(Második próbálkozás)
3.1.
A nyugati útról visszafelé jövet megállott pár napra Pesten. Nem ismerte a várost. A jellegzetes épületek és a helyszínek számára csak olyan távoli, olvasmányélményekből visszaderengő emlékképek voltak mind, akárcsak a korábban és másutt látottak.
Velence, Róma, Firenze, Marseille, Párizs, Berlin, Köln, Bécs és Budapest, mind-mind olyan városok, amelyeket képzeletében már százszor és ezerszer megismert. Különböző korokba, néha évezredekkel, évszázadokkal távolodott el a fantáziája, vissza a múltba a jelentől, attól függően, hogy ki volt az a jeles író Catullustól Voltaire-ig, Petrarcától Camus-ig, Szent Ágostontól Thomas Mannig, Galeotto Marziótól Szentkuthy Miklósig, vagy Janus Pannoniustól Krúdy Gyuláig, Cs. Szabó Lászlóig, Márai Sándorig, akire rábízta magát, hogy az idők országútján vezérelnék, erre-arra, keresztül-kasul haladva az öreg Európán.
Budapest azonban mégis teljesen más volt, hiszen itt anyanyelvén beszéltek az emberek. Kicsit romlott magyar beszédet hallott ugyan az utcákon, de magyar beszéd volt mégis.
Ezek az anyaországiak elnyelt ragokkal, elhanyagolt hangsúlyokkal ejtették a szavakat mindenütt, indokolatlanul rövidítettek, de mégis: annyira jólesett, hogy minden magyarul hangzik el, hogy első este – bár igencsak fáradt volt a kéthetes hányódás és az Angelától való kényszerű elmaradás után – egyáltalán nem jött álom a szemére.
A Kossuth rádiót hallgatta, de a potmétert a szükségesnél jobban feltekerte.
Kimondhatatlanul élvezte, hogy a rádió hibátlanul szól, nem szaggatják meg a beszédet szennyező zúgások és recsegések. Olyan volt, mintha a szomszédból szólna a műsor. És tulajdonképpen onnan szólt – csakugyan –, de akkor még nem figyelt fel arra, hogy a Gellérthegy északnyugati oldalában levő szállásától, onnan, a Szirtes utcától nincsen olyan nagyon messzire sem a Bródy Sándor utca, sem a gazdagréti adótorony… És nagy örömére: a televízióban is magyarul szólaltak meg a műsorokat konferáló bemondók, s milyen furcsa volt, amikor Bács Ferenc hangját vélte felismerni Anthony Quinn szinkronjaként…
Kétségtelen, hogy megviselte ez a váratlan és a rengeteg helyszínt érintő hosszú nyugati utazás, de nem is annyira a nyelvi sokszínűségből való visszatérés okozta az örömmel vegyes izgatottságot, hanem az a tény, hogy ott van végre abban az országban, amelynek hivatalos nyelve: a magyar. Nincsenek titkos sugdolózások, nincs egy másodrangú és alacsonyabb rendű, amolyan furcsa emberek által használt másik nyelv. Itt egyfajta beszéd van, és az egyenes. És gyönyörű. És magyar!
Anyanyelv és anyaország – a lélekben megszülető gondolat és a haza azonnali találkozása… Micsoda öröm!
Mielőtt elaludt volna, úgy rémlett, mintha azt hallaná, hogy már jön a hajnali első villamos, és épp akkor fordul a Gellért Szálló előtt, jobbra kanyarodva, rá a Petőfi-hídra.
– …csilingel, amerre jár… – hallotta vissza valahonnan, onnan belülről azt a régi daltöredéket.
Úgy aludt el, mintha egy szép fehér hajó orrán állana, és azt nézné, miként suhannak felfelé, szembe a kéklő Duna habjaival, s mintha bal kezénél a budai oldal, jobbról pedig a pesti oldal házai maradoznának el kétfelől…
5 / 11 
•