ez szé(p) avagy 56 a svéd irodalomban
De lássuk a könyvet. S kezdjem a végén, amikor Källberg szedi a sátorfáját (bőröndjét), és elmegy Berlinbe, ahová a forradalom leverése után a szerkesztőségét áthelyezték.1 Útközben, a hajón jut eszébe az a gondolat, amivel a könyvét is kezdi, hogy ugyanis „a történelem folyamán a lázadások legtöbbjét eddig leverték”; ezt a gondolatot, illetve a forrongás, lázongás, lázadás, forradalom különböző árnyalatait, jelentéseit taglalja, részben a svéd példákat elevenítve fel. Gondolatmenete végén felteszi a kérdést, miért voltak mégis (a nagy és jogos elégedetlenségek ellenére) olyan kevesen (Budapest lakosságának a fél százaléka!), akik aktívan vettek részt a megmozdulásokban. S rögtön itt, ezen az oldalon mondja el azt is, mennyire más lett volna ennek a forradalomnak a nyugati sajtóvisszhangja, ha mindez Jakartában vagy Bagdadban történik. Mindehhez azonban hozzáteszi, hogy ő nem tanult meg magyarul ottléte alatt (magyar vagy magyarul tudó segítői azonban mindig voltak). Ennek ellenére megpróbálta beszámolóját – amennyire csak lehet – objektíven megírni, ám ez természetesen mégis szubjektívre sikerült.
Írásának hangvétele nem elítélő és nem is számon kérő, annak ellenére, hogy Källberg bevallottan és kimondottan baloldali beállítottságú; kíváncsian, alázatosan közeledik az érthetetlen (számára sokszor értelmetlen) eseményekhez.
Meglátásai mai szemmel is megfontolandónak, sőt aktuálisnak mondhatóak. Beszámol például a felkelés alatt történt leszámolásokról, mind a kommunista, mind a jobboldali (fasiszta) csoportok kivégzőosztagairól (80., 116. és 141. o.). De azt is látja, hogy a kommunista hatalom ahhoz, hogy megtartsa és végül is a saját malmára hajtsa a vizet, az addig ellenséges elemeknek tartott és korábban a közép- és felsőbb réteghez tartozók gyermekeit visszafogadta az iskolákba. Ezzel a liberalizációval, mondja Källberg, megint csak nem a köznép került jobb helyzetbe (43. o.).
Egy másik, még meghökkentőbb közlendője is van (62. o.): a világsajtót bejárt képek közül az egyiknek a hátterét is elmeséli. A kép a Lenin (ma Teréz) körúton készült, és barikádszerűen egymásra rakott utcakövek meg villamossínek láthatók rajta. A háttér pedig, amit Källberg közöl, hogy a forradalom, illetve az utcai harcok kitörése előtt néhány nappal az útépítő munkások raktak „barikádot” a kövekből! Ezt a kőhalmazt szórta aztán szét egy tank...
Källberg is beszámol egy hasonló eseményről, mint amilyenről Beke tesz említést (betört kirakatú órásüzlet), de megjegyzi, hogy ennek az ellenkezőjével is találkozott...
Az ENSZ és az USA kettős játékáról is ír. Leírja, hogy a magyarok várták Washington és általában a Nyugat beavatkozását, de hiába. Conor Cruise O’Brien, akkori „jelentéktelen delegációjú” ENSZ-megfigyelő Writers and Politics (1965) című könyvéből idézve elmondja: „a magyar lázadás végérvényes leverése után, amikor az ENSZ vagy az USA hatékony beavatkozásának már semmi esélye (az eredetiben veszélye) és lehetősége sem volt, kezdték Nagy Imrét és embereit hősökként és mártírokként éltetni”.
A Palace Szállodában és a pincékben eltöltött utolsó napokról mint a szolidaritás és az emberi, szülői szeretet példáiról mesél.
Még egy érdekessége a könyvnek, hogy míg Beke könyvében (1957-ben, 106. o.) „ministerpresident”-nek fordítják Nagy Imre posztját, addig Källbergnél már a svéd nyelvben ma használatos változatot találjuk: „premiärminister” (81. o.).
*
A felsorolt munkákon kívül röviden említésre méltó még Andy Anderson Ungern 56. Den beväpnade sanningen (Magyarország 1956-ban. A felfegyverzett igazság) című könyve, amely 1975-ben az Arbetarpress kiadónál jelent meg. Az eredetit 1964-ben Angliában adták ki, Hungary 56 címmel.
3 / 8 
•