Váradi B. László próza- és tanulmányíró (1946, Nagyvárad). 1972-ben elnyerte a Román Írószövetség Díját a Forrás sorozatban megjelent A kölyökharcsa c. elbeszéléskötetével. A hetvenes években Németországban folytatta tanulmányait. Jelenleg Magyarországon él. Biológus, vadászati szakíró, több természetvédelmi és a Kárpátok állatvilágát bemutató film forgatókönyvének a szerzője.

Váradi B. László

Sárga Jóska

A mezőbaji meg a tamáshidai táltos megint ott ereszkedhetett össze az éjszaka a ház fölött. Az ég összehasogatva, túrva, hogy a Megváltónak erősen neki kellett hasalnia, ha minket lett volna kedve szemrevételezni. Alkonyodott, magam a gáton álltam, mint egy képzeletbeli hős, hanem a sebeit nyaldosó szabadság, melyet eddig mindig látni véltem, Sárga Jóska háza felett eloldalgott valamerre, veres nyomai ott porzottak az égi rögökön. A gáton jöttem, nyomot most se hagytam, fűre lépni igyekeztem, kerültem a kikopott részeket. Talán te is így tettél volna, kedves olvasó, ha ártatlan állatok fogdosásával töltötted volna életed illanó éveit.

A tájat néztem, a bokrokat, a vizet, és tudva tudtam, hogy belém szivárog, belém áll, csak azt nem értettem, miért.

Ó, én sokat csavarogtam életemben, és tudom, hogy a tájnak hatalma van a magamfajta felett. A szőlő földön futó indái között álltam egy régi hajnalon ezüstbundájú borzzal a hátamon, párzó szárazföldi teknősök vinnyogása hallatszott az erdő felől, és sirályglóriától övezve a rongyokba burkolt Odüsszeusz tűnt föl a tenger felől. Egy tatár faluban laktam akkortájt Dobrudzsában.

Itt, itt én nem vártam senkire. Itt örültem, ha testvéreimhez, a vidrákhoz hasonlóan észrevétlenül átvészelhetem napjaimat. Igaz, a vén Márkus kísértett néha, mikor a Köröst megülő köd miatt kitartó leskelődésembe belealudtam, de hát Tarcsa is, Ladány is túl volt a határon, és ezen hamis eskü aligha segíthetett.

Mondom, alkonyodott, a gáton állva néztem a házat. A szokottnál bomlottabb volt a hangulat, szanaszét aprómarha fészkelődött, és a galambok se ültek még el. A két fehéret távollétem alatt kimarkolhatta a héja a rajból. Sejtettem, hogy a gazda részeg, de mivel sose volt magamutogató fajta, tovább firtattam a környéket. Mire a pulykák a birkahodály gerincére kikapaszkodtak, felfedeztem a gazdát. Az eperfa törzsének támaszkova állt, sámánfejével a gát felé fordulva, két tenyerét csípőjén nyugtatta. Szél kerekedett, köpönyegem szárnyát lobogtatta, romániai magyar szoborra hasonlíthattam, melyet olyan egyénről mintáztak, aki népét oktatni tért vissza a messzi Európából. Én, kétesztendős vergődés után, éppen indulni készültem…

Sárga Jóska barátommal a gátőrház lépcsőjére telepedtünk. Holdvilágra nem esküszök, de a falak fehér fényére pontosan emlékszem. A nyári konyha oldalánál állt a ládám, benne a csapdáim, meg pár rongy.

„Figyejjík ide – kezdte a román ember csendesen, és az üveget a lába meg a házfal közé eresztette. – Itt járt a potera… a törzsőrmester meg az erdész… magát keresték.”

Nem válaszoltam, csak tudomásul vettem, hogy még egyszer megúsztam a találkozást.

