Válogatás Indig Ottó írásaiból

Nincs két Temesvár!

A „forradalom” első évfordulóját ünneplő-kísérő megemlékezéssorozat eseményei elcsendesültek, s ismét egy szomorú tapasztalattal lettünk „gazdagabbak”: az új párthatalom vezetése – az új nómenklatúra – s az uszályában sodródó nacionalista vörös-fasiszta szervezetek a régi kérdésekre feleletet váró régi temesvári százezrek igazságát vétózták meg, utasították el, s a parlamenti többség bólogatójancsijaival az élen – a kommunista akadémikus-pojáca szenátuselnökkel dirigensként – jól bevált totalitárius szlogenek vádjával törtek pálcát a rebellis mártírváros fölött.

Milyen farizeusarcok nacionalizmustól csöpögő kétszínűségét kellett végignézni a képviselőházi díszülés két reprízében! Feledvén Temesvár igazi forradalmának jus primae-jogát, hogy a hős Béga-parti város diákfiatalsága, munkássága nélkül Bukarest megfélemlítettjeit sem lehetett volna ébreszteni 45 esztendeje tartó Csipkerózsika-álmukból, fontoskodó „honatyáink” új – de a réginél is gyümölcsözőbb – kiváltságaikat féltve az elégedetlenség új forradalmi minőségbe való átcsapásától (hazugságaik leleplezésétől) totális, azaz frontális támadásba kezdtek minden ellen, ami manipulációik kártyavárát eldöntéssel fenyegeti.

Egy haszna mégiscsak volt az új történésnek: végre tisztán körvonalazódtak az egymással szemben álló erők. A kormányzó párthatalom Roman-frontját szánalmas elnöki segédlettel még ideig-óráig felszínen tartja demagógiás ígéretkampányának zsarátnoka, s hogy menekítsék a süllyedő hajót, maszkjukat vesztő zsoldosokkal keresnek megoldást. Így paktáltak le a szélsőséges újfasizmus vátrás-képviseletével, mely csak a faji uszításra specializálta magát (s szennylapjait); így nyújtottak „baráti” elvtársias jobbot a Román Nemzeti Egységpártnak – mely 11 „képviselőjével” túlharsogja minden maradék józanságát a frontnak –, s hogy beteljen a pohár, mesterkedéseikkel elősegítették (a frontossá „szelídült” volt nómenklatúrás tisztségviselők miatt megtűrt) egykori kommunista párt nyilvánosság elé való lépését (!) akkor, amikor a Verdeþhez hasonló egykori banditákat legszívesebben sötétzárkák mélyén látná a közvélemény!

És íme, kész az ábra: front–vátra–kommunista párt trojkája készül felvértezni a nemzet új Néróját a despoták minden hatalmával – a legveszedelmesebb ellenfél, a Nép ellen, a legfélelmetesebb eszme, a régi és mai Temesvár igazságai ellen, az olyannyira várt-remélt európai demokrácia ellen.

Micsoda sötét ármánykodások színtere a törvényhozás porondja! Az „alkotmányozó gyűlés” éppen legfőbb feladatát sutba téve pártos felsőbbrendűségének tudatában (felejtve 1989 decemberének tanulságait) cikkelyeivel katonaságot jogosít fegyverhasználatra a Rend megkérdőjelezői ellen (!), s minden katonai parancs-hatalmat Iliescu kezébe játszik át! Felesleges is tehát a válasz arra, hogy ki lőtt a tavalyelőtti decemberben: ugyanazok, akik most is csőre töltött fegyverekkel fenyegettek Gyulafehérváron, akik most is rohamsisakos-pajzsos fegyverzetben ütnek-vernek tüntetőket, akiket brutalitásaikért előléptettek és kitüntettek a puccsos hatalomváltás mai kiskirályai.

