Péter I. Zoltán Podmaniczky-díjas helytörténész, újságíró (Nagyvárad, 1949). A Bihari Napló munkatársa, a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédő szakmérnöki karán tanult. 1992-től 22 helytörténettel foglalkozó könyve jelent meg, ebből 14-et egyéni szerzőként jegyez.

Péter I. Zoltán

Ady és a városháza

A 20. század fordulóján Nagyvárad még – Ady szavaival élve – a lázas vágyakozások és akarások városa. Ekkor kezdődött Váradnak az a közel másfél évtizedig tartó újjáépítése, amelynek során központjának máig ismert képe kialakult. Ady váradi évei alatt mindössze néhány cikk erejéig foglalkozott ezzel a témával, de ezek az írások is mind a zseniális újságírót igazolják, aki éleslátással tapintott rá az urbanizáció időszerű kérdéseire, illetve ismerte fel a valódi építészeti értékeket. A tervezett, illetve a már épülő városházával két cikkében foglalkozott.

Még a Szabadság munkatársa volt 1901. január 17-én, amikor A jövő Nagyvárad címmel egy jövendő kultúrváros képét vetíti az olvasó elé, felvázolva azokat az elkerülhetetlen lépéseket, amelyek szükségesek e merész cél eléréséhez. (Ezek egy része az első világháborúig megvalósult, de van, ami még ma is várat magára.) A javaslatok mellett bírálta a szerinte helytelen elképzeléseket is. Például azt, hogy az új városházát a Szent László tér északnyugati szegletén levő egykori katolikus plébánialak helyére építsék. Erről az említett újságcikkben a következőt írta: „…Az új városház még tervképpen is aggaszt bennünket. Nagyon sok az ijesztő példa. Nem értjük, hogy nem jut eszébe valakinek városházának a Sas-szállodát átalakítani. Ennél szembeötlőbb megoldás pedig nem lehet. A város úgysem sok hasznot húz belőle. Bérháznak sem kell senkinek. A legszebb helyet díszteleníti el, holott átalakított formában mint városházat, bármely város irigyelhetné. Így – ez ugyan a legkisebb ok – nem csinálna maga a város konkurenciát néhány nagy terhű előfizetőjének, s esetleg fellendülne az éjjeli, speciálisan vendéglői élet is, melynek hiánya nem olyan közömbös, mint sokan vélik, s melynek fellendítésére a rozoga Sas bizony nem sokat tehet…”

Már itt tisztáznunk kell: Ady fenti javaslata részben a Bulyovszky József polgármesternek még 1900 tavaszán elhangzott ötletét elevenítette fel, miszerint a városházát építsék az ódon Fekete Sas fogadó helyére. Tehát a polgármester szerint a Fekete Sas helyére és nem annak átalakításával létesítsenek városházát, ahogy azt Ady elképzelte. Már tömegénél és beosztásánál fogva sem felelt volna meg a fogadóépület a 20. század városházájának, a statikai gondokról nem is beszélve, s ezek rövidesen jelentkeztek is. Kőszeghy József városi főmérnök 1902-ben a városvezetés kérésére elvégezte az épület műszaki véleményezését és megállapította: az rozoga állapotban van. Ennek hatására 1905-ben a törvényhatósági bizottság úgy határozott, hogy a Fekete Sas épületét lebontatja, hogy egy újat építhessenek helyette.

Joggal kérdezhető: akkor végül is miért nem ide épült a városháza, ahogy azt Bulyovszky József polgármester is elképzelte? Elsősorban azért, mert az építés már nem tűrhetett halasztást – a Széchenyi (mai Traian) téri régi városháza (a mai Oltea Doamna Nyolcosztályos Iskola helyén volt) egészségtelen és elégtelen is volt, több hivatalát már Fő utcai házakban helyezték el –, de a Fekete Sas bérleti szerződése csak 1906-ban járt le.

A másik indok, amiért a városházát mégsem építették a fogadó helyére, az volt, hogy a polgármester javaslatának második része a Szent László-templom lebontását is tartalmazta a városrendezési szempontok figyelembevételével. Helyette egy jóval nagyobb, impozánsabb háromhajós neoromán stílusú templomot képzelt el Bulyovszky a régi püspöki lak helyén. Ötlete nem számított „eretneknek”, hisz hasonló módon építették a szegedi neoromán stílusú és máig csodált dómot is. E tervezetet a városi tanács is kedvezően fogadta, ellenben a káptalan 1900 júniusában elutasító választ adott. Így aztán maradt az eredeti helyszín, amely ifj. Rimanóczy Kálmán tervében is szerepelt. Az egykori püspöki lakot 1901. október 21-én kezdték el bontani, az új városháza alapozásához 1902. február 26-án fogtak, s 1903 októberére lett kész. Néhány hónappal előtte az épülő impozáns városháza látványa és a tervező ifj. Rimanóczy Kálmán zsenialitása megihlette Adyt is, aki a Nagyváradi Napló 1903. június 21-i számában A fölforgatott Nagyvárad és az új városháza címmel a következő cikket közölte: „Mintha valahol az Unió egyik új tisztásán volnánk, hol hangya-módon dolgoznak a modern városalapítók. Mintha újjá akarnák csinálni ezt a várost, olyan képe van. Aki nem a tyúkszemei szempontjából nézi ezt a nagy fölforgató munkát, örvendezéssel, sőt bizonyos gyönyörűséggel telhet el. Az a kép, amit most Nagyvárad mutat, eleven, modern, erőt mutató, szinte amerikai. Itt rombolnak. Amott már szinte kész egy új palota. Az utcákon árkokat ásnak, kábeleket fektetnek. A Bémer téren rombolnak egy régi házat [a földszintes Knapp-házat, amelynek helyébe a következő év tavaszára a Pannónia Szállodát építik – megjegyzés P. I. Z.], hogy helyet adjon egy új palotának. A Füchsl-palota a Kossuth utca és a Nagypiac tér sarkán készen áll, művészi munka, új látnivaló. Rengeteg új, nagy építő tervek beszéltetnek magukról.