„A fődtül – fújta meg a takarodót Sárga Jóska – fel a drága Jó Istenig minden hazugság ezen a világon…”

Valahol Bátor és Talpas között álltam meg először pihenni a Fekete-Körösön lefele ereszkedtemben. Kőfallal kerített kriptát láttam a mulandósággal dacolni. Lekanyarodtam hát a gátról, és a vakolatát vesztett falnak támasztottam kerékpáromat. A kripta kertjében hízók fogadtak, mindenevőre jellemző kíváncsi óvatossággal. Az öreg, nyugovóra helyezett koporsók feltörve korhadoztak helyükön, a csontokból a kripta földjére, sőt a kertbe is jutott. Levert betűk helye tanúsította, hogy a Kapdebó család temetkezési helyén állok báznai disznók érdeklődésétől övezve. A kert kapuját már nem zártam vissza. Nem akartam a világot megváltani, de nem bántam volna, ha a disznók sétálni szélednének szét hazám kies tájain, és nem a Kapdebó-kripta kertjében várnák sunyi érdeklődéssel a mit sem sejtő utazót.

Fullasztó nyári órák hosszat taszítottam megrakott kerékpáromat, mire célhoz értem. Útközben egy emberrel találkoztam, az is erdész volt. Nem szeretem a síki erdészeket, kasznárból, jószágigazgatóból hordoznak valamit magukban, nem erdei emberből.

A Tőz és a Fekete-Körös összefolyásánál vettem először elő a barátom rajzolta térképet. Vidra-eldorádónak látszott a vidék. A túlpartra szolgáló hídról még egyszer a vízre néztem. Homokpadok, a padokon nyomok, egyesével, párosával. Nyugalom szállt meg.

Talán vidra nézheti így az ívó halakat, vagy hiúz a csapáson közelítő őzet. Horgászbotomat kibontva, halásznak álcázva magamat közelítettem meg a gátőrházat, és a Fekete-Körösbe torkolló, Tiszák építette csatorna partján a bokrok közé húzódtam.

Megfürödtem, ettem, cigarettáztam és valószínűleg az emberiséget néztem, mely a messze távolban jövőjén szorgoskodott. Elegem volt a jövőből, amivel gyermekkorom óta hitegettek. Állatokat gáncsoló emberek kora ifjúságukban döbbennek rá arra, hogy élet egy van, és az a sok szín, amivel a jövőt szokás Kelet-Európában ecsetelni, talán el se fér benne. Az emberiség után, melynek egy részével akaratomon kívül hadilábon álltam, a cipőm jutott eszembe. A régi, hű cipőm, melyet szeretett hazám fővárosában egy cipőüzlet előtti szemetesládába dobtam. Pénzhez jutottam, és az új cipő megvétele után pár fiatal értelmiségivel a kocsmába mentem. Szerettem ezeket az éjszakába nyúló táborozásokat. Anyanyelvemet gyakorolhattam ilyenkor, és kisebbségi nők is csatlakoztak hozzánk, aminél jobb aligha kell. A kisebbségi nő homlokán még ha értelmiségi is, mindig fel-feldereng a matriarchátus meleg csillaga. Megérti és visszavárja a távozót, sőt arra is tudok példát, hogy lelkesedéssel tölti el a tény, ha a visszatérő távozónak keze-lába megvan. A hímnemű kisebbségi értelmiségről már nem tudnék valami egységeset mondani. Az az öt újságíró például azon az estén igen csúnyán tett, főzésről beszélgettek órákon át egymást túllicitálva. Szomorú voltam és magányos a sok csülök meg rácponty között. Mire szédülni kezdtem, belém hasított a felismerés. Árvult vagyok. Eldobtam a cipőmet, mely esztendőkön keresztül nem szakadt le a lábamról. Fáradt oroszlánként botorkáltam az éjszakában, macskákkal, kutyákkal meg szegényebb néprétegek képviselőivel turkáltam a szemetesládákban, de cipőmmel soha többet nem találkoztam. Egy padon aludtam el, éjjel biztosan a Márvány-tenger felől fújhatott a szél, mert azt álmodtam, hogy janicsár vagyok Konstantinápolyban.

