Prózaíró kopogtat

Számomra Zsidó Ferenc neve és prózája két-három esztendeje garancia. Ha valamelyik irodalmi folyóirat hasábjain feltűnik, azon nyomban olvasni kezdem a nevével fémjelzett történeteket.

Szándékosan nem használom a novella avagy az elbeszélés műfaji besorolást, ugyanis Zsidó Ferenc történeteket ír. Szerencsére nem követi, nem majmolja nemzedéktársai se íze, se bűze, fűrészportartású szövegeit, hanem igenis arra vetemedik, hogy különös, bizarr, olykor hátborzongató sztorikat, történeteket vessen papírra. A magam részéről igen nagyra becsülöm ilyetén írói attitűdjét, ugyanis minden papírra vetett sorában érezni: az olvasóinak szánja, küldi alkotói fantáziájának gyümölcseit. Történetei persze nem minden esetben önnön fantáziagyümölcsök, hanem gyakorta szűkebb-tágabb rusztikus-urbánus környezetéből beszerzett érdekes, csöppet sem szokványos történések. A recenzensnek olvasás közben az az érzése támad, hogy Zsidó Ferenc étlen-szomjan keresi, kutatja, vadássza a hús-vér prózához illő sztorikat. S amikor rábukkan az „ékkőre”, a minden kétséget kizáró igazi „prózamagra”, már csak a körítést – a foglalatot s a gyűrűt – kell kikalapálnia hozzá. A fiatal prózaíró Csigaterpesz c. történetgyűjteménye – mely az Erdélyi Híradó Kiadó (Kolozsvár) és a Fiatal Írók Szövetsége (Budapest) közös kiadásában jelent meg 2005-ben – három prózafüzérből áll össze. Nevezetesen: A büntetés: feltámadás, Az elmondhatatlan történet, valamint a Vilma gyermeke tíz, kilenc, illetve nyolc prózadarabból áll.

Most pedig az következne, hogy a kötetben helyet kapott huszonhét írás közül a legemlékezetesebbekről külön-külön is szót ejtsek. Főleg a megrázó, frenetikus hatású (Az evőgép, Karácsony, Vilma gyermeke, Hajnali 4.20, A holló) darabokról illene részletesebben szólni. De nem teszem, mert sete-sutának hatna a Zsidó-történetek tartalmának másodkézbőli tálalása, kínálgatása. Helyette inkább arról morfondíroznék még egy mondat erejéig, hogy mennyi érvényesülési, révbe jutási esélye van e hihető, valóságízű prózának a köldöknéző, onanizáló, labirintusos, ma éppen divatos szövegdömpinggel szemben. Az olvasók a maguk során ezt, gondolom, majd csak eldöntik. Hiszen az egyiket olvasás közben nem lehet letenni, míg a másikat egy-két oldal után a sutba röpíti a nagyérdemű.

Végezetül még valamit: Zsidó Ferenc szövegvezetése született prózaíróra vall. A változatos sztoriarzenálon túl mintha hiányoznék a parányi, icipici líra, ami csak önnön alkotói lelkéből fakadhat. Az, az valahogyan nem csillan, még nem csillan fel e sokat ígérő prózából. Nem mentségére, csupán az olvasók tájékoztatása végett elmondom: a székelykeresztúri illetőségű Zsidó Ferenc mindössze huszonkilenc esztendős, aki egy kisregényt (Állatkert, 1999) és egy regényt (Szalmatánc, 2002) is közreadott már.

Gittai István