Az erdélyi református egyház helyzete a második bécsi döntést követően
A hatalomváltás nem változtatta meg az egyház belső működési struktúráját, fontosabb szerepcserék sem történtek benne. A megváltozott helyzetben azonban fontossá vált a viszony áttekintése és rendezése mind a román – melynek uralma alá tartozott még sok hívő –, mind az újonnan érkezett magyar hatóságokkal.
A változásokat és ezek következményeit is megtárgyaló, augusztus 31-én Kolozsváron tartott értekezlet során az egyház vezetősége teljes erkölcsi és anyagi felelősséget vállalt a kebeléről elszakított területeken maradt közösségekért.21 Ahogy Tavaszy Sándor is megfogalmazta, a Kolozsvár alá tartozó egyházközségeknek nem mindegyike tért vissza Magyarországhoz. Az egyház eddigi viszonya a román államhoz meglehetősen komplex volt, és távolról sem nevezhető egyoldalúnak. Megvoltak szép számmal azok a tapasztalatok, melyek keserű szájízt hagytak a román állam szerveivel és törvénykezésével szemben a református hívők lelkében, és tényleg igen sokszor szenvedett az egyház diszkriminációt, de azért létezéshez és működéshez való jogát nem vonta kétségbe az állam. Érték az egyházat olyan károk is, melyekért nem feltétlenül tehető intézményi szinten felelőssé a román állam, kollektív mentalitás szintjén azonban a románság egy részének bűneként szokás elkönyvelni. Egy ilyen kárról tanúskodik egy ebben az időszakban kiadott nyilatkozat, mely az egyház levéltárainak helyzetét tárgyalja, és kijelenti, hogy a román hatóságok a román fennhatóság évei alatt nem bántották az egyházkerület levéltárát, egyetlenegy kivételes eset történt, még a zavaros időkben: 1918 decemberében és 1919 januárjában a Református Püspöki Levéltár anyagát a püspökség épületébe beszállásolt katonák nagyrészt felégették, a jelentés sajnos nem tartalmazza azt, hogy mi okból.22 A nyilatkozatot Tavaszy Sándor püspökhelyettes írja alá.
A püspökség és a román állam kapcsolata azonban nem állhatott meg a múltban. Ehhez túl értékes kötelék volt a Romániában maradt sok százezer magyar etnikumú, református vallású román állampolgár. Ezek érdekeinek minél hatékonyabb érvényesítéséhez szükséges volt a kommunikáció és az együttműködés. Romániában a fellángoló magyarellenes indulatok sok atrocitáshoz vezettek, de nem sodorták végveszélybe az ott élő összmagyarságot; és az Antonescu nevével fémjelzett elkövetkező évek román vezetése, ha nem lehetett is egy pillanatig sem magyarbarátsággal vádolni, nem kísérelte meg intézményesített keretek között felszámolni a magyar kisebbséget és az ennek kulturális különállását biztosító intézményeket, mint amilyen a templom és az iskola. A bécsi döntést megelőzően 369 iskola és 5 óvoda volt az egyházkerület birtokában, majd a változások következtében ezek nagy része átkerült magyar fennhatóság alá, Romániában maradt viszont még így is 130 erdélyi és 7 regáti iskola, melyekről nem lehetett lemondani. A román vezetőség, ha nehezen is, de hajlandó volt tárgyalni. Ennek következtében az Igazgatótanács a román kormánynál közbenjárt új elemi iskolák megnyitása céljából, és engedélyt is kapott 19 iskola megnyitására.23
Nem volt teljesen problémamentes az új magyar hatóságokkal való együttműködés sem, de ugyanakkor felelőtlenség, sőt hazugság és hamisítás lenne néhány kisebb félreértéssel – amelyek hosszú távon kis vagy semmi jelentőséggel sem bírtak – felépíteni egy magyarországi–erdélyi konfliktus mítoszát.
Tény viszont az, hogy az új hatalom első adminisztrációi – mind a katonai, mind a civil – elsősorban anyaországi származású emberanyagra támaszkodtak, olyan személyekre, akik nem ismerték feltétlenül az erdélyi helyzetet, és gyakran hoztak olyan intézkedéseket, amelyeket a helybeliek meglehetősen sérelmeztek. Sok esetben pedig egyáltalán nem a személyi rosszindulat vagy meg nem értés, hanem az átmeneti helyzet lehetett felelős a felmerült problémákért.
Ilyen jellegű volt több, az egyház szolgálatában álló személyt ért kellemetlenség, ugyanis a katonai hatóságok a lelkészek és tanítók előlegét csak akkor voltak hajlandók kifizetni, ha azok letették már a fogadalmat, az egyház pedig kénytelen volt intézkedni, hogy ez minél hamarabb megtörténjen.24 Több jelentés érkezik be helyi szintről a központhoz, melyekben azt panaszolják a jelentéstevők, hogy az iskolai helyzetet illetően az új magyar hatóságok nem ismerik a helyi viszonyokat.25 Az egyházon belüli helyzetjelentéseknél nagyobb súlyú az a panaszlevél, melyet Tőkés esperes fogalmaz meg október 12-én, és amely többek között azt tartalmazza, meglehetősen kemény hangnemben, hogy a megyei katonai parancsnokság mellé beosztott Tanügyi Hatóság az állami tanítók kinevezésekor nem hallgatta meg az egyházakat, teljesen önkényesen döntött, és ennek következtében sok megbízhatatlan ember került be a tanügybe.26 A felelős magyar hatóságok jóindulatát illetően azonban ugyanakkor nagyszerű példák Jány altábornagy levelei, melyekben a fővárosi katonai közigazgatást kéri fel a felekezeti iskolák támogatására. Levelében a tábornok megemlíti, hogy „...a róm. kat., ág. ev. és ev. ref. felekezeti iskolák a román megszállás alatt a magyar nemzeti érzés ápolói, fejlesztői és terjesztői voltak”, valamint „ez az iskolai nevelés biztosítaná a magyarság szupremáciáját, segélyezés esetén idegen elemek gyermekei is ezekben nevelődnének”.27
3 / 4 
•