Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő (Pankota, 1943). Kolozsvárott tanult filozófiát. Publicista, a Kelet– Nyugat egyik alapítója, később főszerkesztője. Elbeszélései, kritikái, tanulmányai különböző hazai és magyarországi lapokban jelentek meg. Az Erdélyi Riport főmunkatársa.

Szilágyi Aladár

A várhegyi remete

Kristóf, megállítalak azon a fagytól pengő, hótól derengő hajnalon, mielőtt elhaladnál a Házatok előtt. Engedd el a kéziszán kötelét, ne hallgass anyád csendesen szűkölő szavára, fordulj arccal a Ház felé, közeledj, csak közeledj ablakaihoz. Nézd: sohasem voltak ennyire feketék! Tapadj a dermedt üvegtáblákhoz; látván lásd: a homály forrása, a benti üresség mindent elborít, a mezítelen padlót, a képek helyét a falakon, a mennyezet csupasz drótjait. Az a papírkupac ott, az csak fokozza benned a sötétség érzését, mely hozzád szegődik, elkísér, hiába hátrálsz a motyótok felé. Most moccan a szánkó, csúszkálva besorolsz két vásárra igyekvő móc lovas szánja közé, s ahogy ellep a hó, mozgó bálványként vissza-visszanézel, pedig csak tétova anyádat látod, s két mokányló gőzölgő fejét a válla felett. A kastély barokk árnyékában balra tértek, majd a park szélén battyogtok tova ezüstfenyők hókontyos sorában.

Az állomásfőnök véreres szemében kíváncsisággal elegy melegség villan, amint értetek ügyködik, s a vakvágányon álló szerelvényhez vezet. A vagonajtó fagyos kallantyúja letépi a bőrt a tenyeredről, ahogy félrerántod; odabent a rebegő lámpa haloványan világítja meg a ládákat, szekrényeket, szétzilálódott otthonotok összeszuszakolt, egybezsúfolt dolgait. Ímhol a tárgyak, a Ház tárgyai egymás hegyén-hátán, létük értelme, az otthonosság utolsó cseppje is elszivárgott.

Tolatás közben ide-oda zöttyennek a bútorok, a ládák mélyén edény csörömpöl, s egy rosszul összekötözött szőnyeg elébetek tekeredik. Valaki az ajtót kaparássza, a kinti derengésben az öregbakter alakja bukkan eléd, a karján koszlott subával. Rumosüveget kotorász elő a bekecséből, ahogy átnyújtja, érdes tenyere a kezedre zárul, s úgy tartja rezzenetlen fogságban, amíg a mozdony sípja felvisít.

A réseken át felétek döfködnek a kinti világ hideg kései, a subából apád íróasztalára fészket kanyarítasz, anyádat gyönge madárként a közepébe huppantod, körbebugyolálod a birkameleggel, s magad-magad a lábad megvetve rumszagba öltözöl. Látod az ablakon át Hegyalja dombjait hátrarobogni, rozzant kolnák, szendergő falvak nyomulnak visszafelé, szökik előled kishazád koronája, kölyökcsatangolásaid vércsevijjogású, csuparom tanúja, Világosvár, amottan a félnótás remetemérnök romos háza beperdül a Várhegy mögé, a Feredő csodatevő forrása gyertyánok tövén búvik valahol, s az évek, éveid széttöredezve messze repülnek.

Énekszót hallasz, rekedtes, nyújtott hang, anyád hangja szállong a subafészekből, foszlányai kiáradnak az ablakok rácsai közt, s a kórus, a hegyek, a házak, az erdők kórusa messze kíséri.

„Azt bünteti, kit szeret,

Másképp ő nem is tehet,

Sion ezt hát jól gondold meg,

Szabj határt bús gyötrelmednek.”

