Dénes László

Fele sem tréfa

Itt, ezen cím alatt most közállapotainkat és közügyvivőinket ostorozó, ráolvasásos, ironikus hangvételű, sajátos szókapcsolatokkal megtűzdelt körmondatoknak kellene következniük, ahogy azt a Reggeli Újság olvasói megszokhatták az elmúlt jó másfél évben. Kezdetektől főmunkatársunké, dr. Indig Ottóé volt a privilégium, hogy a saját maga által kitalált, amolyan szemöldök-összevonós cím alatt több-kevesebb rendszerességgel, közmondásos tanári szelídségével megintse közéletünk „rossz tanulóit”. Döbbenten írom helyette: az intés ezúttal elmarad. Részéről pedig immár örökre.

Alig van nehezebb teher, mint nekrológot írni olyan kollégáról, pályatársról, barátról, mentorról, régi jó ismerősről, akivel a minap még a jövőt fürkészve latolgattuk a jelent. Aki semmi jelét nem adta annak, hogy örökre távozni készül. Mert nem is készült. És mi sem készültünk elköszönni tőle. Csak egy rövid, megszokott „szevasz”-ra tellett legutóbbi telefonbeszélgetésünk végén, ami valamely mindennapos szakmai egyeztetésről szólt. Tizenhetedik könyvének bemutatója előtt egy kis előzetes-féle interjút beszéltünk meg, aminek az lett volna a témája, hogy a kézikönyvekben főként irodalom-, sajtó- és színháztörténészként emlegetett, de szintúgy tanárként, népművelőként, publicistaként számon tartott, s ha kellett, kultúraszervezőként és mecénásként is megnyilvánuló Indig Ottó miként adta a fejét olyan monográfia megírására, ami egy festőről szól. Költői kérdés ez persze, hiszen „mindenki” tudta: műgyűjtőként és műértőként szintén több volt egy akárki amatőrnél. S hogy éppen Tolnay Tiborról, a Pece-parti Párizs festőjéről szól első – s immár sajnos utolsó – monográfiája, az sem a véletlen műve: Indig Ottó úgy volt ízig-vérig váradi, hogy valami „történelmi véletlen” folytán a bánsági Gyertyámoson született. (Egyszer tán rá is kérdeztem erre a különös életrajzi adalékra, de már nem emlékszem a válaszra, sohasem untatott senkit „gyermekkori emlékeivel”, szerény és tartózkodó volt e tekintetben is.) Szinte mellékesen jegyezte meg a fentebb említett interjú-egyeztető telefonbeszélgetésünk közben, mintegy elnézést kérve: „Én most éppen bent fekszem a kórházban, tudod, van nekem ez a fránya cukorbetegségem, ettől meg valami nyavalyás tályog a lábamon, ezt most itt kúrálgatják, nem járkálok, vasárnap lesz a könyvbemutató, nem jutok el rá, Tibi majd biztosan megszervezi Derzsivel, én elmondom a magamét szívesen, ha bejön valaki hozzám, második emelet 13-as szoba, aztán még majd beszélünk, szevasz…” Ez volt szerda délben, a kulturális rovatot szerkesztő kollégának szóltunk, bement hozzá délután, elbeszélgettek a kórházi ágyon ülve, egy kicsit viccelődtek, másnap megíródott az interjú, pénteken meg is jelent. Aznap még Tolnay Tibi is megerősítette: Ottó nem lesz ott a könyvbemutatón, valami kisebb operációt végeztek el a lábán, feküdnie kell, de a könyv készen van, meghívók szétküldve, sajtó értesítve, vasárnap délután dedikálás lesz, legyünk ott a színházban.

Szombaton reggel jött a hír: meghalt Indig Ottó.

És ennek a fele sem tréfa…

Reggeli Újság, 2005. dec. 11.

Ê