Ágika - Második változat
10. KÉP
(Reggel. Verekedés után az udvaron)
ÁGIKA Aaaa…
ALFRÉD Mire gondolsz?
ÁGIKA Tudja az ördög. Rád.
ALFRÉD Most hazudsz.
ÁGIKA Elkezdtem félni, s nem volt hangom még kiáltani se. Igaz, nem is nagyon volt kinek. Nem érzem sem a kezem, sem a lábam. (Fel akar kelni.) Mozdulni sem bírok. Olyan ködösen látok mindent.
ALFRÉD Semmi baj. A baj csak az, hogy már senkinek se tetszik, a… aaaa… a… Hülyék.
ÁGIKA Bizony Isten, nem tudok semmit se rólad.
ALFRÉD Miért kellett annyira riszálnod a tested?
ÁGIKA Muszáj volt engem pofon vágni, mert kurvára pimasz voltam. Még így is túl engedékenyek voltak velem, túl finomak. Van, amikor sokkal többet megengednek maguknak…
ALFRÉD Nem kellett volna lenyeld.
ÁGIKA Szépek a csillagok.
ALFRÉD Nem irigyellek az álmodért.
ÁGIKA És én így még nem is tudok elpirulni se már.
ALFRÉD Te kis kutyuli-mutyuli kiskutyus.
ÁGIKA Áááá… Fáj.
11. KÉP
(Önfeledt séta a mezőn)
ÁGIKA Merre járunk erre?
ALFRÉD Csak cél nélkül bolyongunk. De most már nagyon elfáradtam. (Lefekszik, elszenderedik, majd el is alszik.)
ÁGIKA (Összekucorodik, maga elé motyog, félénken és érthetetlenül.) Szeretnék… valamit… mondani... Azt… vettem észre... úgy… látom… hogy... mi… ketten... tetszünk… nagyon is… egymásnak... szóval... ó… istenem... mit csinálok... én… azt hiszem… hogy mi… ketten... én azt érzem, hogy... testem… lelkem… (Nagyon keresi a pontos kifejezést.) Szeretlek. (Sírva-nevetve tenyerébe rejti az arcát, fülemüle szól, meg kuvik.) Hűűűű, uramisten, mit mondtam? Istenem, ez nem lehet igaz. (hosszú csend)
ALFRÉD (Felébred, felül.) Érdekes. Egészen elméláztál. Volt itt valaki?
ÁGIKA (félve-büszkén) Áááá... nem.
ALFRÉD Akkor kivel beszéltél?... Mintha hangokat hallottam volna, tőled...
ÁGIKA Hát hogyne. Lehet, hogy álmodtad.
ALFRÉD De ilyesmit... Olyan cseles vagy, tudtad?
ÁGIKA Ma volt a születésnapom, szóval a 25-ik. Éppen ezen gondolkoztam el, s akkor te… Csuda véletlen, nem?
ALFRÉD De. Most már megkérdezhetem ugye, honnan tudsz ilyen jól franciául?
ÁGIKA Tudod, az első évem Franciaországban végeztem, Provence-ban… Épp azon a nyáron kellett a Zakié legyek. De ez már nagyon-nagyon régen volt.
ALFRÉD Most meg olyan, mintha untatnálak.
ÁGIKA Futni akarok. Szabadon a szélben. Messze-messze, míg el nem fáradok.
(Fergeteges vihar, táncolnak a zuhogó esőben, bőrig áznak, csuromvizesek, testhez tapadt ruhájuk foszladozik.)
ÁGIKA (Tenyerét ajkaihoz emeli, csuklik.) Azt hiszem, kissé becsíptem.
ALFRÉD Szereted a vihart?
ÁGIKA (Szemei csillognak.) Szédülök. Jaj, Alfréd, én nagyon szédülök. Forog velem a világ. Tartsd meg a fejem, kérlek. Így ni, két kézzel.
ALFRÉD (Két kezében tartja Ágika arcát, egymás szemébe néznek, majd Alfréd lesüti szemeit, Ágika melleit nézi.) Te nem félsz? Miért ittál annyit? Tökrészeg vagy.
ÁGIKA Te itattál! Te, te, te-te-te-te... – Jaj, nekem most úgy jön. (Öklendezik.) Táncoljunk még. De ne.
