(Második próbálkozás)
2.1.
Béke lett, tárgyalások és határkiigazítások utáni, mások által diktált hosszas fegyvernyugvás. Lassan és vontatottan állott helyre a rend az országban, de az ő lelkében soha nem lett többé nyugalom, mert nem hitte el, helyesebben: nem tudta ép ésszel felfogni mindazt, ami a háború végén és a háború után történt.
Járomi Szabó olyan világban született, amelynek a rendje örök időkre szólóan megváltoztathatatlannak látszott. Az 1867-es kiegyezés, a társadalmi és a gazdasági konszolidáció évei, majd ami utána következett, első eszmélésétől kezdődő neveltetése, környezete, teljes aktívan eltöltött élete, mind-mind a k. und k. létjogosultságát erősítették és igazolták benne. Az úri középosztályhoz tartozott, amely – így, a csonkolt országban, javarészt – állás és egzisztencia nélkül maradt.
Személyes fájdalmát azonban nem a pénz- vagy hivatalvesztés okozta, hiszen addig ügyeskedett az összeomlás előtt, amíg a család vagyonát nagyjából sikerült megmentenie vagy biztonságba helyeznie, hanem az a tudat, hogy az ország, amely felnevelte, s amelynek hűséges állampolgára volt: többé nem létezik! Megtörtént az, amire gondolni sem mert: szétesett a birodalom. És az volt a legbosszantóbb, hogy nem a hadszíntereken verték tönkre Magyarországot, hanem az urak tették tönkre, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy okosan politizálva kivezessék a bajból, átmentsék a hazát valami biztatóbb békébe.
Sajnos semmi nem úgy sikerült, ahogy szerette volna.
Kezdetben még Horthyban sem bízott, nem hitte, hogy meg tudja vetni a lábát a hatalomban, és rendet rak, pedig személyesen ismerte, még Fiuméből.
A felesége sehogy sem tudott magához térni a gödöllői környezetben, annak ellenére, hogy – úgyszólván – mindenük megvolt a hétköznapi élethez, csak a Csallóköz, az elveszett otthon, a megszokott barátok hiányoztak, és – nagy fájdalmukra – hiányzott még a háztól a fiatal ember, a család reménysége is.
Nem bírta az otthoni egyhangúságot, amelyben nap mint nap ugyanazok a gondok ismétlődtek. A felesége és a menye is folyton azon töprengett, hogy mégsem lehet igaz az ifjabb Járomi Szabó halálhíre, hiszen azt senki nem erősítette meg, csak annyit tudtak a bajtársak elbeszéléseiből – még 1918 őszén is –, hogy többedmagával együtt tűnt volt el egy szuronyrohamban. A személyes holmiját, a fegyverét azonban soha nem találták meg, s a századbeli katonák, akikkel találkoztak – kivétel nélkül – úgy mondták, hogy ugyanakkor még nyolc katonatársuk tartózkodott abban a zónában, és belőtték ugyan azt a területet – közben több kézigránát is felrobbant mellette –, de a hadnagy holtteste nem volt az elesettek között. Érthetetlen volt, ép ésszel nehezen felfogható, hogy sem a vöröskereszt, sem az oroszok nem erősítették meg hivatalosan a fogságba esést vagy az elhalálozást.
Némi vigaszt jelenthetett, hogy nemcsak ők voltak ilyen lehetetlen helyzetben, sok ezer család élt örökös kétkedésben és reményben – ez akár optimizmusra is feljogosíthatta őket –, de a várakozás, a jó vagy a rossz hírre való készülődés borzalmas volt, ép ésszel nehezen felfogható és alig elviselhető.
Azzal töltötte a napjait, hogy rendszeresen feljárt Pestre. Új információk érték ezalatt, folyamatosan, és nem őrölte annyira magát. Egyrészt ez a mozgás arra volt jó, hogy kilépett az otthoni monotóniából, másrészt pedig személyesen gyűjtötte a tapasztalatokat. Szombat kivételével minden hétköznapon megtette azt az ötven kilométert. Hol kocsin, hol vonaton utazott, mintha halaszthatatlan ügyei lennének, mintha valamilyen fontos hivatalt töltene be a fővárosban.
Nem hitt az újságoknak, a szóbeszédnek sem, a saját szemével és a saját fülével akart meggyőződni az eseményekről. Diszkréten hallgatózott a vonaton. Meg kellett szűrni minden mondatfoszlányt, és értelmezni is azonnal. A piacra igyekvő kofákat hallgatta, akik gyakorta éppen svábul vagy tótul beszélgettek egymás között, abban bízva, hogy nem figyel senki rájuk. Szóba állott a vasutasokkal, a kalauzokkal, az utcai rendőrjárőrökkel.
3 / 11 
•