Czirják Árpád Temesváron született 1980-ban, Marosvásárhelyen érettségizett, az itteni színművészeti egyetem dramaturgia szakán diplomázott, jelenleg a kolozsvári tudományegyetemen a kultúrfilozófia és előadó-művészetek magiszteri hallgatója. Folyóiratokban, internetes portálokon, egyéb kiadványokban közölt változatos műfajú írásokat, dolgozatokat.

Czirják Árpád

Forró csokesz

A forró csokoládéhoz mindenekelőtt finom tej kell. Finom tej, amit a tej csomagolásáról olvashatunk le. A tej csomagolása lehetőleg zacskós legyen. Vigyázzunk a szavatossági időre, lehetőleg még jó legyen. Még a kosárba helyezés előtt figyelmesen olvassuk le a gyártót, zsírtartalmat, egy liter legyen, és ne savanyú vagy aludttej legyen. Amennyiben szabad szemünkkel láthatóan tiszta és megfelelően hideg a tej tárolásának körülménye, akkor belehelyezhetjük nyugodtan a kosárba, és a hűtőládát elhagyva elindulhatunk a kakaós polc felé. Már távolról láthatjuk a kis sárga csomagolású Nesquik-kakaót, mely a svájci licenc alapján hazánk fővárosa közelében levő kis faluban készül, eredeti, két évszázados, titkos recept szerint, tehát ott csomagolódik és onnan is osztódik szét az egész országban. A papondekli-staneclin apró betűkkel bár, de számunkra szemüveg nélkül tisztán olvasható felirat az ajánlott elkészítési módot is tartalmazza. A tejhez hasonlóan ellenőrizzük a következőket: megfelelő-e a csomagolás, nem lyukas-e a kis tasakocska. Ennek érdekében fülünkhöz közelítve zörgessük meg finoman és szagoljuk is meg. Ne törődjünk a bolti eladólányok furcsa arckifejezésével, sem a közelünkbe merészkedő vásárlók miazmás arcgörcseivel. Mélyet szívjunk a kakaópor szagából. Mi most gondoljunk inkább arra, hogy forró csokoládét szeretnénk inni, alias forró csokeszt, saját készítésűt, és ennek az elhatározásnak az alapján alakítsuk magatartásunkat is, a hozzávalók beszerzésén fáradozva. Amennyiben a magunkhoz emelt megzörgetett termék nem mutat gyanús tüneteket, akkor feltételezhetően minden rendben is van. Oldalpillantásokkal a polcokra sorakoztatott többi termékre is rásandíthatunk, de ügyeljünk, hogy figyelmünket túlságosan el ne vegye sem a felsorakoztatott irdatlan mennyiségű és kétes minőségű árutömkeleg, se az esetleges lézengő vásárlótömeg. Lépteink sebessége és irányultsága az adott időintervallum teljes terjedelme alatt tehát lehetőleg állandó maradjon.

