Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
Tolcsvai Nagy Gábor a költemény szövegének szerveződését egy olyan szintaktikai-szemantikai mozgásban látja kiteljesedni, amelyben: „a metaforikus igék fokozatosan szó szerintiekké, míg az entitásokat jelölő főnevek fokozatosan metaforikussá válnak a szöveg linearitásától eltekintő értelemszerkezetben […] a személyiség [pedig] mindig valami mással való viszonyban jelölheti ki (meg) önmagát”.19 Ez az elemzés törést észlel az első három és utolsó három versszak poétikai irányultsága között, hiszen – ha a költemény első részében még „[a] kikerülhetetlen tárgyi világ akcidentálisan előtérbe kerülő dolgai kerülnek fogalmi leképzés által viszonyba egy kirajzolódó individuum részleteivel”20 – a második részben már egy konvencionális beszélői pozíció válik az én-képződés folyamatát lezáró momentummá: „Batyuba szedte rongyait a nyár, / a pirosító kedvű oda már, / oly váratlanul, ahogy érkezett. // Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik, / a gyár körül az ősz ólálkodik, / hogy nyála már a téglákra csorog? // Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, / de nem hittem, hogy itt van, ily közel, / hogy szemembe néz s fülembe morog.”
Ameddig tehát „a hihetetlenül pontos jelentéstani és poétikai kidolgozás és az egyidejű fogalmi tematizálás […] végképp nyitottá, lezáratlanná teszi e tekintetben a[z első] három szakaszt, és ezáltal a látszólag teljes mértékben rejtett beszélő elbizonytalanított önértelmezésének a magyar lírában példátlan, nyelvi reprezentáltságú folyamatát mutatja be”, addig az utolsó három versszak a klasszikus modernség hagyományát követve „visszatér egy korábbi magyarázó poétikához.”21
Nézőpontunkból viszont itt korántsem csupán arról lehet szó, hogy a vers utolsó része „elrontja az első három páratlan teljesítményét”22, hanem a nyelvi konstituálódás egy olyan performatív (el)mozdulásáról is, amely a megjelenített tárgyak vonzatában létrejövő szubjektum textuális (újra)teremtésének momentumait teljesíti ki. Hiszen a prosopopeia alakzatának folyamatos dekonstruálódása nyomán teremtődő retorikai mozgásban, az identitásképződés fokozatosan eljut az antropomorfizált világ elemeitől, egy aposztrofikusan megnevezett általános szubjektum textuális tételezettségén keresztül, a beszélő egyes szám első személyű megszólalásáig. Az aposztrophé ugyanis, amely az utolsó előtti versszakban a szöveg olvasóval folytatott dialógusát egy didaktikus retorikai mozdulattal a szóbeli előadás monológszerű, mindenkihez és senkihez se szóló megnyilvánulásává alakítja át, egyben lehetővé teszi a megszólalónak a beszéd aktusában ábrázolt személyként való figuratív kivetülését és ezáltal a lírai identitás diktatórikus nyelvi (meg)képződését is.23 Az antropomorfizált tárgyak létmódjában szétszóródó én-alakzat így – a prosopopeia és aposztrophé egymást fölülíró mozgása következtében – sikeresen egy(ség)esül, a lírai identitás én-ként való (re)konstruálása pedig csak a szöveg retorikai tendenciáinak alárendelten, a nyelv performatív ereje által teremtődhet meg.
József Attila költészetében azonban, az Ősz című vers mellett, talán a lírai én effajta nyelvi (meg)képződésének példájaként tekinthetünk arra az alkotói tendenciára is, amelyre az Ars poetica kapcsán Kabdebó Lóránt mutat rá, nevezetesen hogy a szövegvariánsoktól a végleges változat felé tartva az önmegszólítás fokozatosan átalakul egyes szám első személyű beszéddé.24 De hasonlóképpen értelmezhetjük a Téli éjszaka című költeményben azt a folyamatot, amelyben az önmegszólításként, olvasói utasításként vagy egy általános szubjektumra vonatkozó referencialitásként is működtettethető „Légy fegyelmezett” aposztrophé az identitás (újra)teremtése során én-konstruktummá, a szövegben való (jelen)lét bizonyítékává formálódik. Hiszen a megszólaló – azáltal, hogy a vers első soraitól kezdve antropomorfizáltan tárja elénk a világot – egyben fokozatosan saját arcának, saját identitásának a folyamatos dekonstruálását valósítja meg, majd a negyvenkilencedik sortól kezdődően (textuálisan) visszafordítja ezt a mozgást.25 A zárókép így lényegében az önmagát a létezés tragikumában Én-ként felismerő szubjektum újraformálódásának momentumát, de egyben az én-deixis által a szöveg részeként (meg)képződött identitás retorikai tételezettségét is megmutatja: „Hol a homályból előhajol / egy rozsdalevelű fa / mérem a téli éjszakát / Mint birtokát / a tulajdonosa.”
6 / 10 
•