Kristóf, térj magadhoz, és emlékezz. Kapard össze tizennyolc éved cserepeit, itt, ebben a marhavagonban, ahová összetorlódtak otthonod maradékai, most, amikor minden, de minden szétesni látszik, rumszag, birkaszag, hószag közepette, az ősi ének hangjainál övezd fel magad emlékeiddel. A sivár jelenből múltadba szökj, gyermekkorod feléd szüremlő szellemképei szolgáljanak írül-mákonyul.

*

Apával – sokáig úgy tűnt – mintha nem is egy házban éltem volna: folyton-folyvást elmélkedett, búvárolt, vagy hitvitázott bizonyos Jakab testvérrel, egy hattagú szekta alapítójával, máskor pedig a szórványait látogatta. Itt is, amott is összeverődött maroknyi népe Hegyalja falvaiban, megszállottan és féltő gonddal tartotta össze családnyi kisközösségek gyönge burkait. Kalendáriumosztó körútra készülve mindig két testes bőröndöt meg egy hátizsákot tömött degeszre, hogy minél több kézbe eljussanak a népszerű gyűjtemények, melyekbe is összeszerkesztődött tucatnyi épületes történet, lelki manna kinek-kinek napi szükségletére, Reményik-, Berde-, Szabolcska-vers, névnap és hetivásár, mindenféle tanács, megannyi hasznos tudnivaló. Ha egy otthonban újszülött pottyant életre, a legnemzetközibb nyelven harsogva világgá az anyaméhből kiszakadtak kínjait, nagy sietve serkent fel, hogy idejében megbizonyosodjék ama kisded hovatartozandósága felől, kit is majdan a kálvini hitre keresztelhessen.

A cseperedő báránykákat szorgalmatosan terelte az anyaszentegyház aklába, Károli Gáspár, Szenczi Molnár Albert nyelvének kies mezején legeltetve őket, kényszerűségből még a szavainkkal való élés tudományára is oktatva őket, hogy azoktól el ne forduljanak, kivoltuk tudására és megtartására törekedjenek.

Mindaz, mi otthon számomra természetes nyelvi talajában, mindenkori éltető elemében virágzott és termőre fordult, tőlünk néhány futamatnyira útszélre avagy kősziklára hullott magként vajmi nehezen csírázott ki, eresztett gyökeret, s hozott gyümölcsöt.

Meg- és felismerve szórványban élő társaim helyzetét, apám elé járultam, felajánlva missziós célokra többtucatnyi könyvem. Eljövendő küldetésem lázában égve hordtam egybe Elek apó meséit, Arany balladáit, Móriczot, Mórát, Tömörkényt, a Pál utcai fiúkat, a János vitézt. Apám sokat markolásomat csillapítandó ötödére csökkentette a könyvhalmazt. Így történhetett meg, hogy Muszkán és Magyarádon, Galsán és Világoson, Gyorokon és Szentannán egy-egy tisztaszobában a Tebenned bíztunk utolsó zengzetei után hol a Hét krajcár, hol a Szondi két apródja, avagy Mindenki Jánoskája üdítette a szomjúhozókat, megmocorgatva a lelkek kérgesebbjét is. Mi továbbálltunk, de a szavak maradtak, gyakran a könyvek is. Portáról portára vándorolva ruhájuk egyre nyűttebb lett, kézen-közön el-eltünedeztek, néha a legváratlanabb helyen bukkanva elő, olyanok asztalán, akikről nem is sejtettük, hogy közük lehet azokhoz az étkekhez.

Anyámat is magunkkal vittük néhanap. Megszokott közegéből kiszakadva valósággal újjászületett. Olyannak én még soha nem láttam, mint amikor megmártózott a világosi várhegy szeleiben. Szaporán rakta a lábát a bástyák leomlott kövei közt, mire a felső peremhez értünk, lazuló kontya szertebomlott, hódolatára körénk sereglettek a Zarándi-hegyek, a Feredő felől könnyű pára szállongott áldozatul, s az Alföld szőnyege messze nyugatnak terjengett, túlnan lelógva a látóhatár peremén. Csendünket vércsevijjogás szőtte át meg át, s a Csepegő völgyéből kecskekolomp. E percben repülni is tudtunk volna talán, bátorságosan siklottunk volna lefelé, lassan szűkülő körökben közelítve meg a Bohus-kastély elvadult parkját, s Antónia, a tölgyek bronzasszonya enyhe mosollyal fogadta volna váratlan érkezésünket.