Halász benyomását kelteni tulajdonképpen csak egy embernek akartam. Az itt-ott föltünedező horgászok hidegen hagytak. A sátramtól kétszáz méterre bikaborjú volt a partoldalba pányvázva. A pányva meggátolta a borjút a vízre járásban, gazdája itatta minden este. Előző napi tanyámon sötétben hallottam az itatással járó zajt, a kövekhez verődő üres, majd tele vedret, meg a borjú oldalának döndülését. A gazda szava nem hatott hozzámig, ha ugyan szólt.

A sátor villámzárját felhúztam, és táborhelyemtől távolodva a partot böngésztem. Remélni meg bízni, ami az állatok jelenlétét illeti, mindig tudtam, de ilyen bőségre nem számítottam. Már zavaróan sok volt a kiszálló, fekvés, homokfürdő. Félnapos kirándulásom alatt három állat területét véltem becsavarogni, úgy éreztem magam, mint aki alapos hányódás után a vízi vidravadászok mennyországába érkezett.

Annyira megnyugodtam a nyomok láttán, hogy távolodni próbáltam a parton ülve a vidrafogás gondolatától. Szerveztem az életemet. Mindenekelőtt élelemről kellett gondoskodnom, mert tartalékaim erősen megcsappantak a sikertelen kóborlások idején. Pénzem épp annyi maradt, hogy cigarettát vehessek, meg sikeres fogás esetén Temesváron vagy Váradon élő valamelyik prémkupecet felkereshettem volna. Aradon nem voltak címeim.

Élelem az csak hal lehetett, és abból alkalomadtán még pénzt is csinálhat az ember. Csodálatos horgaim, bevetőim és zsinórjaim voltak. Egy költő barátomtól kaptam őket. Ez a költő ismerője, sőt bennfentese volt magának a természetnek, ami igazaknak kijáró privilégium.

Tehát az élelem… csalihalat fogni, bevetőt lerakni. Sokáig mártogattam készségemet, míg végre keszegek bővében lévő gödröt találtam. A sügért, meg egy különös, nagy fejű, szúrós halfajtát, melyet szégyenemre megnevezni nem tudok, rendre visszadobáltam. Egy öthorgos meg pár egyes bevetőt raktam le, jó kétórás tekergés után.

Az alkonyat csendes áradása toszogatott vissza sátramhoz. Éhes voltam, de tartalékaim enyésző volta miatt étlen szándékoztam az est vizeibe alámerülni. A lerakott horgok, csapdák ugyanis valóságos ígéretföldjét hoznak ilyenkor érintésnyi közelbe. Nem is álom ez, hanem csendes igézés, mellyel a szerszámok körül kószáló állatokat, halakat próbáljuk a horgok, vasak bűvkörébe vonzani. A tény, hogy reggelre kiszolgáltatott földönfutóból egy darab hús vagy egy gerezna által krőzussá válhatok, bizakodással teli nyugalmat oltott fáradt testembe.

Táborhelyem látványa aztán hamarosan magamhoz térített. A Kárpátok kőpárkányait megjárt alvósátram felhasogatva, kenyér, konzervek, szalonna szétdúlva, megfogyatkozva. A tettesek a gátőr disznai, nem a Bátor és Talpas közti, feketecsíkos, csontvázgyalázó fajta, hanem rideg szalontai sertések, kik a szerencsétlenség színhelyétől csak pár méterre keresgéltek tovább a parti gazban. Gazdájuk valószínűtlen arca is feltűnt a rekettyék mögött, a falu felé biciklizett sietve. Holmim maradékát felkötöttem egy vízbe hajló fűz ágaira, és biciklimre ülve én is a falu felé indultam.

A kocsmában kevesen voltunk, poharammal kérdezés nélkül a gátőr asztalához ültem, és föltettem a tétova kérdést, hogy pár napra meghúzódhatnék-e a fedele alatt. Meg – mondta vontatottan, vállat vonva. Kérdésem és válasza azonban afféle másodlagos dolog volt. Összekapaszkodott pillantásunk tülekedett a foltos asztal felett, egymás mibenlétét próbáltuk zsákmányul ejteni.

