Gittai István

Főhajtás a könyvbemutatón

Amikor a Tolnay-album ünnepélyes bemutatójára készülve mondandómat fogalmazgattam, úgy éreztem magamat, mint a kolléga szerepébe muszájból beugró színész, hiszen eme „alakítást” – saját könyvének bemutatását – eredetileg magára Indig Ottóra szabták-szabtuk. Nálánál ugyanis senki nem ismerhette jobban friss műve, könyve vezérfonalát, érdekes részlet-mozzanatait. S lám, alkalmi beugrásomat tovább ragozta, bonyolította az élet, a sors: visszatekintést és nekrológot is kellett rögtönöznöm, hiszen Ottó barátunkat december 9. óta már csak múlt időben emlegethetjük.

Valamikor a hetvenes évek elején az Ady-körben ismerkedtünk össze, s mint a magyar irodalom tanárát többször is felkértük, és ő mindannyiszor vállalta a nyilvános szereplést a körben. Az Ady-kör működésének fénykorára esnek Ottó első önálló köteteinek megjelenései is, a Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében (Kriterion, 1975), Juhász Gyula Nagyváradon (Kriterion, 1978), Nincs szebb jövendők májusánál. Juhász Gyula életútja (Dacia, 1980) és a Csak egy igaz versért élek című, Horváth Imre költészetét taglaló tanulmánykötet (Dacia, 1981).

Az 1989-es decemberi események után, 90 januárjában-februárjában alapító szerkesztőként ott találjuk a frissen induló Bihari Napló és a Kelet–Nyugat lelkes munkatársainak táborában. Szerkeszt, vehemens hangvételű glosszákat ír, politizál s merészen oda-odamondogat az irháját, hatalmát átmenteni, átfesteni akaró kommunista román politikusoknak. S ugyanezt teszi akkor az Erdélyi Napló, később a Reggeli Újság hasábjain is. Miközben arra is futja idejéből, hogy megírja A nagyváradi színészet másfél évszázada 1798–1944 (Kriterion, 1991) és a Váradi Parnasszus – Irodalmi és sajtóélet a századfordulón (Literator, 1994) című munkákat. Két évvel később pedig Arca az időnek címmel könyv formájában is közreadja a kritikáit, tanulmányait, portrévázlatait tartalmazó kötetet (Literator, 1996). Időközben a Sulyok István Református Főiskola, majd Partiumi Keresztény Egyetem tanára lesz, s ilyen minőségében maga írja és publikálja A magyar irodalom vázlatos történetét, amelyet diákjai számára hiánypótló kézikönyvnek szánt (Scripta, 1998). Egy esztendő múlva pedig A nagyváradi újságírás története című kötetét publikálja (Bihari Napló, 1999). Könyveinek sora a Kemény szavak kövével (Convex, 2001) és az Emlék ma már… Egy váradi életkrónika fejezeteiből című önéletrajzi kötetével folytatódik (Literator, 2004).

Irodalom-, sajtó- és színháztörténeti műveinek sora a Tolnay-albummal zárul (Europrint-Kiadó, 2005).

Köteteinek lajstromán ha pusztán csak végigfut a szemünk, akkor is rájövünk, hogy írói pennáját szeretett városa, Várad szolgálatába állította. Apropó Várad: amikor induló folyóiratunk elkeresztelésén tanakodtunk, éppen Indig Ottó volt az, aki kimondta: legyen a neve Várad. S lőn Várad a folyóirat neve, amelynek első két számát saját zsebből finanszírozta. A folyóiratnak mindvégig egyik szerkesztője volt. És alapítása óta elnöke a Nagyváradi Ady Társaságnak. A legkevesebb itt és most az, hogy részvéttel fejet hajtok a kortárs esztéta művei és a művészetekre odafigyelő alkotó értelmiségi emléke előtt.