Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus (Budapest, 1934). Részt vettaz ,56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.

Pomogáts Béla

Költő Pannóniában

Takáts Gyula 95. születésnapjára

Takáts Gyula szelíd dombtetőn épült becehegyi házát a klasszikus tájak nyugalma lengi be. A költő nádfonatú széken ül a nyitott teraszon, vagy a lankásan ereszkedő szőlőben dolgozik, előtte az egyik legszebb magyar panoráma. Tágasan kéklő láthatár, a Balaton fodros víztükre, jobbra a sejtelmes távolba hullámzó keszthelyi öböl, balra ápolt szőlőhegyek, a Badacsony, a Szent György-hegy, Szigliget. A háttérben sötétzöld erdő, mély avar, őzek és rókák lábnyoma. Az asztalon aranyosan fénylő bor és harmatos barack. Idilli békesség: tavaszi készülődés, nyári derű, szüreti szorgalom. Alkalom az olvasásra, írásra, elmélyedésre, alkalom a merengésre, bölcselkedésre. Alkalom arra, hogy a költészetben találkozzék a táj és a lélek, az a szellemiség és kultúra, amely az egyszerre magyar és latin Pannónia hagyományából táplálkozik, és az a személyes világkép, amely a valóság eleve költői szemléletére épül. Takáts Gyula világa igazából mediterrán világ, amelynek szellemi láthatára Itáliáig és Hellászig ér.

Ebben a világban a klasszicitás eszményei uralkodnak: a bölcs derű, a szelíd életöröm, a benső biztonságtudat. Takáts Gyula napi életrendje mégsem pusztán epikureista, törvényeit nem egyszerűen a bensőséges balatoni idill és a dunántúli tradíció szabja meg. Költészete tágas, megalapozott és átélt kultúráról tanúskodik, beléivódott a pannon táj művelődési öröksége, a latin auktorokat forgató művelt ősök hagyatéka csakúgy, mint a szülőföld irodalmának játékos kedélye, drámai sorshelyzeteket őrző történelmi tudata és komoly bölcselete. Takáts Gyula költészete mögött mindig ott van az a hagyomány, amelyet a költő Zrínyi Miklós, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor vagy a Dunántúlon időző Csokonai Vitéz Mihály öröksége képvisel.

Csokonai „népi rokokójának” modern hangszerelését ugyanúgy megkísérli, mint Berzsenyi görögös klasszicizmusának korszerű felújítását. Tudatosan dolgozik azon, hogy egyensúlyt teremtsen a hagyomány és az újítás között. Életében és költészetében mindenképpen arra törekszik, hogy összhangba fogja az érzés és a kifejezés gazdag változatait. Otthonos a világban, kezéhez szelídülnek a tárgyak, egyforma biztonsággal tekint szét kertjében és az ég csillagai között. Biztonság és otthonosság lehetnének költészetének kulcsszavai.

A természet ihlető vonzásában született ez a költészet, a dunántúli környezet magával ragadó szépségét finom tollal rajzolt képekben, egyszersmind a szülőföld iránt érzett gyengéd szeretettel fejezi ki. Láttató módon festi le az enyhe dombhajlatokat, a rejtelmes erdőségeket, a régi udvarházakat, a somogyi vagy balatonmelléki vidék természeti és történelmi kincseit. Költészetében részben a látvány uralkodik: a vidéki élet leszűrt tapasztalataiból, apró csendéleteiből alakít játékos rendet. Máskor sejtelmes sugárzást kapnak a képek, álomszerű és groteszk elemekkel gazdagodik a látvány, a valóság fölé tündéri játékot rajzol a képzelet. Ennek a költészetnek mégsem a tájrajz a legfőbb erénye, és nem a tájkép a legfőbb műfaja. A levegős és tiszta természetfestés mellett egy teljes életrend költői bemutatására és átlényegítésére kell figyelnünk. A környező táj arányait és fényeit kevesen fejezték ki oly láttató érzékletességgel, mint Takáts Gyula, a környezet lírai lefestésénél mégis fontosabb az, amit saját egyéniségéről és eszmevilágáról mond.

Lírájának nemes klasszicizmusa mindig küzdelemben születik, nem eleve birtokolt kegyelmi helyzet következménye, hanem az élet felépített és kivívott rendje. Takáts Gyulának, kivált az utóbbi három évtizedben, újra meg újra meg kell küzdenie a mulandósággal és a betegséggel, szerettei és barátai halálával, azoknak az emberi és kulturális értékeknek a pusztulásával, amelyekhez olyan erősen ragaszkodik. A zaklató élmények és szorongató felismerések korábbi költészetének természetes harmóniavilága után egészen más intonációt hoztak ennek a három évtizednek a verseibe.

A korábbi „latinos”: derűsebb, harmonikusabb, érzékibb ihlet és intonáció után egy „görögös”: tragikus, nyugtalanabb, bölcselkedő ihletet és intonációt mutat Takáts Gyula költészete. A „görög” ihletnek és kultúrának abban az értelmében, amely Németh Lászlótól ismerős. Takáts eszmei szótárában is a felfedezést, a gondolatok kialakítását az emberi létezésben rejlő drámai lehetőségek felismerését, és ezzel együtt a tragikusabb, zaklatott, nyugtalan humánumot jelenti a „görög” ethosz és kultúra, a „görög” gondolkodás. 1965-ös görögországi utazása óta ő is ezeket a „görög” tulajdonságokat, ihleteket és lehetőségeket keresi és éli át költőileg.