Ezen az éjszakán még kint aludtam. Sátram használhatatlanná vált. Hálózsákommal a hónom alatt lementem egy homokpadra, reves uszadékfát húztam a fejem alá. A homok tetejét virradatra megfogta a hulló harmat, zsákostól hasra fordultam, figyeltem, merre rabol a hal, és lassan, megfontoltan verő szívemet hallgattam. Süllő is, harcsa is került a zsinórokra. Hanem a vidrákkal nem alakult a dolog. Gyengeség kerülgetett reggelente a csapdát környező mozdulatlanság láttán. Állat volt bőven, hanem a kiszállók rendszerét nem tisztáztam idejében. Sárga Jóska árgus tekintetétől tartva nem kóboroghattam kedvemre a környéken. Különös viszony alakult ki közöttünk. Õ sejtette, hogy nem az az ízig-vérig halász vagyok, én pedig nem siettem magamat leleplezni. Rég nem bíztam már senkiben, földművelőben meg soha. Valami mégsem volt rendben kettőnk viszonyában. Egy meleg délután történt, hogy a boglyák között ólálkodtomban szembetalálkoztam a gazda fényes szőrű fekete kutyájával, mindketten tojást kerestünk. A kutya ijedtében rövidet vakkantott, a partoldalban tevékenykedő gátőrnek, úgy látszik, ez elég volt helyzetem megítéléséhez.

Ezután nem múlt étkezés, hogy ne szólított volna. Kettőnk viszonyában, úgy érzem, ez volt a fordulópont. Élelmet szívesen adtam bárkinek, ha volt, hisz az még a jó tanácsnál is többet ér. Apámék házában mindenkit asztalhoz ültettek, aki bebotlott, így alakult aztán, hogy vonakodtam emberszámba venni azt, aki nem így cselekedett velem vagy másokkal.

Hazugságaim is, hogy betegszabadság meg hasonlók, kopni kezdtek lassan, és ezek az étkezések voltak az utolsó lökés ahhoz, hogy talán illene színt vallani. Nem bántam volna a tárgyra térni.

A gátőr birkáit tereltem egy este haza, a gazda falubeli házában töltötte a hétvégét. Becsületére legyen mondva, nemigen terhelt meg a porta körüli munkával. Saját belátásom szerint segítettem itt-ott neki, s tán még hálás is volt érte. A fecskék egész nap eső alá szántottak. A távoli Gyepest jártam le aznap, és estem-forma le a lábamról.

Sárga Jóskát megharagíthatták a faluban, hátizsákkal jött a gáton, tépte a nyűgöt, magyarázott, alighanem a drága Jó istennek, ahogy az egek királyát nevezte, mert más emberi szóból értő lélek nem hányódott körülötte.

Örültem neki, amikor megláttam, biztos voltam benne, ha ivott, nekem is hoz innivalót. Már rúgodtam csendesen befelé, mikor Sárga Jóska hirtelen felugrott az asztaltól, de úgy, hogy a lámpa lángja is megrebbent, és iszonyú kétnyelvű káromkodással az előszobában levő telefonra vetette magát. Úgy néztem, a Megváltó útközben nem kényeztette el feleletekkel, mert kétnyelvű tirádáiban őt is bőven emlegette. Mire észbe kaptam volna, kitépte a kábelt a falból és az ágya fejénél lévő székre helyezte.

„Figyejjík ide – mondta mutatóujját megemelve –, igaz, hogy az uraknak az ágynál van a telefonjuk?!”

„Igaz” – feleltem bárgyún, gondolkodás nélkül.

„Na látja! Nekem is… Sárga Jóskának… Eddig még csak hal kellett nekik…, de most már tyúk is… Mondom magának – emelkedett fel újból… Az uraknak nincs szégyen ezen a tîlhar világon…” Búcsúzóul még öklével a telefonra vert, aztán belealudt a tájba, meg ezt a szégyentelen „tîlhar” (rabló) világot áztató esőbe.

