A hajócsavar szépsége (Szőcs Géza: A sirálybőr cipő)
Szőcs Gézát – vers-alanyát – igazi látásművésznek, emlékezet- és képzeletművésznek vélem. Olyannak, aki tud örülni tetszetős tárgyaknak, kagylónak, kavicsnak, falevélnek, női levélnek, növénynek, nőnek, saját létezésének. Élveteg, nagyétkű fantázia párosul benne logikai ötletbravúrokkal, amelyek sokszor közel állnak a természetbúvárok érdekes megfigyeléseihez, de a szofista bölcselők abszurdan-képszerű műveleteihez, bizonyításaihoz is. Fantáziája kényelmesen, mégis könnyeden száll a magasba, mint egy nagy, színes, nemesgázzal telt léghajó, egy nem cepelésre szánt Zeppelin vagy egy vernei légi jármű – amelyen talán hasznos is lehetne néhány ilyen könnyű propeller –, amelyet céltudatosan a semmibe lőtt nyelvi-stilisztikai rakéták hajtanak előre nagy sebesen. Egyszóval a még mindig meglehetősen fiatal, noha már tekintélyes múltra visszatekintő mestert igazi játékosnak látom a költészetben, mint Truffaut-t a filmben – hogy ismét filmes hasonlattal jellemezzem.
Ahogy az Antonioni filmjebéli fotós életébe tör be a bűnügy, úgy gázol bele a politika a költő életébe, akit Kolozsváron sokáig zaklattak és üldöztek az erre szerződött szervek. Szőcs Géza 1986-ban Svájcba emigrált, nem is tudom, hány országban és földrészen bolyongott, míg végre Budapesten otthonra talált. Hogy mi minden történt vele, arról némi fogalmat szerezhetünk Indián szavak a rádióban című verséből, amelyet William Least Heat Moon költőnek ajánl: „Könnyebb megérteni az ajánlást, s magát a verset, ha tudjuk, hogy a Budapesten tartott Kulturális Fórum 1985. november 15-i ülésén William Least Heat Moon indián származású író, az amerikai küldöttség tagja, részletes felszólalásban ismertette Szőcs Géza helyzetét. Elmondta, hogy értesült róla: Szőcs Gézát házi őrizetben tartják, és a lakására felvigyázó rendőrnek utasítása van rá, hogy ha a költő leül az írógéphez, tépje ki a papírt a gépből. Moon felszólította a román kormányt, hogy a költőket tekintse nemzeti kincsnek, a jelen levő küldötteket pedig arra kérte: a hallgatásra ítélt írók nevét tegyék ismertté mindenhol, ahol megfordulnak a világban.”
Jó alkalmat kínál ez a vers, melynek eddig csak az ajánlásához fűzött lábjegyzetét idéztem, hogy bizonyíthassam: a brutálisan megjelenő és az alkotói munkába beavatkozó politika – közelebbről a Ceauşescu-diktatúra, tágabban értve a magyarságot sújtó, régibb eredetű sovinizmus, nacionalizmus – nemhogy ártott volna ennek az artisztikus költészetnek, a maga ördögi módján egyenesen hasznára vált színeket kiugrató, sötét kontrasztjával.
Szőcs gyermekien játékos kedély marad akkor is, ha mélységesen felháborítja az őt személyében is sújtó diktatúra s a durva nemzetiségi megkülönböztetés. A mindnyájunk gyerekkorából ismerős indiánosdi a túlerővel szembeni ellenállás romantikáján alapul. Akárcsak ebben a nagypolitikai összefüggésekre tekintő versben: „Az indiánok nem hagynak cserben minket. / Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket. // Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál, / – de hát nem tudták, mi lesz Segesvárnál – / biztosan eljöttek volna ők is, / egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is: / Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna, / egy reggel Bem apónak ezt mondták volna: // a Behring szoroson át / a Behring szoroson át / indián lovascsapat érkezik, / áttör egész Szibérián, / átvágja idáig magát / segítségünkre jő – // az őrnagy urak így beszéltek volna, / csákóikat magasba dobálták volna.”
