Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
Hasonlóképpen tekinthetünk azonban József Attila Ős patkány terjeszt kórt… című versére is, melynek a rokokó költészet idilli hangulatát megidéző soraiban a feledést hozó, mindent lezáró jövőkép – egyfajta (ellen) Ars poetica-ként – az egyéni lét és művészet hiábavalóságának tudatára mutat rá: „Majd a szabadság békessége / is eljön, finomul a kín – / s minket is elfelednek végre / lugasok csendes árnyain.” A világegész és én viszonyára való rákérdezés felfüggesztése itt, lényegében a nyelviség elsődlegességének kinyilatkoztatásává válik az egyéni léttel szemben. Textuális nyomként ugyanis a versszöveg éppen a feledés ellenében teremti mindanynyiszor újra az elmúlásban létrehozójától immár végképp eloldódott én-konstruktumot.
Arról tehát, amiről a költő korábban azt gondolta, hogy a saját hangja és arca, a két világháború közötti költészetben kiderül, hogy csupán fikció, maga a műalkotás pedig lényegében azonosulás már konvencionálissá vált szerepekkel. Az eredetiség fogalmának effajta megkérdőjeleződése egyrészt éppen azt bizonyítja, hogy a szó, a költészet ereje sem garancia többé az érték, az identitás kérdésének megoldására, hiszen amiképpen a beszélő hangja elvesztődik a nyelv retorikai burjánzásában, a szubjektum integritásának illúziója is mindig ugyanúgy szertefoszlik, ha az egy lírai alkotásban kerül kifejezésre. A költői név mint az én egységességének védjegye ugyanis voltaképpen abban a pillanatban maga mögött hagyja a jelölő és jelölt, jel és referencia közötti azonosság ábrándképét, amint valami kimondatott. Az a textuális közeg, amely az én egységességének látszatát a modern korban talán a legutolsóként volt kénytelen feladni, a harmincas évek költészetében némiképpen elveszti az alkotó számára az identitás és identifikáció megteremtésében egyfajta egzisztenciális álláspontként nyújtott biztonságát. Ebben a viszonyban nemcsak a szubjektum, de az őt körülvevő világ is megnevezhetetlenné válik. „Úgy hisszük – állapítja meg Nietzsche –, hogy magukról a dolgokról tudunk valamit, amikor színekről, hóról és virágokról beszélünk, pedig semmi egyebünk nincs, mint a dolgok metaforái, amelyek azok eredendő lényegének legkevésbé sem felelnek meg.”37 A nyelv megnevező erejének, valamint a valóságábrázolás nyelvi lehetőségének kétségbe vonása jelenik meg Dsida Jenő Túl a formán című költeményének soraiban: „Háznak mondasz valamit / – négy fala van, – / pedig nem az. / Kályhának mondod, / pedig nem az, / virágnak mondod, / pedig nem az, / asszonynak mondod, / Istennek hívod, / pedig nem az.”
A fokozódás itt a lét és valóság ontológiai státusának nyelvi meghatározhatóságát egy szüntelenül újrateremtődő mozgássá alakítja, amely a köznapi élet banális eszközeitől – vagyis az ember által alkotott, csak funkcionalitásukban érvényesülő tárgyak (ház, kályha) szintjéről – az isteni teremtés elemeinek (virág, asszony) megnevezhetetlenségén keresztül a transzcendentális világszemlélet legvégső genus proximusáig tart. A nyelv segítségével történő racionális megismerés csődje pedig ebben a retorikai mozgásban ironikusan mindannyiszor visszafelé is (át)írható, hiszen míg a lét és létezés alapvető kérdéseinek – az isteni princípiumnak vagy az asszony és virág fogalmainak – nyelven kívülisége talán még nyilvánvalónak tűnhet bárki számára, a mindennapi valóság tárgyainak (ház, kályha) megnevezhetetlensége magát a kartéziánus gondolkodás alapjait vonja kétségbe. S bár ez a tendencia látszólag az avantgárd líra poétikai irányultságában is érvényesülni látszik – gondoljunk csak A ló meghal, a madarak kirepülnek soraira: „amit fölállítunk az nem jelent semmit”, „ez már az öregség jele / de nem jelent semmit” –, a látszólagos disszemináció célja a közismert Kassák-eposzban tulajdonképpen egy olyan textuális produktum megteremtésének igényéből ered, amelyben valóság és nyelv egybefonódik. „A valóság rangjára emelkedő művészi »jel« ugyanis – amint azt Kulcsár Szabó Ernő a magyar avantgárd lírát elemezve találóan megállapítja – nem egyéb, mint valóság és művészet »egybeolvadása«, jel és dolog távolságának elvi megszüntetése a »valóság-voltában« érthetővé váló művészi közlés érdekében.”38 Márpedig a Dsida-költemény éppen a dolgok és a nyelv közötti kartéziánus közvetlenség illuzórikusságát és ennek a távolságnak a megszüntetésére irányuló poétikai intenció hiábavalóságát ábrázolja: „Túl minden jelzőn és rendeltetésen / meglapul a dolgok lelke.” „A név szertefoszlik az általa megnevezett előtt” – állapítja meg Angyalosi Gergely39, s habár a vers lezárásában a prosopopeia, vagyis az univerzum antropomorfizálása itt még egyfajta megnyugvásra, az ismerősként való üdvözlés békéjére, ember és világa biztonságos egylényegűségére mutat rá, ez a megoldás a költemény szövegében éppen azt az autonómiát függeszti fel, amelyben a beszélő képessé válhatna önmaga arcának és hangjának a nyelv által megjelenített retorikai horizont figurativitásától való elkülönítésére: „Kinyúl értem bizonytalan szavuk, / megölel láthatatlan karjuk / s úgy ringok el a titkok titkán, / mint az anyám ölén.” Azáltal pedig, hogy az individuum saját testét és arcát adja a dolgoknak, egyben önmaga változik egy – a nyelv önreferenciális horizontjában mindig újrateremtődő – retorikai alakzattá.
9 / 10 
•