S mit számít a Nép, az istenadta Nép. Ismét csak a semmit jelenti a Zsarnokság asztalán. Legjobbjait emberszámba sem veszik, tárgyalási szándékát lekicsinylik, s emberi méltóságában megalázott millióit már sorbanállásos-jegyrendszeres ellátás minimumával sem tudják kielégíteni. Hiszen az Iliescu–Roman-féle klikknek már a látszat sem számít! Hétköznapok kongó üzlet-ürességeit „boldog karácsony” félésével a Semmi szomorúsága tetézi, s az Új esztendőtől jobbat csak annyiban várhatunk, hogy talán jobb belátásra bírja a struccpolitikába feledkezetteinket a messzi távlat azon lehetősége, hogy ha továbbra is csak prédikálják a demokráciát s a piacgazdálkodást, akkor hamarosan már az idegnyugtatós nyugati gyógyszersegélyek is elmaradnak árvaházainak és szegényotthonainak jelenéből.

Eltelt egy év – és mi tudjuk: nincs két Temesvár! 1989 decemberének igazságai ma is, most is időszerűek. Tükörbe nézve magunknak hazudni front-jövőt több mint önámítás, butaság.

Hát meddig lehet szemfényvesztő handabandázással elvakítani a jó szándékú tömegeket?

Kelet–Nyugat, 1990. december

Mert hit nélkül nem lehet élni

Egy magát emberségesnek hazudó világban, a tehetségét és költészetét nyirbáló (s a hatalmat félő) irodalompolitikai vezetéssel való örökös létharcában Szilágyi Domokos – versekben, szűk baráti körben és keresett magányosságban – következetesen építgette lírikusi halhatatlanságát (melyről hallani sem akart), s morzsolta fel törékeny és sebzett fizikai létét. Kacérkodott, egyre hivalkodóbban, az elmúlás gondolatával, majd a halállal, amelyet önkezével meg is idézett.

Méliuszhoz írt leveleit – a Visszavont remény című, Ágoston Vilmos által összeállított könyvben – kaptam meg minap budapesti újságíró kollégáimtól, s érthető érdeklődéssel (az egykori barátnak, évfolyam- és szobatársnak kijáró kíváncsisággal) vettem azonnal kézbe. És nem tudtam letenni! Mint egy izgalmas regényt olvastam végig, s bár „csak” Méliuszhoz íródtak a sorok, sokszor úgy éreztem, hogy általa (most, hogy a levéltitok zárt belső csendjét feloldotta a címzett) a kortárs-mindannyiunkhoz szóló eddig gátlásos költő-én világa úgy tárul versuniverzumot is magyarázó-kiegészítő vallomássá, hogy közben eddig rejtett irodalomtörténet mögöttes jelenségei (és ezek hangadói) is maszkjaikat vesztve állnak elénk, azaz inkább Szisz maró, gúnyos, ám öniróniától sem mentes ítélőszéke elé.

Sohasem kímélt senkit, de a legkevésbé önmagát. Õt mindenki elég hamar elfogadta, de ő nehezen barátkozott. Talán lelkében viselte falu-sors múltban-jelenben sértett leszármazottjainak gátlásosságát, s halovány, szomorkás mosollyal kísért (de mindig találó) reflexiói mutatták, hogy az álmodozó (néha álmos) tekintet mögött az Õt körülvevőket vizsgáztató, gyanakvó-kutató feltérképezés folyik, az a reálértéket mérlegelő szándék nyilvánul meg, mely barát és társkeresés óhajából fakad.

De milyen nehezen talál őszinte barátot az, akinek a száján az igazság! Aki nem rejti véka alá véleményét. Ki szókimondásával kellemetlen tud és akar lenni. Ki csipkelődéseivel – szisszenéseivel! – nem tisztel tekintélyt, nem kér elnézést és megbocsátani sem szeret. Aki sokkal tehetségesebb, mint más.