Két politikai mozzanata van ennek: a vágyakozás egy önzetlen, bármily messziről jövő segítségre (melyet az indián származású költőtárs kicsit meg is hozott a Kulturális Fórumon), és a sorsközösség a kihalásra ítélt, rezervátumokon tengődő, de meg nem törhető néptöredékekkel. S hány artisztikus rétege van ennek a versnek e szimbolikán túl! – Az ötlet játékossága, képtelen képisége. Az ismétlések szuggesztív játéka. Az elképzelésben rejlő akasztófahumor: közömbös irántunk a világ, közömbösek a nagyhatalmak, de az általuk ugyancsak elnyomott és kiirtásra szánt indiánokra még számíthatunk. A marosvásárhelyi, kolozsvári gyerekek meg a serdültebb fiatalok hasonlóképpen fogták föl komolyan vett játékaikat, mint az én nemzedékem Budapesten negyvenöt után, majd ezerkilencszázötvenhat vége felé. A versteremtés eszközei közé sorolom a Háry János-történetekbe vagy a János vitézbe illő földrajzi képtelenségeket is: kenukkal, musztángokkal át a világon, másfél évszázadon. Nem puszta álmodozás ez, hanem fölrázó abszurd humor. Szükség van rá, mert ez a költő lelki szükséglete, ami egyébként nemzeti szükséglet is.
Szőcs Géza verseinek történelmi szimbolikája viszonylag áttetsző, noha sokáig szüksége volt az ezópusi rejtjelezésre, álcázásra, kulturális terepszínűségre. Hosszú évekig tartó rendőri megfigyelése s emigrációba kényszerülése tanúsítja, mennyi önféltést lebíró művészi naivitás, azaz nyíltszavúság és nyíltszívűség volt ebben a bujkálásban – Nagy Lászlóval mondva: versben bujdosásban.
Ha sors, szándék, alkalom – s jóérzés – nem teszi ellenálló költővé, akkor most főleg a szerelmi költészet, a formai játék, a szürrealisztikus képzeletvillódzások s képzettársítások – s nem utolsósorban a tréfás gyerekversek – mestereként emlegetnénk. A legjobb kevesek sorában.
Így is megtehetjük. Játékos ábrándozásában, gyengéden-frivol szerelmes fantáziálásában szétbonthatatlanul egybefonódnak a földrajzi határok a lelkiekkel. A magyar költészetben közhelyszerűen együtt van a szabadság, szerelem, illetve a politika és szerelem; nála nem közhelyszerű ezeknek a hagyományos értékeknek az összecsomózása. Baj volna, ha egy önmagában problémátlan, felhőtlen vagy éppen rózsaszínű fellegekkel ékes szerelem útjába gördítene akadályokat a politikai elnyomatás, a goromba kultúrkuss. A költő ronthatatlanul játssza legigazibb érzéseit. Ragaszkodik csalódásaihoz, csalfaságaihoz, legszemélyesebb lelki szabadságához, melybe persze a teljes odaadás és ragaszkodás is beleértődik, ha a külső és belső körülmények úgy akarják. De ki merné állítani, hogy minden szerelem, úgy, ahogy van, tökéletes, és csak diktátorok, határőrök és besúgók állják el annak az útját, hogy két ember összetalálkozzék s örülje egymást?
