Az erdélyi református egyház helyzete a második bécsi döntést követően
Az a bécsi döntés, mely 1940-ben Erdély északi részét visszajuttatta Magyarországnak, etikai szempontból nézve máig vitatott. A második világháború egyik momentumában kialakult helyzet hozta magával, diktátorok döntőbíráskodásának eredménye volt, de ugyanakkor senki sem tagadhatja, hogy nagy létszámú magyar anyanyelvű lakosság került az anyaországhoz vissza. Míg Románia többségi lakossága körében általános volt a letörtség – ezt mind emlékiratok, mind levéltári anyagok bizonyítják –, addig Magyarországon és Erdély magyar lakosságának körében általános volt az öröm a magyar diplomáciai sikerként elkönyvelt eredmény fölött.
A román lakosság körében a döntés miatt érzett általános düh és szomorúság komoly zavargások kitöréséhez vezetett. Augusztus 30-án Kolozsváron egy román tömeggyűlésen többek között a következő érzelemmel telített hazafias jelszavakat skandálták: „Nici o brazdă!” (Egy ekenyomot sem!), „Vrem război!” (Harcolni akarunk!) és „Murim! Luptăm! Ardealul apărăm!”(Harcolunk! Meghalunk! Erdélyt megvédjük!).1 A máramarosi csendőrség jelentése szerint általános volt az elkeseredés a katonák között, sok tiszt mindenki szeme láttára sírt.2 Magyar levéltári források szerint a visszacsatolásra ítélt területeken a román lakosság hevesen tüntetett a bécsi döntés és a román kormány ellen, több helységben pedig tettlegességig fajult a védtelen magyar lakosság bántalmazása, a katonaság helyenként tisztjei engedélyével fosztogatta őket.3 Ugyanitt olyan információkat találunk, melyek szerint a brassói, temesvári, szebeni tüntetések során a német zászlót és Hitler portréját meggyalázták, valamint a katonaság és a Vasgárda tagjai szisztematikusan rekviráltak és raboltak.4 A dühhullám átterjedt a román uralom alatt maradt erdélyi területekre és az Ókirályságra is, így például Brassóban és Konstancán a feldühödött tömeg több intézmény épületét is elfoglalta. Bukarestben a tüntetések a királyi palota előtt zajlottak, s ezek során a tömeg egyöntetűen követelte a király lemondását.5 A bécsi döntés jelentette diplomáciai kudarc – melyhez egyes román politikusok személyes ambíciói is hozzájárultak – vezetett II. Károly bukásához.
Teljesen más volt azonban a döntés hírének fogadtatása a magyar nemzetiségűek körében. Horthy Miklós kormányzó a döntést követő beszédében kihangsúlyozta, hogy a magyar katonák szabadságot visznek testvéreiknek és békét „a hozzánk hű nemzetiségeknek.”6 Tilkovszky Lóránt könyvében román forrásokra hivatkozik, mikor arról beszél, hogy a Székelyföldre bevonuló csapatoknak a székely asszonyok örömükben még az autógumijaikat is csókolgatták.7 „Hogy mit jelentett a magyar katonák bevonulása? Felszabadulást. Egy felszabadulást jelentett. Mertél beszélni, nem jutott eszedbe bosszúsnak lenni, vagy valakire haragudni, hanem érezted azt, hogy szabad vagy és bennem ez maradt meg” – foglalja össze találóan egy kolozsvári lakos, aki megélte a bevonulást.8
A kolozsvári református egyház, élén Vásárhelyi János püspökkel, szintén nagy örömmel fogadta a bevonulás hírét. Az öröm kétdimenziós volt, hisz mind nemzetiségi, mind vallási téren megnyilvánult. A református egyház ugyanis mint kisebbségi felekezet – habár létezéshez való jogát a román állam sohasem vonta kétségbe – harmadik kategóriájú felekezetként volt kezelve, mivel az 1923-as román alkotmány 22. paragrafusa kimondta, hogy az ortodox egyház domináns a román államban, és a görög katolikus egyház is elsőbbséget élvez a többi felekezettel szemben. Hátrányosan érintette az egyházat többek között az 1921-es földreform9 és az oktatás románosítását célzó több intézkedés is. Habár a királyi Románia nem vonta kétségbe a magyar etnikumnak kisebbségként való létezését sem a területén, a román uralom több megnyilvánulása okozott sok magyar embernek keserűséget, ennek következtében a Magyarország fennhatósága alá kerülés miatt érzett eufória nagyon is érthető. Meg lehet állapítani, hogy a református egyház elöljárói által tartott beszédekben kifejezésre jutó öröm is szívből fakadt.
•