Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat válogatás készült verseiből.

Fábián Sándor

Lakóim voltak 2.

Tóth István, Görbedföld-fia

Ha jól emlékszem, mindjárt az ezerkilencszázhatvanas évek után tegeződtünk le Tóth Istvánnal a már akkor is jó nevű grafikus, Fux Pál műtermében. Nagy megtiszteltetésnek számított, hiszen gimnáziumi tanárom volt. És annak a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumnak az igazgatója, amelynek latin vagy francia nyelvóráin (no meg aztán fegyelmi dörgedelmek perceiben) keményen magázta a tizenéves nebulókat is. A magázás tény volt, ám hangsúlya: szikár szigorúság! Egyenes következmény: népszerűtlenség diákkörökben, ami viszont nálam éppenséggel barátsággá alakult, másoknál viszont anekdotázó rokonszenvvé későbbi osztálytalálkozókon.

A magázásról viszont így nyilatkozott:

– A legfiatalabb nemzedéket is felnőttszámba venni, ez az idősebb fél udvariassága. Az előlegezett megbecsülés. Te, Sanyi, most már orvos vagy és költő, csak az előleget toldom meg, ha tegeződünk!

Szerénykedni próbáltam, de rám szólt:

– Punktum, büszke vagyok rád! Végül is az én Klasszikus Líceumomból kerültél az orvosi egyetemre. No és francia versfordításaidat nem én jutalmaztam első díjjal?

De térjünk vissza a „lakóm volt”-témára. Csak 1970 után magánoskodtam megüresedett lakásban, szabad „oldalszobával”, ahogy Gellért Sándor írta… Ettől kezdve – nyilván főleg nyaranta, hiszen előadótanár volt Marosvásárhelyen, a Színművészeti Főiskolán, azaz vakációzó pedagógus –, szóval ettől kezdve gyakran megszállt nálam.

– Jó napot, gazduram! Akad-e hely a szénapadláson? Megszállna a vendég egy kis pihenőre! – csengetett be hozzám a negyedik emeletre. Mögötte látni vélem majdnem mindig kísérőjének, Benkő Józsinak mosolygós arcát. Ez jelentőséggel bírt – Pista jókedvét érzékeltette. Máskor viszont komolyabban-komorabban nyitottak be.

– Hát… itt töltenék nálad pár hetet, ha szabad a szoba…

– Gondok vannak otthon… – mondta félszájjal Benkő Józsi egy megfelelő „egymásra-maradtunk” pillanatban.

Nemcsak otthon, tudtam már akkor én, hanem bizonyára Görbeden is. Mert otthon – Marosvásárhelyen, ahova 1963-ban hívták meg előadótanárnak – Gabi, a felesége betegeskedett, de maradt ereje hamar haragvó, kolerikus természetét Pistán kiélni:

– Látom, hogy vágyódsz, menj csak a paraszt (így!) rokonsághoz Görbedre, ne is lássalak ezen a nyáron! – vélem hallani Gabriellát, aki mindig háborgott férje örökös Tenkegörbedre kívánkozásán. Költő barátomat bizony kitették szép, a Somostetőn fekvő kertes házából. A Pista hiteles imádata iránta ilyenkor nem hatotta meg a magas vérnyomással, fejfájásokkal, szédülésekkel, görcsös rohamokkal (amelyek bizony sokszor a dühöngésig fajultak) küszködő feleséget. Egyébként az asszony viszonylag korai halálának oka is ez lehetett később, amikor Tóth István már csak néhány órás vendégségre tért be hozzám, hiszen hivatalos válásom után egyszobás „legénylakásba” kerültem második feleségemmel, Annával. Tóth Gabriella váratlan halálát ugyanis egy mosdóban jelentkező szédülés okozta: elesett és súlyos koponyasérülése végzetesnek bizonyult. Mentségére mondom utólagosan: ekkor derült ki, hogy agydaganata volt, ami köztudottan oka lehetett olykor-olykor furcsa viselkedésének.

Otthon hát ezek a gondok. Itthon az elhanyagoltnak vélt görbedi család kisebb-nagyobb bajai. Malomkövek között őrlődött bizony Pista!

Ám nem zúzódott szét. Hozzájárulhatott ehhez – miért ne legyek büszke rá? – nálam-tanyázgatása is. Innen járogatott ki Görbedre. „Járogatott”, írom, mert egyszer igen-igen meglepett a közléssel:

– Gyalog mentem ki a tegnapelőtt! Rövidebb így az út, mint Szalontán keresztül busszal. Majdnem légvonal… – mutatta, tenyere élével előrevágva.