Mindezek fölött pedig immár kibontakozóban Nagyvárad új székházának imponáló, hatalmas és mégis megkapó képe. A fölbontott utcák, omló házfalak s lerakott fundamentumok közepette mint diadalmas szilárdság emelkedik az új székház. Nemcsak az új, az amerikaiasan készülő Nagyváradnak egyik legsúlyosabb, kész építménye, de – úgy sejtjük – büszkesége annak is, kinek agyából rajzolódnak ide ezek a hatalmas vonalak, nagy hatások. Mert hatalmas munka az új székház. Szinte érthetetlen, hogy már szinte készen és teljes hatásban áll, büszkeséggel tölti el a rátekintő nagyváradi patriótát, s mégsem dicsekszünk el vele. Úgy tetszik nekünk, egy régi nagyváradi szisztéma ez. Sehol sem tudnak úgy és olyan pontosan ítélni és értékelni, mint Nagyváradon, de tovább aztán nem is mennek. Van egy sereg szereplő emberünk. Mind kiválóság, magasan fölötte álló az országos színvonalnak. Mindezt tudjuk, de hangosan beismerni már nem tudjuk. Egy kis félénkség, egy kis előkelőség, egy kis irigység s tudja az Isten, még miből alakul ki ez a szisztéma. Így voltunk s vagyunk színészeinkkel, íróembereinkkel stb. Jaj lett volna ifj. Rimanóczy Kálmánnak, ha épít csak egy jól megcsinált alkotmányt, s csak az elvállalt kötelességét teljesíti. De így? A művészember beteges ambíciójával feküdt neki régi kedves ideájának. Száraz, józan, hozzáértő emberek mondják, hogy erre az ambíciójára rá kell fizetnie, azon kívül, hogy lelkének, erejének legjavát rakta a kövekbe. Miután a mai modern arcú Nagyváradot jó részben ő rajzolta meg, triumfálni akart az új székházban, s ez sikerült is neki. És ez mindenki előtt természetesnek tetszik, amiért nem jár elismerés.

Mennyi akadállyal kellett megküzdenie. Odaszorult egy elnyomott zugba, melyre ránehezedik egy művészietlen templom, melyet eléktelenít egy nyomorúságos part, s elsikkaszt egy szegény utca. És ő meg tudta e helyen konstruálni az ideáját, s megtízszerezni a hatást, mely ígérkezett. Hivatott kritikus hasábokat szórhatna itt el az architektúra szótárából. Mi csak konstatálni tudjuk, hogy az új székház monumentális, hódító. Érezteti a szemlélővel azt a definíciókba nem férő gazdag, titkos, elragadó érzést, melyet csak az igazi művészet tud felébreszteni. És ahogy bejárjuk a fölforgatott, a készülő, a modern városalapítók lázában égő Nagyváradot, úgy érezzük, hogy az új székház méltó arra, hogy hozzáépüljön a jövendő Nagyvárad…”

Az új városháza tehát 1903 októberére lett kész. Sajnos a pontos napot nem jegyezték fel – csak a benne megtartott rendkívüli díszülés dátumát: 1904. január 10. –, emiatt nem tudhatjuk, hogy láthatta-e Ady teljes pompájában, az állványerdőtől megszabadítva. Õ ugyanis 1903. október 7-én hagyta el Nagyváradot, hogy az érmindszenti stáció után kövesse Lédát Párizsba. Bizonyított, hogy párizsi útja előtt október 24–25. körül, majd december 9-én is ellátogatott Váradra, de nem valószínű, hogy a párizsi készülődés lázában és a Léda elvesztése miatti rettegése közben kedve lett volna a váradi városházában gyönyörködni. Az ellenben tény, hogy 1908. szeptember 27-én Ady diadalmasan vonulhatott be a váradi városháza dísztermébe, ahol A Holnap antológia bemutatóját tartották a Vajda János-emlékünnep alkalmából, amelyen a költő osztatlan sikert aratott az őt mindig is tisztelő és szerető váradiak körében.