Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
2. A huszadik század elején Bataille a teoretikusa annak a Nietzsche által inspirált és a költészetben elsőként talán Baudelaire lírájára jellemző (viszont a századelő analitikus pszichológiájának érdeklődési körétől sem idegen) irányultságnak, amely a morbid, a visszataszító, a meztelen emberi test és a holttest irodalmi témaként való feldolgozásában a tabuk megdöntésére törekedett, de rejtetten éppen a tragikum és szorongásérzet elfojthatatlanságának, az egzisztenciális elidegenedettségnek és a haláltól való rettegésnek az elleplezését szolgálta.13 Azt is mondhatnánk, hogy a két világháború közötti időszak alkotója az én-konstruktum egységességének megbomlását az univerzum tökéletlenségének (f)elismerésében éli meg, egy olyan (én)állapot projekciójaként, mely saját élményét egy egységes világ-arc, phüszisz14 dezintegrálódó (tükör)képében véli (f)elfed(ez)ni. És mivelhogy az ember fizikai testének egységessége és tökéletessége allegorikusan éppen a világ rendszerszerűségére utal – hiszen az univerzum és az ember egymás hasonmásának tekinthető –, a test darabokra hullása a szubjektum számára egyet jelent a világ szétesésének tapasztalatával. A huszadik századi magyar lírában az identitásválság megjelenésének talán első közismert példája Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című alkotása, de a valóság effajta kiismerhetetlen kaotikusságában elvesztődő individuum ugyanígy megtalálható Füst Milán költészetében is: „Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, / Nem tudja, mint került oda, / Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… / Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…” (Köd előttem, köd utánam…)
A modern líra identitásválsága azonban, amely elsőként a világ szétbomlásának tapasztalatában, az egységes univerzumkép illuzórikus voltára való ráismerésben jelenik meg, az Isten-arc elvesztése következtében az emberi arcnak vagy az emberi test képzetének a széteséséhez is elvezethet. A phüszisz elemekre bomlásának és a szintézis (újra)teremtésének lehetetlenségére való rádöbbenés egy korai (1928-as keltezésű) példája Dsida Jenő Légyott című költeménye: „Haja bozótja / lassan kúszni kezdett / és körbeszőtte- / fonta a falat. / Szíve, kit bomlott / keble kieresztett, / darázsként szállt / a mennyezet alatt. // A száj fölött / ibolyalángok gyúltak. / Kezéhez értem: / nyirkos ujjai / halk zizzenéssel / sorra földre hulltak, / mint hervadt szirmok / szoktak hullani.” Az emberi test és az univerzum elemeinek azonosítása során létrejövő változások – amint az a költemény soraiból is nyilvánvalóvá válik – nem a valóságban, hanem a megszólaló személyiségében teremtődnek meg, ami egyben azt is jelenti, hogy emblematikusan itt a külső világ csupán az identitásvesztés megtapasztalásának projekciójaként érvényesülhet. És lényegében ez a poétikai irányultság jellemző József Attila egyik utolsó versére is: „Kitetszik, mily üres dolog, / Mily világ visszája bolyong / bennem, mint lélek, a lét türelme. / Széthull a testem, mint a kelme, / mit összerágtak a molyok. (Kiknek adtam a boldogot…)
Ebből az aspektusból viszont az idézett sorokra tekintve – amellett, hogy „a lélek materiális széthullása keretezte kompozícióban a lélek pusztán az üres világ »visszájaként« tartozik hozzá az emberhez”15 – talán az is megállapítható, hogy az én visszavonhatatlan dekonstruálódása a beszélő számára éppen az univerzum kiürültségének és a test elemeire hullásának kép(zet)ében totalizálódik. Retorikai adottságában ugyanis a (meg)bomlás nemcsak az emberi élet végességének, az elmúlásnak a tapasztalatához fűzhető, hanem az identitásvesztés és értékvesztés tragikus megéléséhez is. Így válhat a halál egy hagyományos világ elvesztésének élményét kifejező alakzattá. „Az egység iránti vágy – állítja Paul de Man – a legfélelmetesebb tapasztalat, a halál fogalmainak segítségével írható le.”16
Az elemeire bomló test képzete azonban – mint az én tükröződése a világban és a világ tükröződése az emberben – így csupán egyfajta reprezentációként ismerhető fel, hiszen a beszélő saját testét legtöbbször csak a (hason)más(ok)hoz való viszonyában, egy emblematikus (alter)ego szerveződési formájaként éli meg. Radnóti Tétova ódájában is ez az énben őrzött másság-projektum kerül ábrázolásra: „De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, / és néha meg olyan, oly biztos és örök, / mint kőben a megkövesült csigaház.”
Ugyanakkor a lírai alany én-képződésének folyamata itt lényegében csak egy te-ként aposztrofált személyhez fűződő szerelem viszonyában, a kölcsönös felcserélődés reflexív alakzatainak működésében jöhet létre. Ebben a poétikai irányultságban, az univerzum elemeivel való azonosítás során a megnevezett lény a világgal egyenértékűvé, a tárgyak mozgásával egylényegűvé válik; a másságban megtalált identitás rögzítése pedig a megszólalás értelme is lesz egyben. Maga a „kimondás lehetősége vagy lehetetlensége” 17 tekinthető tehát a vers legfőbb kérdésének. A szöveg textuális bizonyosságához és a szó erejének megkérdőjelezhetetlenségéhez való alkotói menekülés azonban, az individuum egységességének kétségbe vonását is jelenti, a szeretett személyt világgá totalizáló aktus így végül a beszélő halálát vetíti elénk: „Mert annyit érek én, amenynyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.”
Hasonlóképpen a Tétova óda soraihoz, megszólaló és megszólított elválaszthatatlan egysége jelenik meg József Attila Óda című költeményében: „A pillanatok zörögve elvonulnak, / de te némán ülsz fülemben. / Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te megálltál szememben.” A „te”-ként szereplő (alter)ego állandósága itt is csak a lírai alany másság(á)ban való feloldódása nyomán teremthető meg: „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít? / Miféle lélek és miféle / fény / s ámulatra méltó tünemény, / hogy bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait?” A szeretett lény öröklétét létrehozó emberfeletti erőfeszítés pedig – aposztrofikus tükröződés struktúráiban – így végül a beszélő (fizikai) megsemmisüléséhez és ezáltal az én-konstruktum széteséséhez vezet. A testtől való eltávolodás képzetét, a személyiség dezintegrálódását fejezik ki emblematikusan az utolsó sorok: „(Milyen magas e hajnali ég! / Seregek csillognak érceiben. / Bántja szemem a nagy fényesség. / El vagyok veszve, azt hiszem. / Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szívem.)”
Ebből a nézőpontból a mellékdal harmonikus világegységének képe ironikusan éppen az én-szintézis lehetetlenségének felismerését állapítja meg: „(Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.)”
A személytelenné válás késő modern lírai tapasztalatában azonban nemcsak az egyéni identitás elvesztésére, hanem az én-konstruktum újraképződésére, alakzatként és nem szubsztanciaként18 való előtérbe-kerülésére is találhatunk példát. Idézzük fel József Attila Ősz című versét: „Tar ágak-bogak rácsai között / kaparásznak az őszi ködök, / a vaskorláton hunyorog a dér. // Fáradtság üli a teherkocsit, / de szuszogó mozdonyról álmodik / a vakvágányon, amint hazatér. // Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb / tollászkodik és hosszan elborong. / A kövön nyirkos tapadás pezseg.”
5 / 10 
•