De lám, elmúlattuk a megfelelő pillanatot, s napszállatkor gyalogszerrel botorkáltunk lefelé. Kőhajításnyira vonult át előttünk a fentről meghallott kecskesereg, élen a nyáj urával, kinek öltözéke mindössze egy térdnadrágból s egy behorpadt panamakalapból állt. A fura jelenség átvágva a szerpentinen megtorpant, szíjas felsőteste kifeketéllett szakállas-mekegő kíséretéből. Többszörösen megmérettünk átható pillantása által, különösen anyámon akadt meg a tekintete. Kettőt biccentett, majd nagy sebesen lefelé ugrálva a kőzuhatagon, futtában éles hangon rikkantotta felénk: „Agyő!” Így esett első találkozásom Geiger úrral, a remete-mérnökkel, a Várhegy egyetlen lakójával, akiről eleddig apám is csak hallomásból tudott.

Később, amikorra mindinkább függetlenítettem a magam útjait, gyakorta felkerestem az okkult tudományok nagymesterét – amint egy bizalmas pillanatban nevezte magát szerény mellvakarások közepette. Pedig milyen nehezen férkőztem a bizalmába!… Előbb kövekkel górált, átkozódott, vagy nagy fejű bakját uszította rám. Csak akkor enyhült meg irányomban, amikor a félszarvú Ábris érzelmes mekkintés után ráharapott a markomban rejtőző sárgarépára.

Első intrádára nem léphettem át a küszöbét. Hajléka alul durva terméskövekből, felül öles gerendákból volt összeróva. A földszinten a kecskék laktak, az emeleti részt felvonóhídként használható alkotmány kötötte össze a külvilággal. A bejárat fölött repedezett iskolatábla lógott, rajta elmosódott krétairattal, felkiáltójelekkel teletűzdelve a következő szöveg fehérlett: „Kecskét! Eszmét!! Nem árulok!!!”

A ház belvilága konyhából és teremnyi szobából állt. A konyha minden bútorzata egy csikótűzhely, egy asztal meg lóca volt. Odabenn a szoba ajtaja mellett szalmafonatú priccs, középütt oszlopokba rakva porlepte könyvek, megsárgult folyóiratok, madzaggal átkötött kéziratok garmadája, közöttük folyosó-labirintus, ahol csak oldalozva lehetett közlekedni. A könyvek Geiger álláig tornyosultak, ahogy térül-fordult közöttük, keskeny aszkétaarca hol itt, hol ott bukkant elő, úgy tűnt, hogy satnya teste elmarad valahol, csak fekete feje bukdácsol erre-arra a papírtenger hullámain. A sarokban meghökkentően ép rokokó vitrin csillogott, benne porcelán encsem-bencsemek helyén bőrkötésű kódexek díszelegtek, rejtélyes jelekkel telten.

Sokadik találkozásunkkor árulta el, hogy a kabbalisták szent munkáit őrzi ott, a Sohar és a Sepher Jezirah, azaz a Fényesség és a Teremtés Könyveit. Jelenlétemet eltűrte, máskor tudomásul se vette, hogy ott vagyok. Olyankor egy bizonyos Simon ben Jochai nevezetű rabbival vitatkozott. Amíg a maga nevében beszélt, magyarul szólott, állandóan hadonászva, élesen rikácsolva handabandázott, majd hirtelen egy zsámolyra kuporodva szemvillanás alatt átlényegült, méltóságteljes, bölcsességet sugárzó arccal, monoton hangon válaszolt a rabbi nevében – héberül. A játékot végkimerülésig folytatta, mindig meghunyászkodva hátrált meg a rabbi káldeus-perzsa gyökerű igazságai elől, és sűrű fejcsóválásokkal ereszkedett a kecskéi közé. A vezérbak nyomán megindult a nyáj a Csepegő forrásai felé, s kolompszó kíséretében ódon igék visszhangoztak a szurdok falain: „Jaj az embernek, aki a Törvényben nem lát egyebet, mint közönséges szavakat! A Törvény mondásai nem egyebek, mint a Törvény öltözéke. Jaj annak, ki a Törvény mezét magának a Törvénynek tartja! Uram, nyissad fel szemeimet, hadd láthassam a csodákat Törvényeden!”