Kedvenc pénztáros lányunkhoz álljunk sorba, de ne nézzünk rá bambán, elég csak egy kis titkos pillantást vetnünk feléje, majd meglátjuk, ő is viszonozni fogja. Amikor a pénztárnál fizetünk, legyünk lehetőleg lezserek, de ne szenvtelenül szertelenek, és ne izzadjunk, mert az büdösséget áraszt belőlünk. Ne siessünk, de csigalassúságúak se legyünk, mert sem a kapkodó hebehurgyaság, sem az álmos taplósság nem tesz jót imázsunknak. Egyenes háttal, de nem feszesen, kissé hanyagul, magunk előtt tolva a kosarat, lépkedjünk előre. Mellizmunkat ne düllesszük ki, csak kicsit feszítsük meg, hogy erőnk maradjon a nem lehet tudni, milyen pocakunk kis behúzásához is, annak lapossá tételéhez is. Lélegezzünk tüdőnkön át, csak így, hasunk meg se moccanjon, növelve így izgalmi állapotjainkat. Diszkrét mosoly legyen arcunkra írva, őszintén, ne kényszeredetten, hogy emberek között lehetünk, és érezhetjük őket: bőrük hő- és elektromos kisugárzását. Ne próbáljunk hozzájuk nyúlni, mert nem éri meg. A simogatást is megérzik, már azt is, hogy mely testrészüket elemezzük agyunkban. Ha hangtalanul fingnak, langyos büdösséget árasztva, szívjunk lassan, mélyeket, de ne mutassuk. Vagy ne szívjunk, de mutassuk. Mindazonáltal maradjunk nyugodtnak, hidegvérűnek. Az előttünk álló kiskurva igen leeresztett farmere mögött bekukucskálhatunk szőrtelen, sima, csupasz fenekéhez, tanga nélkül is. Ez trendi, menő nagyon. Bármennyire is kíváncsiak lennénk, ne nagyon erőlködjünk: úgysem fogjuk meglátni azt. A fenekén feszülő feszes farmeren elmélázhatunk, de csak gondolatban, hogy más tekintetek kereszttüzébe kerülvén még csak alkalmat se adhassunk mások megint fürkésző kontroll-bizarr fejcsóválására. Amint tekintetünk a finom vállak lapockájáról az igen szép hát és karcsú ívelésű derék irányában ismét lefele siklik, és hirtelen eltűnik előlünk, még mielőtt a vádli és combok árnyalatát és fentebbi árkádját magunkba rejthetnénk, ne hebegjünk. Viselkedjünk természetesen, bárha pénztáros csajszi lehetetlen, hogy nem vette észre, amint elmélázva az előttünk eltűnő fingó hölgy távolodásán nem szemléltetnénk gondjainkat.

Már most vehetjük elő a pénztárcánkat, és szoríthatjuk markunkba a kis aprópénzt. Pénztáros csajszi már visszafordult, hisz egy pillanatra ő is tekintetet vete kiszemeltünk hátsó felének lengő lépteire. Magához húzza a kosaramat. Sandán mosolyog, pirosló ajkai titokban nedvesen csillognak, enyhe és nagyon halvány, csupán saját szemem érzékeny retinahártyája számára érzékelhető szép rózsaszín pír lepi be egyelőre csak a kissé vérbőséget szenvedő arcbőre teljes felületét. Pisolyogva, mintha mi sem történt volna, már pötyögteti is a szükséges számokat, majd a pénztárgépből kibuggyanó számlát a kezébe szorítja, és pillanatra megáll. Felém fordul, szemünk találkozik, tekintetünk heves tüzet lövell, érzem: szívem csücske igen megremeg. Belül lüktet mindenem, lehetetlen, hogy ő ne érezze így magát, s a rövidzárlat következtében kissé felém hajolva kosaram tartalma fele néz le – oda, ahol kissé lennebb borzongva fortyognak elementumaim.

– Ennyi? – kérdi egyszerűen, s ez az az ismerős, hőn óhajtott hang, ez az az attitűd, ez az a mondhatni már-már modoros, de művészi stílus, melyre még bólintani sem lehet, csak nagyot nyelni…, és mintegy nem is annyira erőteljes, mint inkább egyszeri, céltudatos, begyakorlott és határozott mozdulattal kitépi a három ujja között mindeddig erősen szorított kis papírfecnit.

– Á! – kiáltok fel, röviden és igen száraz hideglelősen, de még gondolatba sem merek szét- vagy elnézni, még mit gondolnának rólam… Hirtelen előkapom hátam mögül az izgulva és kissé félve őrzött szép rózsaszálat, s átnyújtom neki. A lány a mozdulat készülődésének pillanatától a nemes virág átvételéig ezernyi lélekállapoton megy keresztül, háta borsódzik a jéghideg hangyafutások miljom tűszurkálásitól, csipkedésétől. Azért én szép szeméről le nem venném torokszorító tekintetem, hadd dolgoztassuk meg eme kispét, hadd érezhessem már izzadsága szagát is.

