(Második próbálkozás)
A nagyszülei még úgy nőttek fel, hogy számukra természetes volt az időnkénti odalátogatás, sőt – főleg az első háború előtti években – szinte kötelező volt minden legényembernek, hogy egy ideig munkát vállaljon, valamilyen ipart megtanuljon, mert odahaza kevés volt a birtok ahhoz, hogy négy-ötfelé megosztva is képes legyen eltartani a családokat. Az anyai nagyszülei kilencen nőttek fel, négy fiú és öt leány született náluk 1893 és 1916 közt. Közülük csak a nagyapja maradt a faluban, pedig sokáig úgy látszott, hogy – bár ő az elsőszülött – nem válik gazdálkodóvá, mert már tizenhét éves korában Pestre ment, és Csepelen jól kitanulta volt a lakatosmesterséget. Csakhogy jött a háború, s a mozgósításkor éppen az ő évjárata volt az első… Ez az első világégés tizenegy évet rabolt el az életéből, mert csak valamikor 1925 nyarán került haza az orosz fogságból, s odahaza azt sem tudták róla sokáig, hogy él-e, hal-e. Addigra a testvérei – egy leány kivételével – mind felcseperedtek, s kimentek a faluból, elpályáztak, ki Nagyszebenben, ki Bukarestben, ki Pesten kereste a boldogulást, s volt egy húga, aki az Ontario államban lévő Hamiltonba sodródott… Meg kellett nősülnie, és oda kellett állnia az öregedő szülők mellé, be a helyükre. Így lett az iparosból gazdálkodó. Más impérium következett, más igazság. Rátelepedtek a románok az ország keleti részére, és ettől természetszerűleg megváltoztak bizonyos vándorlási irányok. Ekkoriban főleg a Regát felé mentek a munkavállalók, vagy az erdélyi nagyvárosokba, Budapestre már jóval kevesebben jutottak ki, de aki odament, az immár tartósan ott is maradt. A kiszemelt leányt sem a harmadik szomszédból hozta, hanem egy bukaresti nagyvendéglőből vihette haza, éppen a Magheru sugárútról…
Függetlenül attól, hogy a ’60-as évek már eléggé messzire estek a kicsi magyar világtól is, – az ő gyermekkorában – még mindig erős volt a magyarság-élmény, az odatartozás igénye, még akkor is, ha a kádári időkben azok egyáltalán nem aggódtak értük, és nem tartották vélük a rokonságot. A családi beszélgetésekben azonban gyakran felbukkant Pest, s főleg a vasárnap délutáni lapozás alkalmával, amikor – tizenöt meg huszonöt banis alapon – leültek az öregek ferblizni, mindig úgy érezte, hogy az idő visszapörgött vagy hatvan évet, vagy legalább bennük, körülöttük s abban a pár négyzetméteres környezetben tovább él, feltámad mindig az ódon fényű Monarchia vagy Horthy kora…
Kicsit úgy járkált a városban, hogy az elődök szemével is nézte az épületeket. Megpróbált kibontani mindent abból az újabb burokból, amelyet a szocialista korszak ráhúzott az épületekre az utóbbi negyven évben. A fényreklámokat, az alumíniumlapokat, a rusnya üzletportálokat – képzeletben – mind lehámozta a szecessziós, empire vagy neoklasszikus házakról, és máris elképzelte az egykori várost, amely valamikor nagyon élhető hely volt, ahol végigzakatolt néha egy-egy villamos, s itt-ott konflis várakozott, és pöfögve-szuszogva dübörgött nagy ritkán tova egy-egy idomtalan automobil…
A látszólag céltalan lötyögésben – ott a Közraktár utca, a Kálvin tér, a Blaha Lujza tér, az Oktogon, a Vígszínház, a Bem tér, a Vár, a Rudas és a Gellért Szálló közötti térségben –, csak úgy járkálva, egyre inkább meggyőződött arról, hogy valami baj lehet ennek a városnak a vezetésével. Rengeteg kétes egzisztenciájú alakkal találkozott. A csövesek a legfrekventáltabb helyeken koldultak. Rövid terepszemle után meg lehetett állapítani, hogy – rendszerint – két-két csoportra oszlanak, s szerre pumpolják a járókelőket. Az a csoport, amelyik annyit tarhált már, amennyit egy közeli cél érdekében jónak látott, félrevonult, hogy módszeresen megigya a pénzt. Azonnal a másik társaság vonult ki annak a helyére, és kezdődött elölről az egész…A kurvák meg a nyílt utcán állva ajánlkoztak. Minden méretben, minden színben és minden korosztályban, tizennégy és hetven közötti változatban volt fellelhető a hús. Ki ötszázért, ki kétezerért vállalva az alapszolgáltatást… És úgy látta, hogy a belváros lakosságának csak csekély hányadát alkothatják az értelmiségiek és polgár-gyanús egyének. Olyan ez a környék, az egész Belváros, mintha Budapest még mindig egy kelet-közép-európai régió fővárosa lenne, és kötelessége volna büntetésből (?) eltartani minden egzisztencia nélküli lumpit, aki Szarajevó és Nagyszőlős, Hétfalu és Kismarton között fejlődik képzetlenné és keresőképtelenné! És úgy látta, hogy a város vezetői mintha szégyellnék, hogy valamikor jó állagú és új volt itt minden. Egy-egy bombatalálat nyomán keletkezett foghíj-telket évtizedeken át beépítetlenül hagytak, itt is, amott is, és a ’44-es meg az ’56-os belövéseket is úgy felejtette a legtöbb épületen az elöljáróság, mementóként hagyta, talán azért, hogy az emberek emlékezzenek arra, hogy az országot még mindig megszállva tartják a szovjetek. Nem egy helyen látott olyan utcanévtáblát, amelyet az eltévedt lövedékek lyuggattak meg valaha. Meg olyan otromba légkondi-dobozt, amelyet közvetlenül a repeszdarabok tépte stukkódísz közepébe biggyesztettek…
9 / 11 
•