(Második próbálkozás)
1.3.
Azt hiszem, hogy a többiek megfeledkeztek rólam a nagy szervezkedésben.
Több óra is eltelhetett úgy, hogy a fotelben aludtam.
Amikor felébredtem, már hajnali öt körül járt az idő. Megszólalt a telefon. Valamelyikük izgatottan felkapta a kagylót, és hosszú percekig beszélt – talán egy másik városból való ifjú demokrata lehetett ilyenkor a vonalban. A leggyakoribb szavak mindig ezek voltak: front, szövetség, autonómia, anyanyelvű oktatás, privatizáció, országgyűlési választások, óvodától az egyetemig…
Úgy látszott, hogy a haverok nem sokat törődnek vélem. Szó esett volt ugyan nekem juttatandó feladatokról, de azt számíthatták, hogy mindenképp hasznosabb, ha egyszer kipihenem a többnapos fáradtságot.
Valaki kezembe nyomta az aznapi újságot, a Szabad Újság első évfolyamának az ötödik számát. Kinyitottam a lapot, de bele se olvastam, mert kezdetleges és amatőr munkának látszott. Csak a címeket néztem meg. Szórakozottan zsebre vágtam, azzal a szándékkal, hogy otthon majd ki fogom olvasni.
Karácsony első napja volt. Megérdeklődtem, hogy jár-e a hatos busz.
Csodák csodája: ez a járat üzemelt.
Hét óra előtt pár perccel már ott voltam a falu előtti elágazásnál, a bekötőút elején.
Keveset tudtak rólam a szüleim, mert még a cirkusz kezdete előtti napon, talán december 15-én írtam volt, de akkor még nem volt szó arról, hogy karácsonyra meg fog változni a rendszer! Mindenképp jó volt, hogy hazamentem, mert a család s magam is megnyugodtam, hiszen mindannyian egészségesek voltunk, és túléltük azt a sötét kort. Azt hittük.
A faluban még nem történt volt semmi érdemleges.
Egy 417 lelkes településen, ahol nincsen önkormányzat, nincsen termelőszövetkezeti iroda, nincsen rendőrség, csak az egy tanerős iskola és a plébánia jelent valamiféle hivatalt – ilyen helyeken nincsen hatalom, amelyet meg kellene dönteni…
Talán haragudtak néhányan a tanítóra, aki ’62-ben a kollektivizálás mellett agitált. Úgy mondták, hogy egy kicsit túllihegte volt akkor a dolgot, de nem lehetett súlyos a bűne, mert majd negyven évet töltött el utána a faluban, s még csak azt sem lehetett hallani, hogy valamikor ismeretlenek megverték volna egy-egy ködös éjszakán, amikor hazafelé bandukolt valami gyűlésből vagy a kocsmából. Egyébként lehet, hogy ’89-ben tartott valami megtorlástól, mert úgy hallottam később, hogy csak január 10. után jelent meg egy lakossági fórumon, s rögtön a Szózatot kezdte szavalni, de gyorsan lehurrogták, és megszégyenülten kellett távoznia. Ezek után már egy percet sem tanított, kérte a nyugdíjazását, és idős korára végleg elköltözött a faluból.
Szóval az a helyzet, hogy össze kell fogni a plébános úrral és a kántorunkkal, a kollektív tagjaival, mert azt kéri a központi vezetés, hogy bizottságok alakuljanak a termelőszövetkezetek vagyonának felmérésére és szétosztására, és – ha nem is teljes értékben – nagyjából minden család a bevitt értékkel arányosan kaphassa vissza a vagyonát.
Ez izgalmas feladatnak látszott, mert ismertem a viszonyokat, otthon voltam az emberek között, emlékeztem az időközben elhalt elődökre, szívesen vállaltam volna valami megbízatást. Vége-hossza nem volt a kérvények és jegyzőkönyvek írásának – ezt bízták rám. Jegyzőkönyveket kellett írnom. Mindent leírtam, amit az érintettek diktáltak. Éjszakába nyúló beszélgetések következtek. Azt próbálgattuk, hogy tud-e működni az általunk kitalált rendszer. Vajon demokratikus-e? Megbíznak-e bennünk a falusiak? Nagyjából minden rendben volt, vagy legalábbis azt gondoltuk akkoriban.
10 / 11 
•