Elképedtem, de hittem neki: marosvásárhelyi közegében a vékonydongájú – de csontos! –, aszkéta-súlyú líceumi direktorból naptól fekete, fizikailag roppant ellenálló egészségszobor lett. Mit neki az a – ha jól számolom – hetven-nyolcan kilométeres gyaloglás az imádott bihari földeken!

Még meg is orrolt egyszer Benkő József barátjára-barátunkra, amikor az (tudomást szerezvén egy ilyen maratoni nekiveselkedésről) autójába pattant s valahol beérte. Már erdős helyen, vagyis közelebb Görbedhez, mint Váradhoz.

– Azt hiszitek, szükségem volt a Józsi kocsijára? – méltatlankodott a Fux Pali műtermében.

– Ültél az árokparton, Pista! – csendesítette a maga kedves-derűs modorában Józsi. – Kimerült voltál, szomjas…

– Józsi mentett meg! – hunyorgott rá ravaszkásan Pali. – Ismerd el legalább!

– Nem úgy van, ám csak mondjátok! – legyintett végül is Pista. És másra terelte a szót.

A fentiekből (gondolom) kiíratlanul is kiderült a Tóth István, Fux Pál, Benkő József és jómagam barátsága. Hány és hány órát, napot töltöttünk együtt a hatalmas főutcai műteremben, a palota legfelső emeletén, csodálva a termékeny grafikus egyre újabb és újabb alkotásait. És kiértékelve, magyarázva mindeniket. Ilyenkor főleg Pista bontakozott ki – és a képzőművészeti alkotások kielemzése kapcsán egyszer csak arra ébredtünk, hogy a váradi humanista költészetről vagy a reneszánszról tart kiselőadást! S mert Fux Pali komolyan várta a mi véleményünket is, többnyire Józsi vagy én szakítottuk félbe.

– Ez itt most nem a Színművészeti Akadémia, Pista! Vegyük csak elölről azt a rajzot. A szimbolikája…

És megpróbáltuk szavakra fordítani az okos és kemény mondanivalójú műalkotásokat. Nem mindig sikerült… Ilyenkor maga Fux segített be somolygós-szerényen. Elismerően és álmélkodva hallgatta az egyetemi tanár, a művelt, de többlet-kultúrára mindig kiéhezett mérnök-igazgató és én, akkor már képzőművészeti tárlatokról kritikai elemzéseket is közlő „műértő”…

Közöttünk csendes derűvel Fux Pali „műterem-inasa”, bábszínházi munkatársa, a bájos-szerény Dojna* sürgött-forgott mindent tudó okos-szép arccal, hiszen ő jelen volt a grafikák, temperaképek megszületésénél.

De térjek vissza a „lakóm-volt” Tóth Istvánra. Egyetemi tanársága javára vált: eltűnt régi aszkétikus magába zártsága, szikár sötét-nézése, kisebb-nagyobb diákjait ráncba szedő, ugrásra kész szigorúsága. Persze, nagyon is kellett az annak idején. Hallani vélem a premontrei gimnázium hosszú, éppen üres folyosóján az átható kamaszhang-rikoltást: „Piszcesz”, ez volt Pista egyik gúnyneve, mely egy-egy résnyire megnyitott ajtóból szállt feléje. Ilyenkor nem volt rest kinyomozni a pernahajdert!

Büntetett? Rákényszerült, mint minden pedagógus. De tudtommal, legalábbis 1950–1954 között, soha senkit nem csapott ki végleg magaviseleti okokból. Pedig a „maga most már innen végleg repülni fog!” kijelentés el-elhangzott az igazgatói szájból. Nagy egyensúlyérzékének, jó nevelő-vénájának köszönhetően végül is mindig maradandó megtorlás nélkül állt helyre a Rend…

– Emlékszel még rá, Pista, hogy egyszer fél évre elvetted az ösztöndíjamat? – kérdeztem rá immár baráti hozzáállással. – Egy emelettel fennebb volt az osztályunk, mint a tanári szoba, te kihajoltál az ablakon és én egy apró vakolatdarabbal eltaláltalak. Gyorsan néztél fel, még láttad az arcomat. Azonnal felrohantál…

Csodálkozva nézett rám. Úgy tűnt, hogy valóban nem emlékszik.

– Sok buta diákvagánykodás! – legyintett. – Te nem tartoztál a rossz magaviseletűekhez. Dehogy vettem el az ösztöndíjadat!

