Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában
„Miután a vallások és ideológiák, a hitek és bölcseletek útmutatására immár a végső személyes és egzisztenciális kérdésekben sem hagyatkozhatik – állapítja meg Németh G. Béla –, az ember a költészet segítségére van utalva.”5 És valóban, a harmincas évek alkotója számára már bebizonyosodottnak látszik a modern létszemlélet racionalizmusából teremtődő esztétikai, ideológiai, politikai törekvések struktúrái mögött az a valóságos irányultság, amelyben „az ész felfedi igazi arcát, mint elnyomó és egyben mint elnyomott szubjektivitás, mint az instrumentális hatalomra kerülés akarata.”6 Az introvertált, befelé forduló személyiség érdeklődési köre áttevődik ezekben a művekben a világ tényeinek tanulmányozásáról az individuális, szubjektív szféra ellentmondásos, töredezett megnyilvánulási formái, a tudattalan késztetések, álmok vagy a mitológia felé. Közös vonásként a korábbi társadalommegváltó szándék és az expresszionista hangoltság helyett a részvét és szánalom válik a költemények jellemzőjévé. Ez az életérzés pedig éppen a haladás és a jóság illúziójával való leszámolás következménye, annak a belátásnak az eredménye, hogy az emberi természethez eredendően hozzátartozik az önzés és a hatalomvágy, a mások megalázása és a gonoszság. „Pajtás, én nem születtem arra, hogy megmentsem az emberiséget, amelyik amikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez, és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvizet, a döghalált”7 – állapítja meg Kosztolányi az Esti Kornélban, de Az emberek című Dsida-költemény is hasonlóképpen fogalmaz: „Az emberek ártatlan pici borjakat / visznek a vágóhídra, / Fújtató lokomotívokat csinálnak / s meghajszolják a gyanútlan őzeket.”
A modernizmus utolsó szakaszának kezdete tehát – jórészt a vallásos világkép tizenkilencedik századi kétségbe vonása, valamint az első világháború borzalmainak és a kibontakozásban lévő, de ideológiai célkitűzéseinek már első korszakában gyakorlatilag az egyén, a gondolkodó ember megsemmisítésére törekvő totális diktatúrák megtapasztalása következtében – a harmincas évek alkotója számára egy olyan egzisztenciális válság megélését jelenti, amelyben a költő társadalmi szerepének megkérdőjeleződése mellett az eredetiség fogalmának, valamint az alkotó és műalkotás viszonyának átalakulása is kifejezésre jut. Hiszen a költészet (ön)ironikus árucikké nyilvánítása – amint az József Attila Világosítsd föl című költeményében megjelenik – a nyelv és alkotás erejébe vetett hittel való leszámolás is egyben: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt.”
„A piac-elvűség általánossá és csaknem kizárólagossá válása – állapítja meg Lengyel András – […] egy olyan beállítódást teremt meg, amely a döntéseit egyénileg meghozó, tehát a lehetőségek között választó én bázisán jön létre, de éppen ennek a választási lehetőségnek a tényleges összezsugorodását eredményezi.”8 Így – paradox módon – maga a kapitalista piacgazdaság, amely a modern individuumot, a gondolkodó ént megteremtette, válik az elidegenedés forrásává, a racionális költség-haszon elv pedig az etikai és esztétikai értékek devalválódásának elsődleges kiváltójává: „lassankint vers lett a panaszból, / amit a fejem forgatott: / vers lett! s holnap pénzt adnak érte!” – állapítja meg Szabó Lőrinc is Vasárnap című versében, ironikusan leleplezve a költői szerep radikális átalakulásának, az egyén és társadalom közötti viszony érdekkapcsolattá válásának folyamatát.
2 / 10 
•