ALFRÉD Nem látod magad. Totálisan meghülyültél. Miért csinálod? Én... – igazán...
ÁGIKA Azt hiszem, semmitől sem félek már. Egyszer voltam már komoly életveszélyben… Nagyon beúsztam a tengerbe, s azt hittem, soha nem fogok visszatérni. Kíváncsiságot éreztem, hogy milyen a halál. És dühöt, hogy még élhettem volna. Közben meg kurvára elfáradtam. Aztán a parti őrség karjai vizesen csókolgatták meztelen testem cafatos bőrét. Végkimerülésben kezeltek.
ALFRÉD Szeretem a nyári eső szagát.
ÁGIKA (A távolt fürkészi.) Ne légy már olyan romantikus, jó? Te férfi vagy.
ALFRÉD Neked valahogy minden jól áll. De leginkább a tenger.
ÁGIKA (Alfréd arcát simogatja.) Na gyere, menjünk.
12. KÉP
(„Adieu, mon amour.” Poros, elhagyatott országút)
ALFRÉD Hát viszontlátásra.
ÁGIKA Hová mész?
ALFRÉD Nem tudom. Csak elindultam. Ahol az este talál.
ÁGIKA Szeretnék… (Szemei sarkából kövér könnycseppek pottyannak ki.) Valami baj van?
ALFRÉD Nincs semmi.
ÁGIKA (Kínlódva küszködik.) Gondoltam, nem állsz ok nélkül ott az úton.
ALFRÉD De igen, Ágika. Tulajdonképpen ok nélkül állok.
ÁGIKA Segíteni akarok.
ALFRÉD Ágika…
ÁGIKA (Játékos félelemmel.) Halló! Te még látsz engem? – Halló!… Alfréd?! Legjobban szeretném, ha igent mondanál.
ALFRÉD (Elindul.)
ÁGIKA (Elébe áll, követelődző kérlelhetetlenséggel.) Nekem, Alfréd. Nekem.
ALFRÉD Igen.
ÁGIKA Ugyan, gyere, adok valamit inni. Oportói. Legalább százéves…
ALFRÉD Mennem kell, Ágika, nem érted, hogy mennem kell?
ÁGIKA Rendben van, úgysem teszed meg.
ALFRÉD Lehetséges. (Arcát véresre pofozza.) Hülye liba!
ÁGIKA (Hisztizik, cirkuszol.) Ez imponáló neked, ugye? De te akkor sem vagy Zaki, még ha az akarsz is lenni.
ALFRÉD Ezt nem hagyhatom büntetlenül. (Ismét felpofozza, de most erősebben, Ágika összeesik.) Na most kelj fel, te hülye liba! (Felsegíti.) Na, állj csak ide. (Ágika nem bír állni, ismét összeesik, Alfréd rongybabaként rázza.) Fel, az istenit, ha mondom, Ágika. Nincs olyan, hogy kész, vége. Fel kell állnod, érted?! (Ágika teste mocskos, véres, haja borzolt, zilált, kislányos ruhái foszladoznak, világosan látható: semmit sem ért, de azért még szereti Alfrédot, bár nem tudni, miért.)
ÁGIKA (Alig hallhatón, teljesen erőtlenül.) Fel.
ALFRÉD (Lehajol, hozzáér Ágika arcához.) No…
ÁGIKA (Félholtan) Aaaa…
ALFRÉD Hisz ez az, éppen ez az, hogy én sem tudok rólad sokkal többet, mint te. (Ismét indulni akar.)