– Pedig be is jelentetted! – emlékeztettem. – Csakhogy a hátam mögött tudattad anyámmal, hogy fizetni azért nem kell. – A bentlakás disznóhizlaldájának jövedelméből maradtam ingyen-kosztos!

– Badarság, hogy is tehettem volna ilyesmit, Sanyi! Hiszen tudtam, hogy ötgyermekes volt a család Szalontán…

– Anyám később mégis elmondta. Hát most itt az alkalom, hogy megköszönjem!

Láthatóan kényelmetlenül feszengett a széken. Nem szerette a „köszönöm” szót hallani. És éppen tőlem, akinél szállása volt. S szerinte nem is akármilyen:

– Kulcsom van az ajtódhoz, jövök-megyek, amikor csak akarok. Jóízű dolog így, szabadon vendégeskedni! És a kilátás ebből a szobából! Reggelente a pompázó portulácskáidat csodálom!

– Gellért Sándor bátyám azt mondta rájuk, hogy gazvirágok… – jegyeztem meg. – Csak falusi porták előtt érzik jól magukat.

– Inkább dicsért volna meg, hogy talajt hoztál ennek a betontömbnek a negyedik emeletére… Ahonnan a Kálvária-domb doromboló macskahátnak látszik, a Püspöki Palota pedig királyi székhelynek!… Ha meg a szobában oldalra tekintek, Fux Pál mesevároskáját látom egyenesen a falra festve. És milyen hangulatos bútorokat tervezett a fiadnak! Ilyen belső berendezést csak Párizsban láttam. Tudod, amikor Eug`ene Guillevic, a francia írószövetség elnöke meghívott – vetette oda (kiírom!) álcázatlan büszkeséggel.

Mert igen nagyra értékelte ezt a meghívást. Sokat mesélt a párizsi útról. Érdekes, sohasem előadásszerűen, ahogy azt tőle megszoktam (ha teszem azt, a régi latin nyelvű váradi költészetről szólt), hanem részletenként „adagolva”. Eiffel-torony, Louvre…? Nyilván beszámolt „turistaszerűen” is, de valahogy nemcsak a megélés, hanem már az elemzés szintjén… Persze a legérdekesebb az volt, amikor néha kibukott belőle egy-egy élmény. Mondjuk, elmondta a történetet egyik kisvendéglői ebédjéről.

– Tudod, azt rendeltem, amit Guillevic barátom is magának. Ne gondold ám, hogy nagypénzű ember volt. Mestersége: pénzügyi tisztviselő! És aztán… hogy is magyarázzam, ő akkor maga volt az Írószövetség! Nem úgy volt az, mint nálunk, hogy az írószövetségi elnök reprezentációs pénzt kapott a meghívott vendég ellátására! A meghívás költségeit ő állta; a vendégszobám is saját lakásának egyik helyisége volt. Írószövetségi elnöki fizetés ott nem létezett… Szóval arra törekedtem, hogy minél kevesebbe kerüljön számára az ebéd. Éppen ezért még valami jófajta francia bort sem kértem, hanem szerényen a víznél maradtam. Ami ásványvíz volt, persze… Hogy a számla kifizetésekor meghökkenten vegyem tudomásul: az én egy liter vizem többe került, mint a barátom vörösbora! Pedig szívem szerint én is francia bort fogyasztottam volna, bevallhatom.

…Tudni Kell Tóth Istvánról, hogy igen-igen pénzbeosztó ember volt. Pedig nem kereshetett rosszul – egyetemi előadótanári fizetést vett fel s rendre jelentek meg verseskötetei, fordítás-könyvei, tanulmányai. És akkoriban jól fizettek a kiadók! Görbedi családját segítette a pénzzel? Bizonyos, hogy igen. Ám mindnyájan tudtuk, hogy somostetői házának „pénzügyminisztere” Gabi volt, aki bizonyára megszabta a határt: eddig és ne tovább! Benkő Józsi, az egyedüli közülünk, aki megengedhette magának, hogy e témában – amúgy barátiasan – bosszantsa Pistát, nem állta meg kis fricskák nélkül:

– Gabi biztos a nadrágodba varrta a tartalékpénzt, nehogy rossz helyre költsed – és saját övére mutatva érzékeltette, hol is „sejti” ő a rejtekhelyet. – Hát azt hiszed, Pista, hogy csak úgy a szép szemeidért eredtem a nyomodba a múltkor kocsival? A rejtett pénzedet féltettem! – nevetett jóízűen, térdeit csapkodva.

Fux Pali elfordult – tudta, hogy Pista nehezen tűri a rajta csattanó tréfát. Én is csak visszafogottan nevettem.

