Napló a pokolból
Már az egész rosszul kezdődött, mint az év maga. A beutalóiroda előtt hosszú, tömött sor kígyózott. A betegek jobbra-balra dőlve nyomakodtak, könyököltek a megváltást jelentő üvegablak elé. Ilyen kemény szilveszterünk volt, vagy az elmúlt év lett volna oly kínkeserves, hogy minden orvosi beavatkozás áttolódott erre a terminusra?
Éppen arra gondoltam, lelépek. A bejárati ajtó még mindig közelebb volt, mint az üvegablak. De aztán a véletlen mégis besegített az ajtón belülre. Valaki „megszimpatizált” és megkönnyítette számomra a dolgot. Van ez így.
Másnap már történelmet írtam. Saját életem legszomorúbb napjának történelmét. Jeges nyugalommal készültem az egészre. Csupán az zavart egy kissé, hogy az operáció végtermékét anyám kell elszállítsa egy másik kórház laboratóriumába, ahol megállapítják majd veszélyességének a mértékét. Furcsa dolog, de hát úgy látszik, most ez a divat. A család aktív közreműködésére is számítanak mifelénk. Mindenesetre felettébb biztattak, hogy nem lesz semmi baj. Három nap múlva már mehetek is haza. Én meg elhittem.
Bevonultam a műtőbe és leültem egy csupasz ágyra. Ez volt a „várakozószoba”. Elvették a szemüvegemet és derékig le kellett vetkőznöm. Nagyon hideg volt.
Sokáig ücsörögtem ott. Már azt hittem, el is feledkeztek rólam. De aztán végre rám került a sor. Bemehettem. Ott állt előttem a műtőasztal teljes pompájában tündökölve. Fent a fénykarikákból álló lámpatányér, lent a félelmetes heverő. Ráfeküdtem. A két karomat és a két lábamat leszíjazták. Majd megtárgyalták, melyik mellemet is kell megoperálni. Én mondtam, hogy a jobbot. Éppen fordítva akarták odaállítani az altatáshoz szükséges kellékeket. Még éreztem, hogy valamilyen hideg fertőtlenítőszerrel végigkenik a jobb oldalamat. Aztán semmit.
Arra ébredtem, hogy kavarog velem a világ. A fehér plafon körbe-körbe táncolt. Fáztam. Nagyon. A másik teremben valami fémtárgyak csörögtek. Tudtam, teljesen világosan, hogy hol vagyok. Azt is, hogy ott valakit most operálnak. Addig engemet félretoltak ide, hogy megvárják az eredményt. Természetesen negatív lesz. Nem is lehet másként.
Egyszer csak megragadták az ágyat és visszagurítottak a műtőbe. Újra feltettek az asztalra és megint lekötöztek. Akkor éreztem, hogy egész testemben reszketek. Úgy ugráltak a tagjaim, mintha külön kis rugó lenne mindegyikben. Nevetséges látvány lehetek – gondoltam magamban. Aztán hallottam még, hogy az altatóorvos megkérdezi, mekkora adagot adjon. A sebész azt válaszolta, az egészet.
Levegő után kapkodok, és a fejemet sem tudom felemelni. Csak a szoba sarkát látom. Fehér. Oldalra fordulnék, hogy lássam, hol vagyok. Nincs hozzá erőm. Valakik beszélnek körülöttem. Nem értem. Valaki hozzám hajol és kérdez valamit. Válaszolnék, nem tudom, mire, de nem forog a nyelvem. Vagy mégis beszélek? Ez az én hangom? Nem tudom. Hirtelen arra gondolok, hogy ezt nem élem túl. Aztán tudom, hogy túlélem. Egy kis idő kell hozzá. Idő. Idő. Idő.
Tisztul a kép. Felismerem anyut. Kérdezem, hol vagyok. Azt mondja, az intenzíven. Ide kellett hozzanak, mert tovább operáltak. Érzem, hogy szomorú. De nem értem, miért. Jönnek a rosszullétek. Meg kell küzdenem velük. Nincs kedvem gondolkozni.
Az egész délután ezzel telik el. Most tudom csak igazán, mit jelent az, teljesen kiszolgáltatottnak lenni. Félek. Nem attól, ami most történik velem. Arra gondolok, egyszer majd ugyanígy fogok meghalni, talán.
Estefelé csillapulnak a rohamok. Fáradt vagyok. Kiégett. Üres. Valami mély apátia húz lefelé. Aztán ez is megszűnik. Nincs rosszullét. Nincs fájdalom. Nincs kín. Csak a katarzis emléke.
Másnap megteszem az első tétova lépéseket.
Harmadnap visszakerülök a régi szobába. A szerencsés számú 13-asba. Kedvesen fogadnak. Itt életre szóló barátságok köttetnek egy pillanat alatt. Legtöbbjük mégis csak addig tart, amíg az ember ki nem lép a kórházkapun.
Éjszaka különös élményben van részem. Ahogy egy kicsit megfordulok, mintha egy pohár víz loccsanna arrébb bennem. Újra megpróbálom. Ugyanaz az eredmény. Nem hiszem el. Ezek teletömtek valami löttyel. Na persze, az a zacskó, ami a sebből kivezető cső végén lötyög, és úgy hurcolom magam után, mint holmi vadnyugati cowboy a tölténytáskáját.