Adyval – kevés példaképeinek egyikével – mondhatom róla: „Ezért minden önkínzás, ének…”

Magam előtt látom 1956-os kolozsvári diák-énjét. Keserű szájízzel megfogalmazott tagadásai ma is fülemben csengenek: A csakazértis konok makacsságával suttogott tiltakozások éjszakába nyúló beszélgetéseit sem tudom feledni. Még nem a „költő”, csak a mellettünk és velünk vívódó egyéniség késztetett csodálatra akkor. A verset még csak ízlelgette. Közös kórusénekléseink szünetei (az ekkor könyvtárossá „tiltott” Bartalis János olvasótermének mélyén) olykor-olykor frissen papírra vetett Szilágyi Domokos-sorok vers-örömével gazdagítottak. Az akkor is zaklatott diáksors piciny harmónia-pillanatainak termését jelentették az ott írt strófák. Maradt-e meg belőlük valami? Nem tudom. De én (s melyik magyar szakos ne próbált volna költő is lenni?) ekkor mondtam le végérvényesen a poétaságról. Kilátástalan versenyfutás lett volna társaságában.

Hogy akkor is a kopott külsejű, a világ hiúságaira semmit sem adó mindig-szegény, de sohasem elégedetlen évfolyamtársat láttuk benne? Igaz. De nincstelensége nem volt kirívó. Szegénységét feledtette műveltségtöbbletének színskálája. És tehetségét sem lehetett nem tudomásul venni.

Majd másik képe villan elém. Váradi első lakásunkban ülünk, anyám Szisz kedves falataival vendégeli a régi ismerőst. (Ugyanis „katonaságunk” egyetlen váradi hónapja alatt is gyakran megfordult otthonunkban…) Másfél éves fiamtól alig tud szabadulni, de sokat és szívesen társalog vele. Neki is dedikálja első könyvét, Forrás-kötetét. És közben rajtam mulat: „Indig Ocinak és fiának, aki elmésebb, mint ő, de az nem baj, kinövi. Szisz. Nvárad, 1964. aug. 5.”

Ekkor már „,jegyzik” a nevét. Bekerült abba az irodalmi vérkeringésbe, mely Kolozsvár–Vásárhely–Bukarest redakcióinak háromszögében eddigi proletkultos tespedtségétől igyekszik szabadulni, s a még megtűrt szabadabb szó és vélemény hajtásait folyóiratba, kötetbe álmodva teremt fórumot még a tehetségnek is. Túl van az első és egyetlen apai örömön („az őrgróf változatlanul zseniális”) és Kobakot dicsérő véleménye is ismert („Úgy látszik, van humorérzéke”). S túl van sokadik csalódásán is. Ezt a számomra már kevésbé ismert Szilágyi Domokost mutatják emberközelben a Méliuszhoz írt (és 1961-től kezdődő) levelek helyzetjelentései.

Az egészről – bár helyesebb, ha csupán a kötetbe válogatott levelekről beszélünk – azt mondhatjuk el, hogy lelki feszültségeket levezető kibeszélés-jellegükkel igényelnek figyelmet. Bekezdések panaszkodnak kötet(ek)ből kicenzúrázott versek hogyanjáról; akkori szerep- és tisztségviselők (Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, Hajdú Győző) költőnkkel kapcsolatos attitűdjéről; mini-jellemzések szurkapiszkái egészítenek Hajdú Zoltán-, Domokos Géza-, Létay Lajos- vagy Szász János-portrét, s az, amit kortárs pályatársak kapcsán (Lászlóffy Aladárról, Páskándi Gézáról, Székely Jánosról és másokról) mond, olyan adatok egy későbbi romániai magyar irodalomtörténethez, amik a költői-szerkesztői műhelymunka folyamatára világítanak rá.

