Egy méltatlanul mellőzött váradi költő
Dutka Ákos emlékezete
Nagyvárad azért nem tagadta meg az elmúlt rendszerben sem az egykor oly népszerű és híres költőjét. Nemrég elhunyt irodalomtörténészünk, dr. Indig Ottó az 1978-ban megjelent, Juhász Gyula Nagyváradon című könyvében Dutkáról úgy írt, mint Juhász barátjáról és A Holnap szervezőmunkájában segítő társáról, igaz, nem tért ki a költő érdemeire, jelentőségének méltatására. Viszont egy másik kötetében, a Téka sorozatban megjelent Nagyváradi színikritikák című munkájában már külön fejezetet szentelt Dutka színikritikáinak, sőt alapos és hiteles értékelést fogalmaz meg „az utolsó holnaposról”. Ezek a megállapítások ma is helytállóak, igazak. Példaként idézünk ezekből: „…Közírói tevékenysége szerénytelenség nélkül állítható a nagyok, a már klasszikusok, Ady Endre, Juhász Gyula újságírói oeuvre-je mellé. Írásaiból az egyéniséget, a bátor gondolkodást, a társadalmi és a közéleti problémák elszánt harcosát ismerjük meg. Nagyszerű folytatója a nagyváradi újságírás Ady Endre, Juhász Gyula, Biró Lajos által magasra emelt értékeinek.” Indig egy másik megállapítása viszont némileg megegyezett az akkori osztályharcos szemlélettel: „…Dutka Ákos nem forradalmár, mint tanítómestere, példaképe, Ady. Publicisztikájának élét tompítja, hogy az »úrnak született ember« magaslatáról bírál, háborog. Nem azonosul a néppel, de költői, írói fejlődésének további lépcsőfokain eljut már a Holnap városát tárgyilagosan látás és láttatás teljes hitelességéig, a korabeli társadalom vívódásainak valós rajzáig.” Mikor ezeket a sorokat írta az elemző, nem írhatta meg, hogy a költő ennél tovább is eljutott alig egy évvel A Holnap városának megírása után. Az 1956-os magyar forradalom idején az agg költő (78 éves volt akkor) két jelentős verssel bizonyította együttérzését a forradalmárokkal. (Az Ember és magyar, valamint az Ugye komám című költeményeire utalunk, amelyek most, a forradalom ötvenedik évfordulóján megérdemelnék, hogy ismertebbé váljanak.)
Később Indig Ottó revideálta hibás megállapítását. Az 1994-ben megjelent Váradi Parnasszus című könyvének zárófejezetében, ahol a váradi újságírás Adyt követő nemzedékét mutatja be s olyan jelentős személyiségekről szól, mint Biró Lajos, Nagy Endre, Marton Manó, Antal Sándor, Nagy Andor, Hegedüs Nándor, a legnagyobb figyelmet Dutkának szenteli; róla adja a legalaposabb és legterjedelmesebb jellemzést. Ezzel tulajdonképpen megvalósította Dutka teljes rehabilitációját, s ha meglehetősen szűk keretek között is, de kijelölte számára azt a helyet a váradi kultúrtörténetben, amely méltán megilleti. Lássuk, hogyan értékel Indig Ottó: „Dutka Ákos Ady Endre és Juhász Gyula mellett legkiemelkedőbb képviselője a korszak váradi publicisztikájának. Talán a legtöbbet tanulta tőlük: az irodalomértést, tájékozódást a közállapotokban, szókimondást és elvhűséget. És a szakma, az újságírás rajongó szeretetét. Árnyékként követte őket. És mindketten jóhiszemmel fogadták közeledését. Tehetségét, hitét barátságukkal jutalmazták. Költői útját egyengették. Tanítványuk lett, de nem utánzójuk. Ady-rajongó, saját egyéniséggel, rokonhangzású, de más összetevőkből alakuló költői hanggal. S amit Adytól tanult: a következetességet, a tisztánlátás igényét és akarását, a harcok vállalását, azt sohasem tagadta meg. Örökségként vállalta útján.”