– Egy Gostat-igazgatónak* nem kell a ruhájába varrni a pénzt – ütötte vissza mégis a labdát Pista. – Neked a bőröd alatt is…

– Tudjuk mi, amit tudunk, Pista! – lapogatta meg szeretettel István barátja hátát Józsi. – Mondjuk, de nem így gondoljuk. Szent a béke?

Persze, hogy szent volt a béke. Köztük is, meg úgy általában, közöttünk.

„Tudjuk mi, amit tudunk” – visszhangzik bennem Benkő Józsi kétértelmű mondása. Benne volt ebben az is, amiről „egy az egyben” sohasem beszélt senki: Tóth István első házassága nem volt felhőtlen. Persze ha most olvasná ezt a mondatot, felháborodva tagadná.

Mert élete nagy szerelmének vallotta Gabriellát, akinek a halála után súlyos depresszióba esett. „Öngyilkos lettem!” – jelentette ki egyszer egy nyilvános interjún, Nikolits Árpád „13 + l kérdés”-sorozatának meghívottjaként. Nem öngyilkossági kísérletet mondott! Õ, aki dedikált köteteiben még a szedés vesszőhibáit is gondosan kijavította, sohasem engedett volna meg ilyen kifejezésbeli slendriánságot! Õ lélekben akkor valóban öngyilkos lett… Fizikailag visszatérítették az életbe, ám igazán csak akkor született újra, amikor a mutatósan tartásos, örökké nevetős, nagyvonalú asszisztensnőt, Erzsikét feleségül vette. Ettől fogva már nem kellett egyedül járkálnia Görbedre!

Előreugrottam az időben, térjek vissza a hetvenes évekre… Pista mellettem horkol az oldalszobában, aztán reggel szomorkás arccal, lógó orral, el-elrévedező tekintettel nyitja ki a mosdó ajtaját. Frissen borotválkozva. Kékszeszt kér tőlem. Mutatom a Barbon arcszeszt, használja csak.

– Nem szeretem, túl erős illata van! Ha adnál egy kis tiszta orvosi szeszt…

Adtam. És bizony indulatosan gondoltam akkor éppen Tusnádfürdőn vagy Szovátán nyaraló feleségére. De nem szóltam – hiszen tabutéma volt ez, amint fentebb már jeleztem.

Erős, kivételesen erős jelleme azért megvédte. S megvédte Várad, no meg Görbed és a szülőfalu körüli erdők-mezők… Tiszta szeszt és nem holmi pacsulit az arcra! Tiszta tájat a léleknek!

Nagyvárad persze nemcsak a mi kis baráti körünket jelentette. „Görbed szült meg testileg, Várad szellemi születésem városa” – mondogatta (majd le is írta) a Phoebus forrásában, a váradi latin nyelvű humanista költészet antológiájában (a Literator Kiadó, azaz Imre öcsém és Mérai Csilla kiadása, szerkesztése). Hányan és hányan alkották azt a másik „baráti” társaságot Tóth István számára – jó-koboldok, szellemek szintjén –, akik végül is szintén üdítették!

– Tudtad te, Sanyi, hogy Zsámboki János, a költő, filozófus és a maga korában történész egyben orvos is volt? – kérdezett rám egyszer. Tagadó fejmozdulatomra tréfásan elővette régi, szigorú tanári hangját. – Maga, Fábián, nem készült Nagyvárad múltjából. Négyes! – Majd meglágyulva folytatta: – Sebaj, te költő lettél, s közben megmaradtál gyakorló orvosnak is! Ne is add ennél alább!

A visszaidézett magázásról jut eszembe egy kis – a Tóth István-i mélakórt kitűnően gyógyító – jelenet.

Egyszer úgy jött haza, hogy éppen elkapta házi hajnyírásomat. Az amatőr fodrásznő a feleségem, Anna volt: sortban.

– Maga ilyesmit is tud, Anna? – ámult-bámult (sic!) Pista. – Hogy neked milyen szerencséd van, Sanyi! Ilyen fodrásznőt én is elfogadnék. Ilyen szépséges fekete hajú hölgyet!

– Hajnyírás? Kinyírás, tanár úr! – csattogtatta meg az ollót nevetve Anna. – A maga haját nem vállalnám!

Annával tiszteletből nem tegeződött. Felajánlotta a pertut. Sok rokonszenvvel bár, de visszautasították.

– A tanár urat képtelen lennék tegezni…

– Nemes hozzáállás! – értékelte Pista. – A hölgyekkel nem szabad ’bratyizni’. Jól mondtam, Sanyi?