Kínkeserves az alvás, mert csak féloldalt tudok feküdni, azt is csak egy bizonyos, eléggé nyakatekert pozícióban. Végül belezsibbadok. Aztán hanyatt dőlök. Így meg végképp nem megy. Csak gondolkodom. Gondolkodom. Gondolkodom.
Itt mindenki vallásos. Éjjel, villanyoltás után fennhangon imádkoznak. Nem értem, én miért kellene könyörögjek? Mit kéne nekem megbocsásson a Fennvaló? Hogy behúzódtam a saját, külön világomba? Lehet, hogy hiba volt. S ha igen, ilyen nagy büntetés jár érte?
Napközben Dosztojevszkijt olvasom. Úgy hullnak benne az emberek, mint a legyek, s aki megmarad, az szenved. Jó, hogy itt rajtam kívül senki nem ért magyarul. Mit szólnának hozzá, ha elolvasnák a címet: „Ördögök”.
Nehezen múlik az idő. Hallgatom a többieket, hurcolom a szomszédomnak az ágytálat, megpróbálok segíteni, ahol lehet. Rájövök, szinte minden helyzethez hozzá lehet idomulni. Jóhoz-rosszhoz. Már majdnem mindenkit ismerek a sebészet lakói közül. Aggódnak értem. Néha jobban, mint én.
Azt hittem, én balga, mire megjön a második eredmény, otthon leszek. De nem. A zacskó még mindig ott csüng az oldalamon, és én napjában legalább ötvenszer végigjárom ugyanazt a folyosót. Egyre idegesebb vagyok. Aztán kezemben a papír. Nem értek belőle semmit, de valami nagyon gyanús. A sebészt nem találom meg, már késő délután van. De én nem bírok várni holnapig. Éjjel elindulok a nővérszoba felé. Választ várok. Biztosat.
Ott találom a szolgálatos orvosnőt. Furcsán néz rám, és ez önmagában már semmi jót nem ígér. Leültet. Ez sem. Aztán megkérdezi, miért pont tőle akarom hallani? Akkor már bizton tudom, baj van. Hideg szemmel figyel. Úgy tűnik, első látásra, együttérző. Mégis, ő a tökéletes kívülálló. Kérdéseket tesz fel. – Hány éves vagyok? Van-e férjem? Van-e gyermekem? Nem értem, mi köze van ennek az egészhez. Aztán mondja, legyek erős. Miért? Mi vár rám? Valami olyasmit fejteget hosszasan, megesett már másokkal is... Mi? Hogy túlélték?
Egy krízisem volt csak. Egyetlenegy. Akkor elsírtam minden könnyemet. És sohasem felejtem el azt a közömbös, hideg arcot, ahogy a nővér a nyugtatót a kezembe tette. Ez adott erőt. Rájöttem, egyedül vagyok. Egészen egyedül. Ezt a harcot magamnak kell megharcolnom. A sebészt már rezzenéstelen arccal hallgattam végig. A daganat rosszindulatú. Áttétes.
Következett az onkológia. Sorban állás a hideg, huzatos folyosón. A többi szerencsétlennel, akik ugyanúgy, mint én, most várják a végső döntést. Élet vagy halál. És milyen türelmetlenek! Pedig a rossz hírt jobb később...
Végül odakerültem én is a mindent eldöntő bizottság elé. ők ültek, természetesen. Én álltam. Mint egy elítélt. Kérdéseket tettek fel. Mikor kezdődött? Hogyan? Kihez mentem? És miért pont oda? Szinte várom, hogy az utolsó szó jogán felszólítanak, nyilatkozzam arról, bűnösnek vallom-e magamat. De ez már nem igazán érdekli őket, érzem. Röpködnek a nagy ívű mondatok a kiváltságosoknak fenntartott orvosi zsargonban, majd megszületik a döntés. Citosztatikum. Kasztrálás. Sugár. Mintha a vágóhídon lettem volna, én érzéketlen barom. Végül a fehér köpenyes bíróság felszólít: döntsek. Az élet nagy úr. És ilyenkor nagyon drága. Vállalom-e mindezt érte? Vagy mégsem?
Másnap ott vagyok ismét, a tett helyszínén. Végignézem, mi vár azokra, kik ide belépnek. Elolvasom az elém lökött papírlapot, milyen „mellékes” következmények várhatnak rám, ha alávetem magamat a kezelésnek. Már csak alá kell írnom. A saját felelősségemre, természetesen. Hogy mindebbe beleegyezem.
Mégis, mennyi esélyem van az életben maradásra? – kérdezem óvatosan tapogatózva. Mintha a piacon lennék. Elvégre mégiscsak tudnom kell, minek mi az ára. A válasz pontos és kimerítő, szinte tudományos. Ha vállalom – hetvenöt százalék. Ha nem – akkor ötven. Végül is nem olyan rossz arány. Sem így, sem úgy.
Aztán a hideg, mindentudó szemekbe nézek, s döntök. Visszaadom a papírlapot, aláírás nélkül. Majd kilépek a kapun, és nem nézek többé hátra.
2 / 2•