Az állítólagos püspökfürdői római kori sírkövekről
Karácsonyi János – aki 1871-től élt Nagyváradon – sem látta, sőt hírét sem hallotta a sírköveknek. Hová lettek a kövek – kérdezte Karácsonyi –, amelyeket nem látott Cséplő sem, aki pedig jól ismerhette mindkét fürdőt. De még különösebbnek tartotta Karácsonyi azt, hogy Mayer Antal, a fürdő egykori orvosa sem tudott semmit, pedig ő 1817–1837 között itt lakott, és 1861-ben könyvet írt a fürdőkről, de nem említette benne a sírköveket.
Karácsonyi János megvizsgálta Haliczky Antal személyét is, aki Cséplő állítása szerint írt e két sírkőről – ha nem is a Tudományos Gyűjtemény 1824. évi 2., hanem 4. kötetének 8. lapján, amint azt Karácsonyi kinyomozta. Haliczky 1814-től a Nemzeti Múzeum régiségtári őre volt, aki Budapesten kívül nem kutatott, ezért a Tudományos Gyűjtemény megírásakor egyéb írók műveire hagyatkozott. Esetünkben Lazius Farkas 16. századbeli osztrák történetíró és régiséggyűjtő könyvére. Lazius, amikor kezébe vette Magyaricsei János nevű tudós feliratgyűjteményét – amelyben szerepelt ez a két római kori sírkő is –, úgy gondolkodott, hogy Magyaricse Varasdtól délkeletre fekszik, így a feliratot a rómaiak által is használt varasd-toplicai fürdőhelyen találhatta, ezért a két sírkő leírása elé Lazius odajegyezte: in thermis Varasdinensibus, azaz a varasdi fürdőben. Lazius hibáját Haliczky azzal tetézte – állapította meg Karácsonyi János –, hogy kihagyott egy betűt, és így lett: in thermis Varadinensibus, amit le is fordított: „Nagyváradon a ferdőbe találtattak két római emlékkövet.”
Mivel Karácsonyi János Lazius kiindulópontját eleve bizonytalannak találta, ezért utánanézett Magyaricsei személyének is. Meglepő eredményre jutott. Magyaricsei korán, 26 éves korában már gyulafehérvári kanonok. Ott is maradt haláláig, 1516-ig. Így élete nagy részét, mikor már tudományokkal is foglalkozott, ott töltötte. Módjában állt, hogy a környéket is megtekintse, így az egykori dáciai romokat is, Sarmisaegetusaeban. Itt elolvashatta és lejegyezhette a régi feliratokat. Összegyűjtötte azokat egy kis könyvben, és az másolatok révén sokfelé elterjedt. Ezek feltételezések, mondhatnánk, de Karácsonyi bizonyítékot is szolgáltatott a már említett újságcikkében: „Ezeket tudván nagy meglepetés lehet a többi nagyváradiakra nézve, de reám nem volt meglepetés az a tudományos megállapítás, hogy Valéria és Longinus annyit emlegetett sírkövei feliratukkal együtt mai napig megvannak, csakhogy nem Nagyváradon, hanem messze innen Hunyad megyében, Hátszegtől nyugatra az egykori Sarmisegethuza közelében Demsus község templomában. Ott találta azokat 1787-ben egy Hohenhauser nevű osztrák tudós, ott látta és újra leírta azokat 1870 táján Mommsen Tivadar, a világhírű tudós, a római birodalom történetének legnagyobb búvára. Õ azt is megállapította, hogy Valéria sírköve a demsusi templom második oszlopába, Longinus sírköve pedig ugyane templom negyedik oszlopába van befalazva. Ezen egykoron a Sarmisegethuzába vezető út mellett álló sírköveket – mint annyifelé másutt is – felhasználták az egykori templom építésénél a XIII. században, felhasználták azokat az oszlopok erősítésére, de ezzel meg is mentették azokat a teljes megsemmisüléstől.”
Mindezek a bizonyítékok félreérthetetlenül megcáfolják Cséplő Péter állítását, miszerint a Püspökfürdőben valaha is ott lett volna ez a két római kori feliratos sírkő. De hogy semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy a már említett román kori templomban ma is láthatók másodlagos felhasználással beépítve ezek a sírkövek, levélben kértük ennek megerősítését a demsusi ortodox paptól. Nos, a pópa igazolta, hogy e két sírkő valóban a templomban található. Közölte a latin feliratokat is, amelyek néhány jelentéktelen betűváltozattól eltekintve azonosak a Cséplő Péter által publikáltakkal. Ezek után már bizonyossággal cáfolható, hogy ezek a római kori sírkövek valaha is a Püspökfürdőben lettek volna.
2 / 2•