Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
A harmincas évek lírájában tehát a költő rádöbben arra, hogy minden emberi arc egyfajta tükör-arc, mely azonban nem csupán az individuális szándék vagy az alkotói intenció tudatos tevékenységének eredménye, hanem az írás eredendő retorikai képződöttsége, a nyelv hagyományhoz kötöttsége és konvencionális szerveződése által meghatározott. Erre a felismerésre utal Dsida Jenő Itt feledtek című költeménye is: „Jaj, milyen szánandó lehetek így, / sírásra görbült szájjal, / magamra húzva az est köpenyegét, / lelógó karokkal a rózsafa mellett.”
A beszélő saját maga által teremtett én-képének, a szorongás és a fájdalom (ál)arcának a világból való visszatükröződése itt egy olyan többszörösen reflektálódó mozgást eredményez, melyben az én-konstruktum képződése folyamán, lényegében az identifikációtól a valódi identitás (f)elismeréséig képes eljutni. Ez a folyamat viszont a költemény szövegében – paradox módon – a világ és én kapcsolatának végleges megszűnéséhez vezet. Hiszen a „csend-falon” áthatoló egyetlen valóságos tapasztalat magát az életet a halálba átvezető érzés emblematikus kifejezőjévé válik.34 Az (ál)arc így valóságos (halál)arcnak, az élet állítása pedig ironikusan az elmúlás metaforájának is tekinthető. Az önmaga (jelen)létét igazolni akaró szubjektum egyre erősödő hangja („nyöszörgök”, „sírok”, „kiabálok”) ugyanis már nem képes áttörni a „csend-fal” áthatolhatatlanságát. A magára maradottság végső monológja csak a hang megsemmisülésében nyerhet finalitást. A költemény utolsó részletében a narrátor beszéde önmaga helyzetét egy végtelen térbeli és időbeli távolságból, egy időtlen és személytelen pozícióból mintegy epidiegésziszként foglalja össze, és ilyenképpen – mint a sírversek én-konstruktuma – megszólalásában éppen a megsemmisülés visszavonhatatlan bekövetkeztét hirdeti: „Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, / senki sem felel. / Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai / folynak csiklandozva fülembe / s kétségbeesésemet végighengereli / a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása. / Lakodalom van valahol az ezredik házban, / a nagy ucca végén. Oda mentek, / mindenki oda ment, az egész világ. / Engem itt feledtek.”
A beszéd, a lírai alany ittléte ebben a kontextusban nem egyéb, mint puszta illúzió, akárcsak Füst Milán sírverseiben: „Élek és kiáltok, hogy halld, de vajjon meddig kiáltok én? / S vajjon kinek kiáltok én? / S meghallják-e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt? / S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem / hal-e el? (Egy egyiptomi sírkövön)
„Az önhalál-írást – állapítja meg Schein Gábor – a mulandóság egyetemes tudása hatja át, és így az írás szabaddá teszi az ént individuális jellegétől.”35 A beszédnek ebben az általános felé való mozgásában viszont éppen a megőrződés, az írásban való továbbélés lehetősége jelenik meg. Hiszen a textuális nyom végső soron a feledés ellenében mindannyiszor képes újrateremteni a testben már jelen nem levő identitást. A nyelv performatív ereje azonban önmagában még nem jelenthet garanciát a beszélő továbbélésére, a szövegben csak potencialitásként létező én-konstruktum ugyanis csupán a befogadói diskurzusban érvényesülhet: „S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg, / Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó? / S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én, / Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?” Ebben a viszonyban pedig, az (önélet)írás áldozatául esik az olvasásnak, a szövegben megjelenő individuum pedig a nyelv által teremtett retorikai játéknak.
Amint azonban a nyelv maga válik az identitásvesztés eszközévé, ugyanúgy – látszólag akár a szerzői intenció ellenében – újra és újra megteremtheti létrehozója (ál)arcát is. Hiszen az ember a maga mulandóságában már csupán szövegként létezik, és ilyenképpen – amint az Dsida Jenő Sírfeliratában is egyértelműnek tekinthető – az alkotás lényegében a halálban megromló emberarc metaforikus megőrzője is egyben: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, / mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.”
„Magában véve minden írásos szöveg igényt tart arra, hogy tisztán önmagából lehessen életre kelteni a nyelvben”36 – állapítja meg találóan Gadamer –, és valóban, a költemény utolsó soraiban materializálódó örök jelen fenomenalitásában teremtett szubjektum jelenlétének illúziója itt a látszólagos megerősítés mellett egyben ironikusan el is utasítja a feledés szükségszerűségét.
8 / 10 
•