Egy nyári délelőttön című darabja mintha Kosztolányi rímzsonglőri mutatványára játszana rá, a beteg szív – detektív rímpárra. Egymásra kopírozódik benne a férfi kószálása szerelme után, a férfi után szaglászó rendőrkopó, majd a nyomozó után eredő nyomozottak és követőik. Groteszk körtánc-komédia kerekedik ebből. Krúdy Gyula A zöldkalapos ember című novellájában láthatjuk előképét, meg Daumier festményén, amelyen a tájat festő művészről egy másik művész fest képet, Daumier pedig lefesti mindkettőjüket; ő a jelenet láthatatlan harmadik szereplője. A láncolat ezúttal egy olyan társadalmat jellemez a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulata előtti Romániában, ahol mindenki gyanús vagy gyanúsító, legyen bár nyomozó vagy nyomozott, vagy nem egyszer mindkettő egy személyben. Szőcs szerelmi költészete is érezteti ennek az állapotnak az elviselhetetlen kiszolgáltatottságát, azt a testi-lelki terhet, amely az ártatlanokat sem kíméli mérgeitől. Ahogy Illyés mondja zsarnokian: „Mindenki szem a láncban”.
Szőcs Géza szerelmi költészete telis-tele van a kínzó távolság, a válság és az érzelmet ébren tartó emlékezés motívumaival, vidámkodásba átjátszott keserűséggel. „Mint égve felejtett helyzetjelző lámpa egy Peruból érkezett, vagy odatartó, de soha el nem indult repülő egyik szárnyán, így hordozlak magamban téged. És az óceán tele van elsüllyedt repülőkkel” – ilyen értelemben a férfiszív valóságos asszonytemető, miközben az asszonyszív sem lehet egészen másmilyen (Rulett után, mikor a lámpákat leoltják).
Mint azt az Egy éjszaka Walesben s még sok más verse mutatja, a sokszori elutazás, a távollét a hazától, az örökös másutt-lét gyakran fölerősíti benne az eredendő, modern költői hajlamot, a személyiség megkettőzését, megsokszorozását, mely a kedvesre is átragad: „nem tudod: őt csókoltad? vagy távolodó mását?”
Merre mutat a versünk? című felszólalása – az Utunk szerkesztőségében 1978 októberében megtartott kerekasztal-beszélgetésen – ars poeticává lépteti elő az időbeli én-változatok poézisét: „…a vers egyik alapfeladata mindez, beszélgetni azzal az önmagammal, aki voltam, és azzal, aki leszel.” Szeretnivaló az a felfogás az avantgárdról és a modernről, amelyet vall. Szerinte a vers a nyelv emlékezete, visszatérés az ősnyelvhez, mely közvetlen szemléleten s nem spekuláción alapul. A költői kép Szőcs Géza szerint nem díszítmény vagy a fogalom szemléltetésének szolgai eszköze, hanem elsődleges kifejezés, azonosulás a világ dolgaival. S ami még fontosabb, a beszélő azonosulása, azonossága önmagával. Ez nem azt jelenti, hogy kiiktatja verseiből az éber tudatot, a logikát. A modern művészet ennek az önazonosságnak és ezzel a világban való jelenlétnek a szolgálatába állítja az elmét, megszerzett műveltségével, az elsajátított hagyományok bőségével együtt.
Tudja, miről kell lemondania, milyen anyagokat kell összeválogatnia verseiben ahhoz, hogy tiszta maradjon: „…ellenőrzi számításait a gyanakvó ember, aki a való világ végtelenségéből kivonta mindennek az ellenkezőjét: az anyagból az antianyagot, a gondolatokból a visszafelé gondolt gondolatokat, északból a delet, a fényképekből a negatívokat.” A fogalmak nyelvére fordítva: egyértelműséget teremtett, miközben paradox módon a költői jelentésgazdagság, a két- és sokértelműség, a szemléltetés, áttételezés eszközeivel célozta meg a tiszta gondolatot.
Nem tudom, találkoztam-e már ilyen közérdekű, nemzetet, demokráciát, szabadságot, egyszóval közösséget szolgáló l’art pour l’art költészettel. És nem tudom, találkoztam-e már hazafias lírával, amely annyira közel áll a tiszta költészethez, mint Szőcs Géza poézise.
1989
2 / 2•