Ezek nagyon fontos megállapítások, hisz Dutkát a legtöbb támadás és elmarasztalás éppen költészetének az Adyéval rokonítható jellegzetességei miatt érte. Õ maga már költői pályája kezdetén első kötetével, az 1904-ben megjelent Vallomások könyvével jelezte, hogy Ady útján jár. Azt a tényt, hogy a Mester igen nagy hatással volt rá, A föld meg a város című, 1908 elején megjelent kötete is igazolta. Ezt a kötetet a nagyváradi sajtó nagy lelkesedéssel, elismerő kritikával fogadta. A Nagyváradi Naplóban Antal Sándor így értékelt: „Eseménye ez a kötet nemcsak az új magyar lírának, hanem Dutka Ákos életének is. Mert az új könyv nem ígéret többé, hanem egész harmónia, kész poézis.” A Szabadságban Juhász Gyula, a költőtárs, a jó barát így írt: „…Dutka érzése igen erős, képzelete igen dús: poéta a javából. Ha valakihez, én Kölcseyhez hasonlítanám, az én kedves, nagy költőmhöz, mert rokon az ő rokonszenves, mély elborulásuk és dallamos szívük. (…) Dutka Ákos verseskönyvéből egy igazi emberi szív dobog és egy szép művészi világ ragyog felénk…” A Nagyváradban Sass Ede Dutkát „komoly, erős tehetségnek, az új nemzedék legfigyelemreméltóbb talentumai közé való”-nak értékelte.
A budapesti lapok bírálói viszont többségükben lekicsinylően, csak a hibákról szólva írtak róla, legfőbb hibának az Ady-epigonságot rótták fel. Erre a legelfogadhatóbb választ a váradi költőtárs Juhász Gyula véleménye, illetve a vita eldöntésében legilletékesebb Ady Endre állásfoglalása nyújtotta. Juhász Gyula így vélekedett: „…A kritika, a budapesti kritika szokott diplomatikus modorban bánt el ezekkel a szép, finom, nagyon szomorú, de őszinte versekkel. (…) Van ebben a sokat vitatott és igazán még nem méltatott verseskönyvben egy néhány vers, amelyet jogos nyugalommal és büszkeséggel sorolunk a magyar versköltészet legszebb, legőszintébb és legmélyebb harmóniákat sejtető versei közé.”
Ady az egyik legjelentősebb irodalmi fórumon, a Nyugatban állt ki költőtársa mellett, véleményével egy csapásra eldöntve, illetőleg lezárva a vitát Dutka javára, bebizonyítva az Ady-epigonság vádjának tarthatatlanságát, elismerve Dutka költői értékeit: „…Dutka Ákosnak – írta Ady – nem szabad lakolnia azért, mert Ady Endrének nevezett csekélységem kortársa (…) Erre a szép, komoly, daloló emberre ráfogták, hogy semmi más, mint lelketlen Ady-utánzó. (…) »A föld meg a város« ama ritka könyvek közül való, mely okvetlenül dokumentum rangra jut. (…) Dutka Ákos talán nem egészen a magáé, de határozottan a miénk, érték, akit be és le kell jegyeznünk.” Ezeknek a vitáknak a legfőbb eredménye az volt, hogy Dutka A föld meg a várossal a huszadik század elejének ismertebb költői közé került, s e kötetével mintegy jogot szerzett arra is, hogy egyik tagja legyen annak a nagyszerű irodalmi vállalkozásnak, mely 1908 szeptemberében létrehozta Nagyváradon A Holnapot.
Az antológia szerkesztője és előszóírója, Antal Sándor mind a hét közreműködő költőről írt egy-egy bemutató jellemzést, igen szellemesen és merészen jellemezve mindegyik szerzőt, igyekezve előtérbe állítani Adyt, utalva mindenki fölött álló tehetségére. Dutkát ismerte a legjobban, együtt nőttek fel, jobban értette, mint a többieket, így a róla írt bevezetőben megfogalmazott megállapításai hitelesek és helytállóak. Többek között megállapítja, hogy őt „nem ez a kötet fedezi fel. Barátai felemelték, sok babért raktak homlokára. Költőtársai pedig szívből jövő igazi őszinteséggel gázolták le”. Megvédi ő is a költőt az Ady-epigonság vádjával szemben: „Három súlyos vétségben állapították meg bűnösségét: a hangot Adytól vette, a szavakat tőle kölcsönözte, sőt, témáért is gyakran átrándult az Ady területeire. (…) A kritikus szemével vizsgálva ezeket a verseket megállapíthatjuk, hogy ama bűnök csak szórványosan történtek meg. (…) Van Dutkának egyéni hangja, vannak sajátos kifejezései, még témái is vannak. (…) Van valami Dutka verseiben, amit a többi fiataloknál nem lehet megtalálni: egy igazán, egyéni módon átélt életnek a képe. Megérzik ezeken a verseken az őszinteség és a motívumokban gazdag arisztokratikus élet.”
Dutka akkori elismertségét jelezte az a tény, hogy az antológiában tizenöt verssel szerepelt, megelőzve Juhász Gyulát, aki tizenkét verssel volt jelen (így Ady után ő következett a versek számának tekintetében).
2 / 3 
•