Hogy nem mindig (sőt ritkán) fogalmaz hízelgő véleményt, az természetes: Szisz mindig szűkszavúan bánt az elismeréssel. Elveri a port az Igaz Szón („pofáján elég vastag a kollektív bőr”), úgy dicsér, hogy közben oldalba bök (az Utunkról közli, hogy „most Szőcs van megint az irodalmi rovatnál. Õ legalább ért hozzá, és akkor is szellemes, ha nincs igaza”), és ha méltánytalan sérelmek érik, akkor kíméletlen is tud lenni: Szemlérről mondja – többek között –, hogy „sajnálom, hogy beleköpött a dolgokba, és szeretném tudni, még meddig?” (S az igazságot nyersen fogalmazva önti ki bánatát mellőztetéseiért, például 1963-ban, ismét csak az Igaz Szó ellen: „Õk már megint ünnepi számot szerkesztenek, átlag 3-4-5 évenként ünneplik magukat, azt, hogy léteznek, s hogy Győzőt még senki sem rúgta seggbe.”) Milyen kár, hogy nem élhette meg szegény Domokos „forradalmunk” kevés ilyen örömeinek egyikét!

A személyes válságórák, betegséghetek és kórtünetek visszamutatásai is tanulságosak. Elénk rajzolódik a kolozsvári, vásárhelyi klinikákon töltött kezelések hatása (vagy hatástalansága); tudomást szerzünk házassági és társas kapcsolatainak alkotással járó vonatkozásairól, s úgy, ahogyan időben közeledünk a tragikus 1976. évi október 27-i naphoz, úgy világosodik meg kiszólások, versvélemények s levél-jajszavak kontextusából a következtetés, hogy Szilágyi Domokos számára abszurddá lett a lét, közeli s elviselhető a halál, amelyet már nem akart megtagadni önmagától.

Utolsó levelei tudat s irodalmi lét hasadt határán – de nem tudathasadásos állapotban – azt példázzák, hogy sorsfordulós harca „az engedélyezettért”, manipulációs oltárokon feláldozott – és versekké nem lett – reményei abszolút valóság zsákutcájában lettek lélekszorongatóvá, s mert hit nélkül nem tudott élni, inkább választotta a halált.

A Visszavont remény nyilvános kinccsé lett könyvüzenete – a költeményekben megismert eszmeiség és vállalás fokán – ezért megrendítő élmény kortárs, baráti és kései olvasó számára egyaránt.

Kelet–Nyugat, 1990. december 22.

Balkáni és európai ítéletek

Más kárán tanul az okos – tartja a népi bölcsesség. Ez az igazság azonban ismeretlen a román politika és jog számára. Sőt a saját kárán sem óhajt okulni az úgynevezett igazságszolgáltatás! Derék, ám könnyen befolyásolható, a politika által prostituált, korrumpálható bíráink túl gyakran tévesztették (tévesztik) szem elől az alkotmányosságot, a törvényeket avagy a parlamenti határozatokat, több olyan ítéletet is hoztak (hoznak), amelyek alól minden esetben kilógott kenyéradójuk, azaz az állam lólába. A tényállás világos és egyértelmű: a kommunista diktatúra által elbitorolt telkeket, házakat, gyárakat stb. a hatalom az esetek túlnyomó többségében nem adja vissza a jogos tulajdonosoknak vagy azok örököseinek, s az elorzott értékek haszonélvezete továbbra is az állam, pontosabban az egykori pártállam tegnapi (és többnyire mai) kiszolgálóinak kezében marad.

Európai integrálódást célzó kis hazánkban egyéb emberi jogokra is fittyet hánynak az új egypárti diktatúra iránt lojális bírák. Büntetik a szólás szabadságát, helyi potentátok érdekét sértő cikkek miatt újságírót ítélnek el és tiltanak el a szakma gyakorlásától, megkülönböztető ítéletekkel marasztalják el etnikai, vallási, szexuális kisebbségek jogsértő fontoskodással törvény elé citált reprezentánsait – és ezzel is egyértelműen illusztrálják, hogy 2003 Romániájában az igazságosztás és jogszolgálat hatalom diktálta értelmezése sérti az alapvető emberi jogokat, nemzetközi normákat, az európai uniós gyakorlatot.

