A „magyar 1956” (részletek)
Október 27.
Nagy Imre elkeseredett harcot vívott a kormányban a Rákosi–Gerő–Hegedűs-vezetés utóvédcsapatával, de saját reformkommunizmusával szemben is, mivel azt a kádári Központi Bizottság fedezékül használta fel a maga számára, ugyanakkor a kormányban egyetlen reformkommunista Nagy Imre lejáratására a 23-án még érte tüntető, akkor még reformkommunista illúziókat kergető tömeg előtt, amely három nap óta – nem tudva Nagy parancsuralom alatt tartásáról – el is fordult tőle.
Nagy Imre magában már leszámolt korábbi reformkommunizmusával, amelyről most végleg megbizonyosodott, hiszen saját bőrén tapasztalhatta, hogy csak a kommunista terrorrendszer fedezéke lehet. Életét kockáztatva vett irányt az új társadalmi rendszerű, Európában a harmadik út néven ismert demokratikus jogállami társadalompolitika felé.
Négy nem kommunista államminisztert nevezett ki a Központi Bizottság székházát megközelítő fegyverzajtól megrettenő kommunista vezetésbe. Tildy Zoltánt és Kovács Bélát, két egykori vezető kisgazda politikust államminiszterként, illetve fölművelési miniszterként a kormány tagjává tette.
A Gerő-féle kommunista párt szétesési folyamatának megállítására Münnich belügyminiszter és Janza „honvédelmi” miniszter a Központi Bizottság ún. katonai különbizottságában, amelyet Apró Antal hozott létre, ÁVH-erők összpontosításával akciót szervezett a Corvin közi szabadságharcos felkelőbázis felrobbantására. Nagy Imrének csak az utolsó pillanatban sikerült meghiúsítani ezt.
Mint miniszterelnök, visszautasította Andropov szovjet nagykövet által az exminiszterelnök Hegedűs András útján hozzá címzett utólagos írásos „dokumentum” aláírását, amely a Gerő részéről október 23-án reggel kért illegális szovjet beavatkozást legalizálta volna.
Október 28.
Tűzszünet elrendelésével Nagy Imre esélyt látott arra, hogy a vérontás megszüntetése érdekében kapcsolat jöjjön létre a szabadságharcos felkelőkkel. Rádióbeszédben bejelentette az ÁVH megszüntetését.
Az előző napok megmozdulását demokratikus nemzeti mozgalomnak nyilvánította, jelezte a szovjet csapatok kivonását Budapestről.
A felkelőbázisok parancsnokai a négy nem kommunista miniszter között Kovács Béla kormánytaggá tételéről elismeréssel nyilatkoztak. A Dunántúli Forradalmi Tanács elnöke a szabad győri rádióban bejelentette: a Varsói Szerződésből való kilépésről szóló követelésük teljesítése esetén elismeri a Nagy Imre-kormányt. Maléter Pál személyes indítványt tett Nagy Imrének, hogy fogadja el a felkelők követeléseit. A Miskolci Munkástanács a Nagy Imre-kormány elismerését teljes körű, gyökeres kormányátalakításhoz kötötte.
A párt szétesett Központi Bizottságának ún. katonai különbizottsága a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri székházában katonai puccsot készített elő. A Budapesti Rendőr-főkapitányság parancsnoka, Kopácsi Sándor ehhez fegyveres támogatás adását elutasította.
Kós Péter (szovjet állampolgár, eredeti nevén Lev Konduktorov), még a Rákosi–Gerő-vezetés által megbízott ENSZ-küldött, tiltakozó jegyzéket nyújtott be az ENSZ-főtitkárnak a szovjet beavatkozás napirendre vétele ellen a Biztonsági Tanácsban.
Kádár, aki Rákosi börtönéből az ’53-as Nagy Imre-kormány idején szabadult, taktikát váltott, látszólag támogatta a benne teljesen megbízó Nagy Imre új irányvonalát, de csak azért, hogy kifogja a szelet vitorlájából. Valójában a színfalak mögött elvetette, támadta és bármi áron aláaknázására tört.
4 / 8 
•