ÁGIKA Azt ígérted, szeretni fogsz! Még most is nagyon pontosan emlékszem, amikor annak a félelmetes, sötét, hűvös erdőnek a széléről rátértünk arra a nyílegyenes útra, búzamező, karcsú kalászok langyos szélben lengedeztek, lágyan, egész testem finom izzadsághártya vonta be, amint őrülten hajtottam kerékpárom féktelen megindultságában abban a száraz kánikulában, abban a száraz kánikulában… tikkasztó hőség… te meg utánam, igen – megálltunk annak a düledező elhagyatott kis vízimalomnak az árnyékában, ó, Alfréd, nekem akkor azt mondtad, gyöngéden átkaroltad törékeny kis derekam, hogy behorpadt hasam megfeszült hasadhoz dörzsölődött, éreztem, milyen kitartóan és félénken, lassan, finoman és érzékien, minden hájjal megkenve simogattad karcsúságom karcsú karcsúságát, hajlanék, mint a nád, mint a sás, ó, én, én, én, én – kezeidben szorítasz, tenyeredben tartasz már, lapos hasam, olvadok, óóóó, minden, hogy szeretsz, éreztem – még most is –, istenem, megránduló melleim megfeszülő bimbói harmatos rózsák töviseként égetve nyomultak előre, puhán és erősen, erősen és puhán, puhán – erősen –, akkor-akkor féltem akkor, gyomrom szorít, nincs menekvés, megvagyok már, mindjárt összerogyom, megtikkadok, – nyelni sem tudok –, szemembe nézel, ajkaink közelednek és te megérintesz – mennyire erősen vágytam már ezt –, tiltakozást nem tűrök, minden bezárul előttem, bennem kinyílik – megnyíló szám felső nedvét, fogaim csücskéhez nyelved csücskét nyelvem nyalva-nyelve-nyakalva nyálazza fel –, így, pont így, mint most, belső falom nyomod, nyalod és Őnyalogatod, ó AL-FRÉD, belém hatolsz, ujjacskád a fenekemhez nyomod, hagyom, már-már fulladozom, nem menekülök, adom magam esztelenül egészen, É-REZ-LEK, félájulva is félájultan nyellek, fallak, fallak, fallak – fallak egész felforrósodott belsőmben. Akarlak. Akarom azokat az apró, boldog kis rezdüléseket, melyek szűnni nem akarva villódznak ereimben, megannyi libabőrös jéghideg borzongás, égnek álló erős szőrszálak – csalánnal csípjed-csapkodd csiklóm csókját! (Alfréd mintha hozzáérne, mire Ágika túlfűtött izgalmában felsikolt, elájul, kis önkívületi állapot, majd a földön fetrengve, önkielégítés mozdulatait mímelve) – futkározó sünikék, még-még-még-soha vége ne legyen – állj meg idő, faljál, nyaljál, nyeljél, hatolj belém, belém, légy bennem, – – – Alfréd én akkor-akkor gyönyörűségtől akkor csillogtam akkor, úgy éreztem, az egész világ az enyém, az egész világ én vagyok, te bennem, én benned, egy test – az maga a boldogság, Isten érintése az.
ALFRÉD (Mély és nehéz, súlyos, már-már fájdalmas sóhaj, részben erőltetett lélegzetvétel.) Pfúúúúj, felejtsd már el felhevült kívánságodnak ezeket a kamasz meséit, romantikus naivitásod végtelenül megfeszített álmait. (Útra készen állva.) Mennem kell. (Ismét indulni akar.)
ÁGIKA (Ismét útját állja.) Nőj már fel végre! Te férfi vagy! Úgy totyogsz mindjárt, mint egy kisgyerek… Azt ígérted, szeretni fogsz! Szeretni. Ujjacskád a fenekemhez nyomod, hagyom, már-már…
ALFRÉD Látod, milyen a világ? Semmit sem kérdeznek…
ÁGIKA (letörve) Látod, milyen a világ? Semmit sem kérdeznek meg az embertől, csak halálra macerálják, s… (Játékosan cseles, de nagyon is komoly, félő számonkérés.) Tu m'as promis! Et je t'ai cru!! (Kecses, kifinomult, graciőz, hangsúlyosan nőies mozdulatokkal, mint egy igazi pornósztár, egy csapásra letépi magáról minden ruháját, csupán tanga és magas sarkú topánka marad rajta, kiskutyaként négykézlábra helyezkedik, fenekét Alfréd elé helyezi, lábait túlzottan is széttárja, erőset sóhajt, hangja búgó, mesterkélten szexepiles.) Dugjál meg a fenekembe.
ALFRÉD Ezt aztán… Egy nő sem akarhat ilyesmit. (De azért szépen odabújik hátulról hozzá, sőt: valósággal ráfekszik, haját szagolgatja-csókolgatja, melleit finoman simogatja.)
ÁGIKA Alfréd, nagyon szépen kérlek.
4 / 5 
•