A hajócsavar szépsége (Szőcs Géza: A sirálybőr cipő)
(…) vagy ezt a kort is
füstfüggöny-cafatok takarják majd el
(…) és lehet,
szögesdrótok a színház udvarán
és barikádok a Malom utcában
mialatt körözvény-falragaszokat
göngyölget a szél
(Szőcs Géza: Kérdések
a XXVI. század költőihez)
Van egy képsor Antonioni filmjében, a Nagyításban – tucatnyi más, példaértékű jelenet közt –, amelyet eleddig kevés figyelemre méltattak. A hajócsavar-vásárlás jelenetére gondolok. A főhősről itt derül ki először igazán, milyen mélységesen esztétalélek. Az öncélú, „érdek nélküli” tetszés megszállottja, nemes vonalú és értelmetlen tárgyak szerelmese, miként a nemes arcélű s termetű, de kétes jellemű hölgyeké. Mert milyen is az a csónak-hosszú propeller, amelyet egy régiségboltban megvásárol? Lehetne egy utasszállító repülőgépé vagy egy óceánjáró hajóé – de csak mérete szerint: könnyű, vékony falemezből hajlították, tán mahagóniból, s mintha politúrral vonta volna be egy műbútorasztalos. Olyan öncélú, rendeltetésére alkalmatlan hajócsavar (vagy légcsavar) ez, hogy praktikusan még szellőzőventilátornak sem igen válna be egy harmadosztályú doveri kocsmában a füstös mennyezet alatt.
Óhatatlanul fölrémlik ez a kép a fotósról, a rejtélyes bűn tanújáról (akinek nemcsak a szép formák, hanem az össze nem illő szerelmespár és a háttérben leselkedő halál is izgatja képzeletét, mint a kései középkor festőiét), vállán a szépvonalú propellerrel, mint valami nyírfakéreg indiánkenuval, amikor Szőcs Géza régebbi műveit föllapozom – és rábukkanok A hajócsavar című darabra. Szerelmi vallomás ez is, mint oly sok az eddigiekből és azutániakból. Szerelmi vallomás – és játék, oly öncélú és érdek nélküli érdek által vezetett, amilyen csak az igazi esztéta-költők műhelyében terem, születik vagy kerekedik – a jó ég tudja, mit csinál egy ilyen hamisítatlanul esztétikus, eszményien fölösleges öncél. Íme a vers: „Nem is tudom, mihez kezdenél, ha adnék neked egy hajócsavart. Mondjuk, adósságba verném magam, elárverezném mindenemet, amíg sikerülne megszereznem egy viharvert óceánjáró propellerét. Aznap, mikor a szállítómunkások letennék a hatalmas és jellegzetesen hajócsavar-illatú hajócsavart a házatok előtt, s becsengetnének hozzátok, lesben állnék valahol a közelben és figyelném az arcod. // Olyan lány kell nekem, aki örülne a hajócsavarnak.”
Vitatkozhatnánk arról, hogy csakugyan „öncél”-e úgy ajándékozni a kedvesünknek egy két-három méteres propellert, hogy ennek ürügyén kiderüljön, van-e elegendő örömkészség, humor, szépérzék és nagyvonalúság szívünk hölgyében, vagy csak józan gyakorlatiasság lakik-e benne, és velünk együtt dobná ki a meglepő és kissé kényelmetlen ajándéktárgyat. Azért beszélek erről, mert Antonioni filmjében – a filmtörténet egyik legnagyszerűbb alkotásában – csakugyan jelen van az öncélúság, de ritkán funkcionál ilyen jelentés-gazdagon az emberi viszonylatok sűrűjében. Szép az a propeller, szép önmagában, rendeltetésétől függetlenül, mint forma, mint egy megcsavart, önmagába visszatérő végtelen-jel, amely nem a síkban, hanem a térben mutatja a végtelent. Szép, mint a hársfa termése, melynek érdekében áll a mag minél messzibbre röptetése. Szép, mint a propellerségtől függetlenné vált propeller.
•