Egy méltatlanul mellőzött váradi költő
Dutka Ákos emlékezete
A Holnap megjelenése után újból felerősödtek az új irodalom ellenzőinek támadásai, Ady-epigonoknak nevezve a szerzőket. Végül maga Ady is belekerült a manipulációk csapdájába, s Herczeg Ferenc lapjában, az Új Időkben közzétette a hírhedtté vált A duk-duk affér című cikkét. Erről Dutka így írt A Holnap városa című regényében: „A cikk Ady zseniális álcázásával talányos mese maradt máig. Lényegében elrúgott mindenkit magától, iskolás utánzóit, rivális pajtásait s a mecénás Hatvany Lajost is: mindenki magára vette.” Köztudott, hogy Ady később megbánta elhamarkodott tettét, kibékült a holnaposokkal, sőt Dutkának külön elégtétellel szolgált. Egyik kritikai elmefuttatásában azt írta, hogy Dutka nem lakolhat azért, mert az ő kortársa, barátja őnélküle is átélte és megélte a maga verseit. „A füzesekből a városba oltott legény ő, megnemesedett szomorúfűz. Tolmácsa a gyönyörű éltető vagy teremtő krízisnek, melybe végre a félig ázsiai magyar lélek jutott” – írta Dutkáról Ady.
Ezerkilencszáztíz januárjában a Szigligeti Társaság ünnepségén több Dutka-vers is elhangzott. Erről írta Juhász Gyula a következőket: „…a körösparti tájnak par excellence poétája ez a Dutka Ákos, akár Petelei István Erdélynek vagy Tömörkény István Szegednek. Senki ennek a földnek és városnak sajátos, egyben lírai couleur locale-ját, helyi tónusát oly finom, oly művészi erővel nem látta és nem éreztette, mint éppen a hálátlansággal és félreismeréssel még mindig küzdő Dutka Ákos.”
Ez a küzdelem végigkísérte egész további életét, de inkább csak önmagával küzdött. Közben költői jó hírneve általánossá vált, de sehová sem tartozott igazán. Jobbról-balról megbecsülték, de egyik oldal sem érezte magáénak. Úgy tudott lépést tartani és jelen maradni a magyar költészetben, hogy közben élő hagyományként őrizte annak nagyváradi ízeit és illatait, amely az egész azóta való magyar költészetnek egyik forrása volt. Költészete később egyre inkább befelé forduló, merengő, mélabús, bölcselő lírává válik. A költő önmagába mélyed, titokzatos távlatokba tekint, olykor visszapillant az elmúlt ifjúságára. Maga elé idézi nagyváradi emlékeit, végigálmodja Körös-parti korszakát, lelki szemei előtt megjelennek a bihari tájak. „Jaj, hogy kicsúszott álmaink alól a bihari földi csíráztató ágyunk” – sóhajt fel a költő.
Befejezésként idézzük Dutka Ákos Haza kell mennem című versének néhány sorát, abban a reményben, hogy ha megkésve is, de végre hazatalál a mai váradiak szívébe, lelkébe. „Haza kell mennem, – a földem izent. / A földem: a váradi nagytemető; / haza kell mennem: apáink sírján / Inog a fejfa, mozdul a kő. / Anyánk házában idegen nóta. / Bujdosó koldus az árva húgom… / Haza kell mennünk, a földem izent, / Ha odaveszünk is a vándorúton!”
3 / 3•