A személyes veszteségek következtében időnként megbomlik a megszokott klasszicista költői harmónia, a költő figyelme, amellyel környezetének minden mozdulatát számon tartja, mégis a régi. Költészetének mozgalmas belső rendje van, s ma is szomjas érdeklődéssel veszi birtokába a természet világát, a tájat és a történelmet, költészetté avatva a becehegyi kert mozgékony életét csakúgy, mint somogyi barangolásainak tapasztalatait. Természeti képeiben szinte mindig a balatoni tájat, ennek a tájnak a hagyományait idézi fel. A természet és a történelem az ő költészetében egymásnak felel: a dunántúli táj nemes arányai, érett színei tükröződnek az otthoni vidék hagyományos kultúrájában, szellemiségében. Egyik szép és jellegzetes versében a sümegi Maulbertsch-freskók „balatoni” fényeire hivatkozik: az ő verseit is ezek a pasztellszínekben pompázó, inkább meleg, mint égető fények öntik el. Nemcsak a Balaton-vidék mediterrán világosságát fedezi fel a barokk festményeken, hanem a somogyi és zalai tájban élő embereket is: „Ekként kicsit magyar remek / Sümeg falán ami ragyog. / Rideg kanász, menyecske és halász / így lettek szentek, angyalok.” A dunántúli táj, a tájban élő és dolgozó ember, a történelmi és művészi hagyományok: mindez együtt van jelen Takáts Gyula verseiben.

Igen sokszor ad hírt szülőföldjének mozgalmas és drámai történelméről, amely nemcsak egy „második” dunántúli természettel: várromokkal, templomokkal, kastélyokkal és présházakkal díszítette az „első” természetet, hanem meghatározta egy hagyományait és művészetét ápoló nép sorsát és alkotó szellemét is. Takáts Gyula nemcsak a természet megejtő csodáinak és derűs játékainak az énekese, hanem a dunántúli nép, a dunántúli magyar történelem és hagyomány költője is. Erdély magyar tradíciója mellett bizonyára a dunántúli hagyománynak volt nálunk leginkább kultúra- és lélekalakító szerepe. Takáts Gyula költészete, elbeszélőművészete és esszéírása igen hitelesen fejezi ki azt a szellemiséget, azt a lelki kultúrát, amelyet a pannóniai hagyomány hordoz.

A magyar líra tájszemléletében éppen Takáts Gyula nemzedéke, a Nyugat „harmadik” költőnemzedéke hozott meghatározó változást. Az előttük járók: a fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket. Az a „benső táj”, amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák ihlették, egészen más jellegű volt, mint a harmincas években kibontakozó költészet természeti világa. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos hazai tájak hatására született.

Szerb Antal kis esszéje: a Természet vagy táj szellemesen különbözteti meg a két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult mesterkéltség elutasítását, panteista sejtelmeket rejt magában, ezenkívül erősen emocionális jellegű: „A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal telített, haragvó.” A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból, történelmi és kulturális hagyományokra utal: „A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, várromok és kolostorok (…) Mindezek etnikai vagy művészeti milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.” A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik, a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van. „…a természet – mondja Szerb Antal – ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem.”

Ez a történelmi tájfogalom jelenik meg a „harmadik” nemzedék költőinél. A verseikben alakot öltő táj nemcsak menedéket kínál a társadalomban dúló válságok elől, biztonságot is ad, feladatot is kijelöl. A költő a táj meghitt világában érzi otthon magát, a táj hagyományai alakítják kultúráját, elmerül történelmében, felelősséget vállal népének sorsáért. Ennek az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lesznek a két háború közötti korszak költői valamely történelmi táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György „történelmi tája” Budapest, Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Kiss Tamásé az Alföld, Jékely Zoltáné, Dsida Jenőé, Szabédi Lászlóé, Kiss Jenőé Erdély, Győry Dezsőé és Mécs Lászlóé a Felvidék, Berkó Sándoré és Sáfáry Lászlóé Kárpátalja, Dudás Kálmáné és Fekete Lajosé a bácskai táj.

Az élet épségéért és emberi rendjéért küzdő Takáts Gyula – a költői pálya kései szakaszán – végül is úgy tudta megőrizni és fenntartani költői klasszicizmusát, hogy mind teljesebben tárta fel ennek a klasszicizmusnak a „tiszta forrásait” és történelmi, művelődéstörténeti, mondhatnám így is, szellemtörténeti hagyományait: a dunántúli magas kultúrát és néphagyományt. Nemcsak védelmet talált náluk, valódi szellemi értékeket is napvilágra hozott. Olyan szellemi értékeket, amelyek egyszerre magyarok és európaiak, és amelyek éppen azt igazolják, hogy a magyarság nemzeti kultúrájának kitüntetett helye van azon a virtuális térképen, amely az európai szellem tradícióit és értékeit jelöli meg.