(Második próbálkozás)
A Városháza volt az események gócpontja. Jól sejtettem, hiszen a szétfuttatott elvtársak ott minden irodát üresen hagytak. A hivatalokat – már amit meghagytak az eufória során bennük a randalírozó lázadók – el kellett foglalni, és ki kellett azt találni, hogyan működik békeidőben és az új rendszerben egy város.
A kapuban karszalagos őr állott, aki mihelyt a teljesen hátranyitott ajtószárnyakhoz értem és beléptem az előtért is bőven megvilágító ívlámpák fényébe, azonnal felszólított, hogy igazoljam magamat. A hatás kedvéért ekkor a portás háta mögül – a gyérebb világítású árkádok alól – kilépett két karszalagos fiatalember is, akiket én egyáltalán nem ismertem, s amolyan őrmesteres kisterpeszbe álltak. Nem szóltak semmit, csak mereven néztek, valahogy úgy, ahogy azt akciófilmeken láthatták. Az egyik sokatmondóan szorongatta a vállán lógó ZB-puska szíját, hogy ezzel is nyomatékosítsa: a helyzet komoly. Egyébként mosolyognivaló volt a nagy fontoskodás, hiszen ez a fajta dióverő már semmire sem volt alkalmas, hacsak arra nem, hogy a viselőjét jelentékenyen akadályozza a szabad mozgásban.
Elővettem a személyi igazolványt, azaz a buletint, és odaadtam a portásnak.
– Szevasz! Ne haragudj, de azt az utasítást kaptuk, hogy mindenkit igazoltassunk.
Értetlenül néztem rá, mert az alak nem látszott ismerősnek. Velem egykorúnak tűnt úgy nagyjából, ezt már a hangjából is sejtettem, de a tereptarka overall, a szemöldökéig behúzott sísapka s a többnapos borosta eltakarta az arcát.
– Dezső vagyok, másképpen Kuki, a XII. B-ből.
– Így már más – dörzsöltem a szememet, mintha káprázna az erős fényben –, tényleg… Ne haragudj! Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem, mert azt hallottam volt Dezsőkéről, hogy éppen évet halasztott, és nem végezte még el a főiskolát.
– Tavasszal fogok államvizsgázni… Hazajöttem a téli szünetre. Úgy éreztem, hogy itthon nagyobb szükség lehet rám, mint Kolozsváron… Mégiscsak ez az otthonunk, ez az igazi hazánk, ez a kicsi város, ez a miénk…
– Igazad van! Én is most érkeztem a délutáni vonattal… Teljesen tájékozatlan vagyok.
– Hol mászkálsz ilyenkor?
Elmondtam, hogy nem saját kedvtelésből voltam távol.
– Akkor én témába hozlak! – mondta készségesen – Srácok, ne engedjetek be senkit nálam nélkül! – utasította a két fegyverest. – El kell meséljem a kollégának az eseményeket! Gyere, öregem, lépjél csak be ezen az ajtón!
A portásfülke mögötti helyiségben elég jó meleg volt, csak a rendetlenség volt egy kicsit bosszantó. Hevenyészve bedobált újság- és plakátkötegek, kartondobozok, üres palackok hevertek a padlón, az asztalon pedig egy hatalmas hamuzóban többtucatnyi csikk bűzölgött. Dezső kivett a vasszekrényből egy üveg whiskyt és egy doboz Marlborót.
– Új világban vagyunk, haver, eljött a mi időnk! Demokrácia van!
Az új idők jeleként teletöltött gyorsan két jókora vizespoharat.
– Szervusz! Kellemes ünnepeket!
Életemben másodszor ittam whiskyt. Néhány évvel azelőtt – még a gimiben –, amikor szerzett volt valaki egy üveg Hennessyt, azt ittuk meg a teniszpálya mögötti bokrok mögé rejtőzve, de abból csak egy szájjal jutott mindenkinek, és nem is emlékeztem már az ízére… Erős ital volt, marta a torkomat, ahogy lenyeltem, aztán a második kortyintásnál előbb még öblögettem a számat, mint valami szakértő, hogy az ízeket eltegyem az emlékezetemben. Nem ebédeltem, így nem csodálkoztam, hogy a következő pillanatban már a fejembe szállt.
– Dezső, hagyjuk az ivást máskorra, az érdekel, hogy mivel foglalkoznak most a barátaim.
– A lila ködökben járó művészkékre gondolsz, Szesz Dzsóra, Bagosira, a Törpére, akit a tavaly lecsuktak volt valami röpcédulákért?
– Rájuk. Ők a legközelebbi barátaim.
– Ne aggódj, mind itthon vannak, és mindenkinek fontos szerepe van! Bagosi most éppen a Szabad Újság főszerkesztője, Törpe az ideiglenes tanács alelnöke. Menj fel! Első emelet 74-es szoba, a jobb szárny végében. Bent vannak vagy hárman, mert éppen készülnek valamire!
2 / 11 
•