Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
A nyelv általi identitáskeresés válsága, a költészet kifejezőerejébe vetett hit megkérdőjelezése azonban ezekben a költeményekben a modern gondolkodásmód érvényességében való kételkedéshez és az én-konstruktum megbomlásához is elvezethet. A halál megszelídítésének kísérlete és a rettenet kimondás által való feloldódása – amint azt a Nagycsütörtök több darabjában, például a Szomorú pásztor című költeményben megtapasztalhatjuk – már eleve kudarcra ítéltetett, ugyanakkor viszont a valóság elfogadásának sztoikus nyugalma és az alkotói, gondolkodói szerep biztonsága is örökre elveszettnek tekinthető: „ó – hétszer szomorú a pásztor, / kinek gondolatai szórtan ténferegnek / s juhai szétzülltek mindörökre.’
„[A]z élet történéseiben – állapítja meg Peter Sloterdijk –, mint jelenség, mindig ott van a költőiség, a kitaláció, a hazugság. Ezáltal az emberi tudat ontológiailag ironikus helyzetbe kerül, ahol a színlelő […] arra ítéltetik, hogy kiismerje saját fikcióit.”11
Hasonlóképpen a pásztorköltészet darabjaihoz, az idillhiányra, a halál álommá, békévé, megnyugvássá való eufemizálásának lehetetlenségére mutat rá ironikusan József Attila későbbi, Reggeli fény című költeménye is. A „jól sikerült angyal-hamisítvány” mögött a beszélő tudatosan vállalja pásztori mosolya festettségét, az idilli környezet műviségét, ami ironikusan éppen a lemondás és tragikum, a fájdalom és szorongás elfojthatatlanságára és egyben a halál kifejezhetetlenségére utal: „Ha reggeli fényben elindul a táj / remegése, fuvalma: a kecs puha bolyha / s mert még teli szender, rajzik a báj / és mintha folyónknak a mélye se folyna, // úgy játszik a felszín – szedd össze magad, / botor emberkém, hiszen én se gyanítnám, / hogy épp nem a hajnali mennybe ragad / e jól sikerült angyal-hamisítvány! // Csupa csín, csupa pír, csupa kár, / csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás – / most érted: ha reggel a csürhe kijár, / mért káromkodik mindig a kondás. // Beh megölelnéd! Ámde ne vedd / kebledbe e tündét – mire maradsz, ha / ártatlanul fölfalja szíved, / mint zsenge búzát a szőke malacka!”
A modernnek nevezett gondolkodásmód válságának megtapasztalása ilyenképpen az egyéni lét egzisztenciális elbizonytalanodásához vezet, a rezignáltság és tragikum pedig éppen annak az ideológiai és metafizikai biztonságnak az elvesztésére vonatkozik, amelyről utóbb majd bebizonyosodik, hogy soha nem is létezett. Hiszen az a felismerés, amely a posztmodern lírában – talán már Weöres Sándor költészetétől kezdve – a játékosság, az irónia, a „szöveg”, „én” és „nyelv” tudatos retorikai dekonstrukciójában végképp feloldhatóvá válik, a késő modern líra ironikus magatartásában az értékvesztés és identitásvesztés tragikus megélését, a teljes elidegenedést juttatja érvényre. Kierkegaard szavaival: „az egész ittlét vált az ironikus szubjektum számára, s az ironikus szubjektum is az ittlét számára, idegenné […]”12
4 / 10 
•