vers
Utódal
Mintha isteni hívást
hallottam volna.
Az álmos, menetrendi,
szürke homályból
megilletődve-riadva
kaptam fel fejemet,
s máris ott evickéltem
napkeleti mosolyában,
mint légy a tejben,
mint lámpa fényében
az éjjeli lepke.
Cigánylányszeméből
tíz méterre pulzált
a hipnotikus, hívogató
tüzes ármány.
Fertályórán át
néma súlytalanság,
örökélet nábobja lehettem.
Leszállt, elillant,
mint a Tisza virága.
Annyira hiányzott,
hiánya annyira fájt,
hogy átültem oda,
ahol imént még ő ült,
ahol teste melegét hagyta.
•