Mire szedelőzködtem, a nap lebukóban volt a várhegy mögött, a bástyák óriás árnyékujjai beborították Simon rabbi tanítványát, aki szeges botjával a Temura kimeríthetetlen szám- és betűkombinációit rótta a források körüli lágy iszapba.

A lenti földművesek, fenti erdőlők messze elkerülték a „domnu inzsinyér” házát, még Traján is, kivel szakmabéliek voltak a kecskepásztorságban, arra vetődve gyors ügetésre biztatta mekegő népét, jómaga sűrű keresztvetések közepette caplatott tova, nehogy a „nekurát” megrontsa a jószágait, s tejük apadjon, avagy elvetéljenek. Azok a jószerével írástudatlan parasztok – hogy, hogy nem – megsejtették, mi mindennel foglalatoskodik a Várhegy lakója.

Legutóbb bizonyos Heinrich Cornelius Agrippa De occulta philosophia című háromkötetes munkáját böngészte nagy hangon, s annyira beletemetkezett a kölni lovag bölcseletébe, hogy meg sem hallotta éhes-szomjas kecskéi keservét. Amint kinyitottam az ól ajtaját, az árvák bősz mekegéssel iramodtak a források felé, cseppet sem méltányolva gazdájuk okkultus fejtegetéseit a dolgok szimpátiájáról. Az ajtó hasadékain reszkető, éles hang szüremlett kifelé, négyszáz éve holt szöveg támadt fel, kapott szárnyra Geiger vértelen ajkairól, felröppenőben betöltve a völgyet, hol épphogy oszladozni kezdtek a kora délelőtt gomolyai. A távolodó mekegést mindinkább uralva hangzott a szózat: „Mert e világon minden természetes erő csakis szám, súly, mérték, összhangzás, mozgás és fény által van, és bennük gyökerezik az alapja mindazoknak a dolgoknak, melyeket látunk.”

Lassan mégiscsak a famulusává fogadott. Pedig az aritmomantia meg a többi titkos tudomány, melyek részére nagyon is valóságosak voltak, sőt az idő múltával mindinkább az egyetlen valósággá váltak, számomra nem jelentettek egyebet szórakoztató pepecselésnél a számok és a betűk világában. Szerepemet eltitkoltam az apám elől, hiszen tudva tudtam, mennyire megbotránkoztatná a varázsmesterségekkel való kacérkodásom. Igaz, hogy hovatovább rajtakaptam magamat: képtelen vagyok kibújni ama bűbájos praktikák, az ódon szövegek igézete alól. A logikai s egyéb hókuszpókuszok lassú má-konyként hatoltak tudatomba.

A kijózanodás reggele ólmosszürke volt és didergető. Már messziről láttam, hogy a kecskék ki-be ugrálnak a felvonóhíd foghíjas pallóin. Odabent iszonyú felfordulással fogadott a mekegő faunok kritikája: felborított, megtaposott, szétrágott könyvkupacok, s valahol közöttük félig betemetve kínokba meredten nézte a semmit Simon rabbi hűséges tanítványa.

Karjai egymásba kuszáltan lebegtek a feje fölött, s hónalja fészkében megmásíthatatlanul kéklő, tetovált S betűk és számok kígyóztak, végső bizonyosságául a Tannak, miszerint MINDEN SZÁM NEVET, ÉS MINDEN NÉV SZÁMOT JELENT.