(Második próbálkozás)
Szesz Dzsó kicsit visszahőkölt, mintha megsértődne.
– Mit képzelsz? Mi magyarok vagyunk, ejsze, vagy mi a fene!
Nem akartam felbosszantani, más irányba tereltem a beszélgetést.
– Mivel foglalkoztok ebben a pillanatban?
– Felvettük a kapcsolatot a más városokban élő magyarokkal. Valami szövetség látszik körvonalazódni.
– Valami olyasmi, mint az Országos Magyar Párt volt a két világháború között?
– Úgy van – helyeselt Dzsó –, de pártnak semmiképp nem fogjuk nevezni, mert a párt kifejezés a marxista ideológia korában igencsak kompromittálódott. Magyar lesz, demokratikus lesz és szövetség is lesz, s mivel Romániában vagyunk, és nemcsak Erdélyben élünk, úgy tartjuk, talán az a helyes, ha Romániai Összmagyar Demokrata Szövetségnek nevezzük… Beszéltünk a kolozsváriakkal, a marosvásárhelyiekkel… Hasonlóak az elképzeléseik…
– Nekünk székely autonómia kell!
– Erdély legyen független!
– Romániát négy vagy szövetségi államra fogjuk felosztani az etnikai és a jól érzékelhető történelmi törésvonalak mentén!
– Ne marháskodjatok! – próbálta Szesz kartárs megállítani a szóáradatot. – Fejezzétek be az álmodozást, mert jól tudjátok, hogy miről egyezkedtünk már a legelején: a kis lépések politikájában állapodtunk meg. Egyszer választási platformot kell létrehozni, amely aztán szép fokozatosan – parlamenti módszerekkel – ki fogja harcolni a jogokat.
– Ezt honnan veszed? – vágtam félbe a demagógnak tűnő mondatot.
– Másképpen nem lehet. Egész Európa ránk figyel.
– Ezekkel nem lehet! – szólt közbe ismét valamelyik kolléga.
– …és különben is: ebben a pillanatban – folytatta Dzsó pillanatnyi szünet után – ez a most körvonalazódó szövetség a legnagyobb politikai formáció az országban, állítólag már be is jegyezték a bíróságon, és vagy harmincezren írták alá a belépési szándéknyilatkozatot. Ne feledjétek el, hogy a kétmilliós romániai magyarság a legnagyobb nemzeti kisebbség Európában! És arról se feledkezzetek meg, hogy nem ünnepelhetünk túl sokat, mert ez a nyolc-tíz nap, amennyi hátravan még az esztendőből, kulcsfontosságú lehet, ha komoly erőkkel akarunk elindulni az új rendszert kezdő 1990-es esztendőben.
– Én nagyon fáradt vagyok, haza szeretnék menni a szüleimhez.
– Mi napok óta nem aludtunk. Tudnod kell, hogy a demokrata nem fél! – idézte Dzsó Bibó István közismert szavait, majd kiegészítésként folytatta: – És nem is alszik egészen addig, amíg nem látja a vívmányok biztonságát.
– Feladatot kell vállalnom?
– Azért vagy itt! Vagy tévedek? – kérdezte főnöki magabiztossággal.
– Dolgozni akarok! – vágtam rá készségesen, majd levetettem a kabátomat és – mintegy jelezve a feladatvállalást – felakasztottam a fogasra.
Így vette kezdetét életemnek az a szakasza, amelyet egy polgári demokrácia kialakítása jegyében töltök azóta is. Olyan polgári rendszerre vágyom immár évek óta, amelynek reakciós voltáról és túlhaladottságáról elég sok marhaságot tanultam volt az iskolában, és visszatérését – a dialektikus materializmus társadalomfejlődési elmélete alapján – sokáig elképzelhetetlennek tartottam, pedig sejtettem, hogy a politikai kultúra nem érhet véget a sokoldalúan fejlett szocializmussal vagy a biztosra ígért örök érvényű kommunizmussal.
7 / 11 
•