Az igazságukat kereső polgárok egy része elfásulva beletörődik a ma még változtathatatlanba, de néhányan a strassburgi emberjogi bírósághoz fordultak. Közel öt esztendő alatt 46-an nyertek pert a román állam ellen, és a nemzetközi bírák eddig 4 millió euró értékben kötelezték kártérítésre, illetve ingatlanok visszaadására Bukarestet! És ez még csak a kezdet. Az első pervesztés közel fél évtizede precedens értékű volt, de az arrogáns hatalom és annak jogi kiszolgáló gépezete nem akarta tudomásul venni vereségét, folytatta emberjog- és tulajdonjog-ellenes üzelmeit. Ezt az oktalan makacsságot korrupciós gyökerek táplálják, esetleg hatalmaskodók érdekei parancsolják – anakronisztikusan, egy olyan politikai pillanatban, mikor balkáni állapotaink miatt még a távoli uniós csatlakozásunk is veszélyben forog.

A „szocdem” hatalom az adófizetők garasaiból fizeti ki a szabott büntetéseket, s már ezért is bukást érdemel. De az ország nemzetközi presztízsveszteségének is mi isszuk meg a levét. Az uniós tagállamok és a tengerentúli demokráciák politikusai, üzletemberei számára nemkívánatos, nemszeretem terület az az állam, ahol alapvető emberi jogokat lábbal tipornak, ahol Iustitia papjai nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek emberi jogok iránti elkötelezettséggel.

Erdélyi Napló, 2003. aug. 12.

Ötvenéves az Ady-múzeum

Fél évszázaddal ezelőtt Ady egykori fiatal barátjának és tisztelőjének, a később nehéz sorsutat járt Tabéry Gézának köszönhetően nyílt meg a költő nevét viselő emlékmúzeum Váradon. A kommunista pártállam szolgálatos tisztségviselői a párt és a kormány nemzetiségi politikája nagy vívmányaként méltatták az eseményt, melyen a korabeli irodalmi élet jelesei, határokon túli rangos irodalmárok is jelen voltak.

Engedjék meg, hogy személyes élményeimet is megosszam Önökkel: a Bolyai Tudományegyetem elsőéves hallgatójaként voltam jelen a közönség soraiban, s a helyi lap kezdő tollforgatójaként, a megnyitást követő napokban Tabéry Gézával is megismerkedhettem. Arcát a pillanatnyi megelégedettséget sugalló mosolyvonások mellett a korábbi évek keserűség okozta ráncai barázdálták, és szívesen szánt nekem időt, az akkor húszéves fiatalban talán a jövendő irodalmárt sejtette meg.

De nem politizált, kerülte az esetleges kínos kérdéseket. Már senkiben sem bízott.

Ám a múzeumba került Ady-dokumentumokról szívesen beszélt. A megszerzés huzavonáiról, segítőkész ügypártolókról, a mindig létező ellendrukkerekről. Adyval kapcsolatos személyes élményeit frissítette fel, későbbi, Ady-hagyományok felvállalásában játszott szerepét körvonalazta. Az Ady Társaság egykori elnöke saját szerepéről szerényen és visszafogottan beszélt.

Tény, hogy az általa megszerzett Ady-anyag képezi a mai emlékmúzeum dokumentumainak java részét, fél évszázad alatt sem igen sikerült bővíteni a leltárt. Elsősorban pénzhiány miatt.

Fél évszázad nagyon sok egy ember életében, egy irodalmi múzeum múltjaként is számottevő időszak. A hazai és határon túli magyarság számára zarándokhely, emlékeket frissítő, odafigyelésre serkentő fórum. Jelenléte és helye megfellebbezhetetlen. Eddigi látogatóinak összegezett száma sok tízezres nagyságrendű, az értelmi és érzelmi nevelés terén játszott szerepe pedig rendkívüli jelentőséggel bír.