A telefont nehezen, vakoskodva visszadrótoztam, a tornácról még hallgattam egy darabig az esőt, aztán Sárga Jóska úrgyűlöletén meg a magam vidráin gondolkodva aludni tértem.

Még csillagos volt az éjszaka, mikor a bolhák felébresztettek. Belekortyoltam a pálinkába, az időközben levetkőzött Sárga Jóskának lelkére kötöttem a reggeli vízállásjelentést, aztán nekifeküdtem a Gyepesig tartó sártengernek.

A vidra, immár az ötödik, hatalmas kanvidra volt, egy elhagyott tanyán nyúztam meg, hosszan, gondosan. Katz úrnak, Temesvár egyik belvárosi szűcsének egy hasítás is elég volt, hogy lejjebb szorítsa az árakat. Különben jól éreztem magam nála. Prémekről, aranyról, néha nőkről beszélgettünk, francia konyakot ittunk. Azt pedig már nadrágzsebéből fizette.

A prémet ingem alatt a derekamra kötöttem, és egy cigaretta erejéig újból rácsodálkoztam a takarójától megfosztott test szépségére.

Megtértemkor tudósítottam az üveg előtt ülő házigazdát, hogy a délutáni vonattal elpályázok.

„Megint fogott valamit?” Elhűltem, de arcom nem mozdult, Sárga Jóska tehát rég ismerte ténykedésem értelmét és lényegét.

„Megint…” – válaszoltam a tőlem telhető legtermészetesebb hangon.

„Régen, míg egyedül voltam, sokat hurkoztam – mondta vontatva Sárga Jóska, a pálinka mentőcsónakából életének szigeteire révedve. – Csakhogy… ez a vadászat úgy elaljasít, … cum sã-þi zîc… hogy más munkát már nem is végeztem… Bitangban hevert itt minden.”

A paraszt – gondoltam magamban, itt vert gyökeret a sátorfa, itt törtük fel a legelőt, és itt áldoztuk az első embert az elmaradó eső kiengesztelésére, akit tiszteltünk.

Elittam Sárga elől a maradékot, zsákomat vállamra vetettem és a kukoricatengerbe fuldokló bakterház felé vettem utamat.

Mire visszatértem, hideg őszi napok kezdtek sorjázni. A kelet-európai ősz különös kontinens, mindig elfogódva sétáltam magaskék ege alatt. A levegő tiszta, mintha maga az örökkévalóság oldódna vizeiben, a csavargó természetűeknek az a különös érzésük ilyenkor, hogy jó szögből akár a világ végére is el lehetne látni.

Pézsmák, rókák téli gúnyát öltöttek, ami jól jött, mert békét hagyhattam valamelyest a vidráknak. Újabban, mióta ténykedésem lényege kiderült, az istállóban nyúztam zsákmányomat. Veszély esetén a trágya kihányására szolgáló lyukon portékámmal együtt hamar a nád közé vethettem magamat.

Egy vadlibaszótól hangos este házigazdám a pincébe küldött, hogy az utolsó üveg tavalyi pálinkát halásszam elő a morzsolt tengerit tartalmazó zsákok egyikéből.

„Lesz új nemsokára” – mondta, és ferde szemei, melyek miatt a Sárga ragadványnevet kapta, furcsán villogtak. Tudtam, hogy valami készül.

„Figyejjík ide… A fiam felvételizett… A drága, okos fiam… Urat akarok belőle… Ezen a hazug világon csak annak van maradása… Az asszony lánykorába tanároknál szolgált… Az egyik most fejes, ott Kolozsváron, az egyetemen… Üzent, hogy hal kellene…”

Nocsak, gondoltam, az értelmiség még mindig az ősi televényből táplálkozik. Mire megértettem, hogy lopni megyünk, megálltam a poharazással. Sárga Jóska nem hallgatott rám, ivott, mert félt lopni. Azt hitte, hogy a pálinka gőze jobban átsegíti a halastó kerítésén.

