próza
Napló a pokolból
Fülledt nyári délután volt. Lenge ruhában ültem a tévé előtt. Azt is inkább csak alibiből, mint szórakozásból, mert a műsor eléggé unalmas volt. De nem volt semmi okosabb dologhoz kedvem. Már nem is a tévé képernyőjén feltűnő képekre figyeltem. Inkább csak úgy, lazán a szoba sarkaira, a szőnyeg mintáira. Közben szórakozottan babráltam a kezemmel. És akkor, teljesen véletlenül, hozzáértem. Egy kis, gombostűfejnyi keménységhez a jobb mellemben.
Egyszerre véget ért a kellemes melankólia. Helyét jeges rémület vette át. Felálltam, hogy kimenjek. Tisztázni magamban a helyzetet. De a tény az tény. Letagadhatatlan.
Akkor suhant el mellettem először az a hideg árnyék. De még nem néztem a szemébe...
Pár hét múlva egy nőkkel teletömött rendelőben ültem, azzal a torkomat szorongató érzéssel, hogy én nem tartozom ide. Figyeltük egymást. Vajon kinek, mennyire, miért és milyen? Ráértünk. A doktornő jó egyórai késéssel érkezett. Addigra már úgy befülledt a hosszú, keskeny szoba, hogy egy konzervdobozbeli heringnek éreztem magamat. Feltálalás előtt.
Pár hosszú perc, s elkezdődött a rendelés. Egyenként meg kettesével zuhantunk be a mindent eldöntő félhomályos helyiségbe, ahol a mindent látó gép előtt trónolt a tudományok mindent tudó doktora. A vizsgálat gyorsan ment, annyi szent. Az első páciensről még kiabálták a végeredményt, a másik már ott állt nekivetkőzve, bevetésre készen. Persze, ennek is megvolt az előnye. Az ember még meg sem ijedhetett rendesen, már kint találta magát az ajtó előtt. Ott majd ráért.
Engemet akkor felmentettek. Semmi vész! Egy pár szem pirula, aztán majd meglátjuk. Hogy miért éreztem mégis úgy, hogy ezzel még nem lesz vége?... Túl egyszerű lett volna. Abban az időben nem erről szólt az életem.
Már a második adag gyógyszert szedtem be, de eredmény még sehol sem mutatkozott. Azt mondták, nincs mese, most már mintát kell venni. Erre felháborodtam. Na nem! Azt már nem! Nincs nekem ilyesmire időm, sem kedvem. Akkor már inkább jöjjön egyenesen a kés. Essünk túl rajta!
Döntöttem. És a következő lépésben kerestem egy szimpatikus sebészt. Úgy láttam, megfelel. Hentesnek elég nagy darab, sebésznek meg elég finom ujjú ahhoz, hogy elhiggyem, mégiscsak össze tud foltozni valahogy.
Akkor hát rajta! De egy hivatalos bökkenő még mindig volt. Az egészségbiztosítás. Hohó! Csak ne olyan hevesen! Ez a műtét ugyanis sokba kerül az államnak. Akárkinek nem jár. Mint ahogy munkakönyves állás sem. Én meg olyan akárki voltam, akinek egyik sem volt. Azért reménykedtem, hátha mégis el lehet rendezni valahogy. Úgy gondoltam, utánajárok a cégnél, ahol akkor feketén dolgoztam.
De az ügy hamar tisztázódott. Még egy hét sem telt bele, és abból a szerény, munkakönyv nélküli állásból is kirúgtak. Tiszta sor. Szabad voltam, mint a madár. Nem kellett már gondoskodnom helyettesítőről sem. Úgy szép az élet, ha semmi nincs.
Azután jött az igazi kálvária. Míg eljutottam a szociális segélyre jogosultak szomorú táborába. Egy kerek hónapnyi kilincselés után. Egyik szigorú, íróasztalt őrző démontól a másikig vándorolva. Ilyenkor aztán igazán megtanulja az ember, mit érezhet a porban araszolgató szerény giliszta a teljes hatalmat birtokló főméltóságok bakancsa előtt.
Végül a türelem mindig elnyeri méltó büntetését. Január első napjaiban már szabadon nyíltak ki előttem a kórház minden emberi nyomorúságot befogadó széles kapui. Szezám, tárulj! Azért vártam még egy hetet. El kellett szánnom magam a végső döntésre. Pedig tudván tudtam, hogy kikerülhetetlen. De mégis! Hadd legyen meg az én szabad akaratom... Most és mindörökké.
1 / 2 
•