Hogy a diktatúra magyarellenes éveiben is megtarthatta kulturális jelentőségét az Ady-múzeum, az a Tabéryt követő vezető és vezetés, személy szerint Tóth János muzeológus érdeme is. No meg a fölöttes intézményé, a Körösvidéki Múzeumé, amely saját ügyének tekintette Ady váradi örökségének ápolását.

Mit is kívánhat a 12 éve tevékenykedő Nagyváradi Ady Társaság – a Tabéry-staféta átvevője – ezen az ünnepen? A majdani centenáriumig gazdagodó olyan tevékenységet, mely továbbra is méltó Ady szelleméhez, A Holnap városa szellemiségéhez.

Elhangzott 2005. november 22-én
az Ady Endre Emlékmúzeumban

Megjelent a Reggeli Újságban, 2005. nov. 26-án

Fele sem tréfa

Határtalan bosszúságok

Amikor e sorokat írom, már csökkenőben a kánikulai hőség, mely alaposan megviselt fiatalt és öreget egyaránt. Aki csak tehette, és megengedte egészsége, az a strandokon vagy lombos erdőben keresett menedéket. A túlzsúfolt váradi és félixfürdői medencéket (ahol a legolcsóbb belépő is 60 ezer lej körül kezdődik) ellepte a turistaáradat, és arattak a környéket elfoglaló bóvliárusok is. Egymás sarkába hágtak az egészségügyi előírásokat semmibe vevő, főtt kukoricát árusító hölgyemények, a fagylaltosoknál sorban álltak a nyalakodni vágyók, és a hűsítőket úgy vedelték a szomjúzók, mint szüretkor a mustot. Nyár ez a javából, ám sokak megnyugtatására már jelezték a meteorológusok, hogy ez a hőség az idén már nem tér vissza tájainkra.

Az előbb sorban állásról beszéltem. Sajnos az országhatáron is újra találkoztunk ezzel a jelenséggel. A „régi szép időket” megidézendő, kifelé és befelé is hatalmas sorok kígyóztak, pontosabban vánszorogtak a borsi autós határátkelőnél. A múlt hét második felétől a nap bármelyik szakában három-, három és fél órás „türelmi időt” szabtak a határőrök. Abban a kegyetlen hőségben, amit a gépkocsiban ülők fokozottabban is éreztek, embertelennek tűnt az útlevélkezelők lassú munkája, a ki- vagy belépni szándékozók ezreinek semmibevétele. Pedig látszat szerint minden a szabályok szerint zajlott: az illetékesek szorgalmasan pöcsételtek, a vámosok nem akadékoskodtak, csak az utasok izzadtak és szedték a nyugtatókat. 2005 Romániájában felháborító állapotok uralkodtak el a borsi határpontnál, és uniós elvárásaink – legalábbis ezen a téren – alapos kudarcra ítéltettek.

És még valamit a meleg napokról. A Körös áruház környékén zajló munkálatok miatt a környéken már egy hete szünetel a melegvíz-szolgáltatás. Az idén már másodszor. Ezt a galuskát is lenyeltük, mint ahogyan az „eltérítéses” közlekedést, mely úgy látszik, sohasem fog befejeződni ezen a városrészen.

Ám a panaszkodásoknak még ezzel sincs vége. A piacnak is szentelhetünk egy-két mondatot. Nálunk hál’ istennek nem voltak áradások, de piacaink „árszintje” ennek ellenére emelkedőben van. A minőségi paradicsomért és paprikáért még mindig elkérik a 30 ezer körüli árakat, a sárgabarack ennél is drágább, a káposzta pedig 20 ezer lejért kelleti magát (tavaly még tízért is utánunk dobták).

Régi lej, új lej tehát egyformán keveset ér, és a jövedelem ugyanannyi maradt. Ám sokunknak erőst nemszeretem állapotok ezek, melyekkel szemben egyelőre tehetetlenek vagyunk.

Reggeli Újság, 2005. aug. 1.