Meggondolnivalóm nem sok volt, inkább a dolog kivitelezésén jártattam az eszem. Hisz amit én csináltam itt már jó esztendeje, amúgy is törvénybe ütköző volt. Kivándorlási kérvényem benyújtása után odavoltak a jogaim. Ha valakiért, hát ezért a Sárgáért illik lopni menni, hisz fedelét, kenyerét osztja velem hónapok óta.

Egy teleltetőmedencét átfogó hálót választottunk ki a kamrából, és a kitárt ablak mögött arra vártunk, hogy a halastó irodaépületeinek égői kigyúljanak. Ilyenkor ment a szolgálatos őr haza vacsorázni. Sárga Jóska közben szorgalmasan nyelte a mérget. Mielőtt mezítláb útnak eredtünk volna, kiparancsoltam a gátőr zsebéből a cigarettát. Vagy tizenhat darab kell, ha elég nagyok – vallott igényeiről a tántorgó ember.

Húztuk a hálót a két párhuzamos gáton inunk szakadtáig, hanem Sárga Jóska fáradtnak látszott. Õ nem láthatott engem, hisz hátam mögött a nád meg a csatorna gátja feketéllett. Az irodaház égre vetülő fényében aggódva figyeltem szállásadóm görnyedt alakját. Nyögését meg csendes káromkodását is felém kormányozta a szél, miközben a hang gazdája időközönként térdre bicsaklott, akár a volgai hajóvontatók tehették tőlünk térben és időben még keletebbre. Loptunk…

Zárni a hálót én zártam a sarokra, Sárga Jóska erejét kímélve. Tíz hatalmas pikkelyes malacot szűrtünk ki a teleltető vizéből.

Mire a hálót újból rendezni kezdtem, a gáton guggoló gátőr visszavonulást vezényelt. Dühbe gurultam.

„Hát fejezzük be, a hóhérbaszta világon, amit elkezdtünk!”

Sárga Jóska, mutatóujját megemelve, legalább olyan indulattal sziszegte mondanivalóját.

„Figyejjík ide, két szar halír én nem mocskolom be a becsületemet! Énrám két szar halír ne mutogasson ujjal a rabló világ…”

Ez nekem azért már sok volt, levegőt is alig kaptam, és a másodperc törtrészéig arra gondoltam, hogy vízbe nyuvasztom jótevőmet.

A szákot hátamra kaptam és elindultam a kerítés felé. Utánam, hálóval a hátán, a makulátlan becsületű apró ember imbolygott.

Mire semleges területre értünk, emberemnek újból megjött a hangja:

„Maga most már – biztatott cipekedni – csak a drága Jó Istentől féljen” – mondta megkönnyebbülve…

A házban lábbelit húztunk és szárítkozni újból a félliteres üveg köré húzódtunk. A flaska hamar zátonyra futott. Kérdésemre, hogy nem akkor tolvaj-e az ember, mikor lopni megy, Sárga Jóska legyintett. „Hát akkor mind azok lennénk ezen a rabló világon… Maga meg csakis… Pálinka nincs több… Az erdésznek adtam, mikor maga odavolt… magát hajtotta.”

Utolsó tamáshidai éjszakámon keveset aludtam. A táj ömlött belém lassan, mint betegbe a mások vére. A Gyepes, a Tőz, a Körös, a Tisza grófok csatornája, a Leveles.

A traktorista utánfutójával korán a ház elé kanyarodott. Sárga Jóska búcsúzóul még egyszer rám kérdezett.

„Maga most hova megy?”

„Világgá” – válaszoltam az egyetlen lehetséges címet.

„Maga mindig azt szerette… Na, Dumnezeu te alduiascã!”

Hogy mit szerettem meg kit életemben, akkor se fejtettem volna ki bővebben, ha futotta volna az időből. De őt, Sárga Jóskát, igen, embere válogatós szívem gyökeréből.

Alakja mai napig sokszor felködlik, ahogy ezt a fáradtan örvénylő tîlhar világot nézem, melyből lassan már az utolsó vidrák is kipusztulni kénytelenek.