválaszthatatlan folyamata, a belső rend megteremtésének igénye.

Jovián György Szántás című ciklusának súlyos mondanivalója számomra egy kissé pesszimista végkövetkeztetés kimondását sugallta, hangulatomat egy filológiai motívum élénkíti csak: a néprajztudomány szerint a szántás, földművelés a népdalokban mindig a szerelemre, szeretkezésre utaló szimbólum jele. Talán nem véletlen, hogy Gyuri a kiállítás megnyitására Sebestyén Mártát kérte fel? A képek megfejtésének kulcsa talán az általa énekelt dalokban lesz? Kérem, hallgassák szeretettel Mártát, s a képek interpretációját kettőnk véleményéből összegezzék.

Elhangzott 2005. november 8-án,
a budapesti Bartók 32 galériában