És kedélyes csevegés következett.

Hölgyek… Hadd fejezzem be ezt a (csak az emberre és nem a sokrétű művészre „célzott”) kis visszaemlékezést egy másik depresszióellenes gócpontnak, Fux Pál műtermének felidézésével. Ahol valami ünnep előtt – anno dacumal – váratlanul sokan összegyűltünk. Ott volt Lica, Fux Pali felesége, aztán öcsém, Fábián Imre, Benkő Józsi, Tóth István, talán Jakobovits Miki, én…

Öcsém, Imre a műterem egyik büszkeségét, a népi-barokk komódot csodálta. Lelkesen, ami azt jelentette, hogy – nagy néprajzkutatói vénával is megáldva – a komód faragásait nemcsak nézte, hanem tapintotta, simogatta is. És egyszerre csak kihúzta a felső fiókot…

– Ez késsel, fejszével faragott fa – állapította meg belehevülten. – Fűrészt sem látott!

– Ügyes falusi mesterember utánozta le az urak oroszlánlábas, barokkosan túldíszített bútorát – jegyezte meg Tóth István.

– Lássam csak, a középső fiók is ilyen? – mondta öcsém és már mozdult is, hogy kihúzza.

– Be van szorulva! – ugrott oda fürgén Fux Pali. – Majd én segítek!

És odaállt a fiókhoz, két kézzel megragadva. Öcsém húzott, Fux Pali izzadt, a fiók ellenállt.

– Hagyjátok, még eltörik – szólt oda a realista Benkő Józsi. – Ilyen lelkes az öcséd? – fordult hozzám. – Mintha nem a testvéred…

Csattanó: a fiók igen könnyen mozdult volna, ha Pali barátunk nem tartja-fékezi teljes erejéből! Benne, mondta-mutatta nekem másnap, egy színes szalaggal átkötött, elegáns ajándékdoboz lapult. Említettem fennebb, hogy közvetlen közel ott volt Lica, a művészfeleség. A nyilvánvalóan hölgynek felszalagozott ajándékcsomag címzettje viszont nem ő volt…

– Erős keze van az öcsédnek! – jegyezte meg Pali nevetve. – Nem vagyok gyenge legény, de alig bírtam tartani a fiókot!

Hát volt-e jobb orvosság Tóth István mélakórja ellen, mint egy ilyen baráti társaság?

Fentebb említettem, hogy megállapíttatott: nem készültem Zsámboki Jánosból! Ám – miután hétköznapjaiból szeletnyit talán sikerült leírnom – felteszem magamnak a kérdést: készültem-e Tóth Istvánból? A költőből. A román, latin, görög, francia nyelvet ismerő (s még a hébernek is nekifutó!) filológusból. A fantasztikus mennyiségű magyarító-anyagot – fordítást – realizáló lírikusból. Az enciklopédikus tudású irodalomtörténészből, a tanulmánykötegeket ontó „tudorból”. A természetimádó, füveket, fákat, állatokat megverselő Görbedföld-fiából.

Bizony, alig készültem. Talán a Mennyiség riasztott?… Második felesége, Erzsike a tanú: a harmadik ezredév legelső éveinek egyik osztálytalálkozóján, az „illendő” evéses-ivásos szabados szellemű délutánon még neki is támadtam.

– Pista, ne írd túl magad! Amit eddig letettél az asztalra, már annak a súlya alatt is rogyadoznak a tartólábak! Ne „csipkedd magad” tematikafeladványokkal, növényversekkel…

Nagy seb ez magamemberségén. Egyrészt nem volt igazam az „öncsipkedésével”. Másrészt nem tudtam, hogy akkor már halálos kór lett úrrá rajta, ami aztán hamarosan el is vitte.

Immár csak Tóth Erzsikétől tudok bocsánatot kérni.

– Lassan méterekben kell számolnunk Tóth István polcra állított könyveinek hosszát! – állapítottuk meg egyszer Nikolits Árpival (volt osztálytársammal, ma is barátommal, aki maga is íróember már). Nyilván, a fenti történések előtt beszélgettünk.

– Árpád – gondolom ma hozzá a feleletet –, tartalmuk ARANY-karát-értékét** illetően tudás-mérföldekben!

* Gostat: állami gazdaság román rövidítése

** Tóth István apai ágon Arany János vérségi leszármazottja volt. Ezen ágú ősei homokból szitált arany kitermeléséből (is) éltek. Erről bővebben majd máskor.