Barabás Zoltán (Nagyvárad, 1953) újságíró, szerkesztő, költő. 1981-től dolgozik a sajtóban, az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Erdélyi Napló munkatársa. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatát vezeti és a Partiumi Közlöny főszerkesztője, legutóbbi verskötete a Homályhatáron (2004).

Barabás Zoltán

Parafrázis odaátra

Indig Ottónak és Emőd Tamásnak

Még nem esik,

de Váradot már-már

felveti a szemét.

A Nagyállomás felett,

hová hajdan

szerelemszagot

hordott a lég,

most a puccos, magaslati

paloták szemét

nyitogatja a kék-

szürke alkonyat.

Újszülött iszonyat

kerülgeti a szavakat.

Hóna alatt a hamis,

kopott hegedűvel

az öreg Mezei

épp most repül el

házatok s a védtelen

gesztenyesor felett.

Utólszor veled

a Mülleráj, Ady

és Tabéry hozott össze.

Harmincan sem voltunk,

kétórányi kis örömre.

Feltamásló nagy lélek,

szó, mi szó, múltunk:

törölve, törölve.

Még nem esik,

de Váradot már-már

felveti a szemét.

És te ott fekszel

magadban, egyedül,

fogaid között kemény

szavak kövével.

És már soha, de soha sem

tudod meg: lesz-e holnap

új, művelt Magyarország

és Erdélyben emberséges élet?

és érdemes-e itt még

kiállni tiszta szívvel

és megbűnhődni versben

a múltat és jövendőt?

Eszembe jutottál, Ottó,

miközben álmatlanul

saját lélegzetemet hallgattam,

arra várva, hogy a Barátok

temploma felől új

hírt hoz a harangszó.

Alattomosan jött

a hó és azonnal

kortes lett, marasztaló.

Talán jön egy újabb

vízi világ is, mert

jönnie kell

annyi pitiáner hazugságra,

csörtetésre, köd-

evésre, odázó bárgyúságra.

De borzasztó lehet most

földdel betömve, némán

feküdni, csendben ott kint,

és várni, csak várni

valami messzi, újra-

lelkesítő feltámadásra.

A Nagyállomás felett,

honnan egykoron

Léda szerelmes szavát

Párizsig vitte a lég,

egymásba nőtt, leszbikus

paloták szemét

nyitogatja a kék-

szürke virradat.

Lennebb, a főutcán,

a piszkos tükörablak előtt

most balkáni és bizantin

kerülgeti a koldus szavakat.

Hányat temetünk még?

Hány barátot, magyart?

Te ott magadban fekszel,

nem számolsz a maradékkal,

kikben megszülethet a mentség,

némi hév, dac,

hogy legyen, megmaradjon

mint a teremtés utáni

első földi évszak.

A kiemelt szövegrészek Emőd Tamás
Levél Adynak című verséből valók.