Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
Az alkotó és műalkotás viszonyának átstrukturálódása azonban itt egy másik kérdéskör megválaszolását is szükségessé teszi. Hiszen a késő modern költészet érték- és identitásválsága a két világháború közötti költészetben szorosan összefügg az egyén önmagához és társadalomhoz fűződő kapcsolatainak sokrétűvé, differenciálttá válásával, valamint ennek következményeként azzal a – ma már közhelyszerűnek tűnő – felismeréssel, hogy az ember élete folyamán szerepeket játszik és e szerepekből tevődnek össze saját személyiségének vonásai. Kosztolányi írja: „Nincs ember, aki a fényképezőgép előtt »természetes« arcot mutatna. Ezt a költőtől sem szabad követelni, aki a leendő századok lencséje előtt áll. Ő nem is laza, érdektelen, mindennapi arcát tárja feléje, hanem egy összefogottabb, kifejezőbb tükörarcot, egy, az örökkévalóságnak szóló művészi, megrázó fintort, mely égi folytatása egyéniségének, álma az ő földi ébrenlétének, közvetlensége, természetessége, igazsága gyarló valójának.”9 Így válik akarva-akaratlanul a költészet pózzá, a költő pedig egyfajta pszeudo-identitássá, amely egy – szüntelenül a jövőre, az „örökkévalóságra” tekintő – ábrázat metaforikus létesülésében jelenik meg. Kosztolányi Marcus Aureliusában a beszélő tudatosan vállalja a társadalom felé irányuló ironikus mosolyát, a világmegvető sztoicizmus álarca mögé rejtőző individuum magába-fordultságát: „Álarcomat itten elvetem, aztán / újra felöltöm, / s járok mosolyogva, / tanulva a tűrést, / a hosszú alázat gőgös erényét, / szenvedve a mocskot, rejtve riadtan / rongyokra szakított, császári palástom.”
A másokkal való interakciók során rögzült személyiségvonások azonban nemcsak a külvilág számára, de – az exteriorizáció és interiorizáció reflektív strukturáltsága folyamán – magában az egyénben is az én-integritás belső modelljévé, a személyiség-konstruktum (ön)percepciójának alapvető tényezőivé alakulnak. Ezért az ál-arc az életnek mint szerepjátéknak a metaforája is lesz egyben: „Élet, élet, drága játék. / Agua fresca con ghiaccio! / Játék, játék, drága élet. / És beszélgettem: Me dice? / És legyintettem: Niente! / És sóhajtottam magamban / régi szívemhez: Gioventu`! / Giovinezza, giovinezza! / Dov’ e`, dov’ e` signorina? / Így dobáltam el, mi pénz volt / a zsebemben, az ezüstöt, / így dobáltam el, mi szó volt / a szájamban, a fejemben. / Hajnalig csak üldögéltem, / elfeledtem, hol születtem, / eltemettem azt, ki voltam / s játszottam, hogy én is élek. (Útirajzok: Bologna)
Hasonlóképpen Kosztolányi idézett költeményeihez, egyfajta tudatosan vállalt költői szerepnek tekinthetjük a harmincas évek elején Radnóti Miklós és Dsida Jenő poétikai irányultságában az antik pásztorköltészet hagyományát felelevenítő verseket, versciklusokat is. Radnóti esetében az 1931-ben megjelenő Újmódi pásztorok éneke kötet darabjai, Dsida költészetében pedig a Nagycsütörtök 1929 és 1932 között keletkezett két ciklusa: a Pásztori tájak remetéje és a Szerelmes ajándék sorolható ebbe a kategóriába. Ezek a költemények a magány, a menekvés versei: „a szerelem és a természet harmóniaélményét úgy éneklik meg, hogy az elszigetelje a vers alanyát a realitástól, feledtető narkotikumot jelentsen a valóság diszharmonikus érzéseket keltő erejével szemben”10 – jegyzi meg találóan Láng Gusztáv. A metafizikai megismerés köntösébe bújtatott materialista gondolkodás szorongásélményének elfojtásaképpen és az individuum elidegenedettségének következményeként az alkotó itt egy új arcot, egy új identitást teremt magának a pásztorköltészet hagyományához fordulva. Ugyanakkor ezekben a költeményekben az ábrázolt táj illuzórikussága, meseszerűsége is a realitásvesztés és világvesztés állapotára utal (Hegyen lakók; Halvány, borús táj; Elalszom, mint az őzek). A lírai szerep és valóság közötti ellentét jelenik meg a Pásztori tájak remetéje kötet Alkony című versében is, ezúttal viszont már kendőzetlenül rámutatva az idill látszat-jellegére: „Hűs márványkapukon bozontos indák / kúsznak hallgatagon, sűrjen, sötéten / s porladó madarak hullnak belőlük.” Az álarc, a költői póz itt már sokkal kevésbé képes elfedni azt az alapvető identitás- és értékválságot, amely a modernizmus késői szakaszának ebben a két világháború közötti időszakában megjelenik. Az lírai én olyanfajta egyedisége tehát, amely még a tizenkilencedik század végének vagy a huszadik század első két évtizedének lírájában megőrződött, ebben a viszonyban elvesztődni látszik, hiszen a költő és alkotás kapcsolatáról bebizonyosodik, hogy csupán illúzió, mely már akaratlanul is egy tropologikus hagyománnyal kénytelen azonosulni. A pásztori táj metafizikai álcája mögött felsejlő egzisztenciális magány mellett ugyanis a megszólaló saját emberi, alkotói szerepének mesterkéltségét és e mesterkéltség fájdalmát, tragikumát is érzékelteti: „Foszlányokban, ijedten csüng a nyirkos / ég. – A halk remetén éjbarna köntös. / Dudorász eszelősen és kihamvadt / gazbafúlt utakon bolyong, barangol.”
3 / 10 
•