– Boldog születésnapot, Fruzsé’! – jön ki félresikerült szóejtésem, de végül is, még így elrontva csak még zseniálisabb lett a „Fruzsina” feliratú melltűző hangos szövege. És mintegy legtermészetesebb mozdulatával egyetemben arca minden megrándulás nélkül elindul felém, köztünk lévő távolság rohamosan csökken, az én arcom is minden tiltakozás nélkül vonzza az övét, bár már rég nem saját akaratomból cselekszem, már érzem bőre hőjét, már a bőrpórusok kisugárzó elementumait is, rám szorul a farmernadrág, erősen, már látom és érzem kis halvány, selymes szőrszálai égre meredő, liturgikusan feszülő kitartását, amint mind egy szálig külön-külön és egyszerre… majd saját arcomhoz bújik, alig érzékelhetően, a bőr már előre jelzi a szikrázó elektromos részecskék villámgyors cseréjét, és mézként rám ragad. Meghorzsol, kezével tartja másik arcom… De hát hogy is húzzam el okos fafejemet kokott kisbuksijától? Istenem! Ajkaim önkívületi állapotban kinyílnak, nyelvem hegye csücske kibukkan a sötét barlangból, világra kélve észrevétlen előrehág. Megérinti a lány füle tövét, orrlyuktágulással lassan szívja a gyönyörűségbe rekedt fülledt nedvek agyzsongító borgőzét, nektárzamatát és halászlé-nedűjét, enyhén megnyomja és villanásnyi időre ott felejti magát. A lány arca tovább horzsol, és már ajkaim szegletében botorkál, midőn csasszfasz! Csattan a nagy nyálasan cuppanó csokesz-csocsesz, amint tűzpiros ajaki vörösen csikkanva eltávolodik a húsos zamatom szétrepedésétől. Érzem a lány lélegzetét. Ez kell nekünk.

Állj! S az idő megáll.

– Köszi! – súgja fülembe ez a zseniális kispé, langymeleg és érzékenyen ellazult porcikáival, majd minden mozdulat fájdalmasan visszakerül eredeti állapotába. Ahogy ül vissza a székére, kezdem elemezni domborulatait. Először a maguk eredetiségében látható puha kismellek, melyek halmán a büszkélkedő rozetták szétterpeszkedése, aztán a lefele exponenciális egyenletként szűkülő fiatal dereka karcsúsága, elöl a lefogyiztatott feszes bőrű kispocakkal, olívaolajbogyónyi szemöldökként kivágott köldökkel, sima feneke és mindene, ahogy szépen visszaül a székre. Alig térek magamhoz, mert megingok. Elbambulva mozdulni sem tudok. A lány megint csak szemei sarkából sárkányként lövelli felém parazsas, elrejtett kis boldogságának kicentrifugázott apró mézcseppeit, pedig nem akaratlagos az ő cselekvése sem. Elveszi a kezemből az előkészített és szoborként lefagyott, de felé irányuló mozdulatomat, s a zizzenő gépből kitépett számlát nyomja lám kezembe, és titkon várja, hogy megmoccanjak már. Kővé meredtek bennem mindenek, lefagyott a vérem, légzés megszűnt. Vagy összeesem, vagy seggbe rúgnak. Kiesett az idő belőlem. Lám, már az egyliteres tejeszacskóval és Nesquik-es tasakocskámmal a kezemben pakolom, cserbenhagyva a bevásárlókosarat, a hivatalból ingyen kijáró fehér bevásárlózacskóba, megszerzett birtokvagyonomat, és számlával a kezemben, még egy kis ideig hátratekintve, lesve a pénztáros csajszi minden hátsó rezdülését és mozdulatát, kisbuksiján marad a szemem: szabad nyakán és bozontos haján. Látni, amint a lány kézbe veszi a félretett, de közelben tartott rózsaszálat, magához emeli és orrlyukaihoz erősen tapasztva, kenetteljesen, mélyen megszívja magát. Még hátrapillant ő is. Megborzongva felnevet, amint a kissé elengedett rózsa friss vízcseppes szirmai selymesen simulnak a puha mellek önkéntelenül is felduzzasztott, majd ellanyhuló örökkévalóságának nyugodt és igen erős szívdobbanásira. A rózsaszál nem szúrja meg a szeretetteljes szeplőcskéket, mert a pénztáros csé végzi tovább a dolgát. Az ajtó már szívtépően nyílik előttem, kint meg a torokszorító, száraz, kánikulás, nagyvárosi légszennyezés csap meg. Kezemben a számla, már össze is gyűrném, de előbb ellenőrzöm: „PUSZIKET TE KIS BULONDOM // KAKAODRA KOROG GYOMROM // FORRO CSOKESZ A VAGYONOM // HIVJAL HIVJAL TE KIS stb...”