A koraszülött forradalom (Visszapillantás 1956-ra)
Az új egyetemi diákszervezet, a MEFESZ választására készültünk. Az urbánusok ugyanekkor akarták szavazásra bocsátani ötletüket a tüntetést illetően. Úgy csűrték-csavarták, hogy először arról döntsünk, legyen-e tüntetés, utána pedig válasszuk meg a MEFESZ vezetőségét. Ezt nagyon ravaszul rendezték így! Ha ugyanis a „kolhoz”, a népi mozgalom irányítója a tüntetés ellen szavaz, elvesztheti népszerűségét és megbukik a MEFESZ választásán is. Ha beleegyezik a tüntetésbe, akkor viszont feladta önállóságát, elismerte az urbánusok „vezető szerepét”. Mindez számomra világos volt, mégis elleneztem a tüntetést. Akik emlékeznek még rá, hogy mi zajlott akkor az egyetem színháztermében (ma megint piarista kápolna), azok tudják, hogy drámai párbeszéd köztem és a diáktömeg között:
– Várjunk három napot!
– Nem várunk!
– Várjunk két napot!
– Nem várunk!
– Egy napot!
– Egyet sem! Miért várjunk!
– Mert kicsúszik a kezünkből az irányítás. Hozzánk fog csatlakozni a munkásság, és a tömegre lőni fognak. Nekünk meg nincs mivel visszalőnünk.
Nem mondhattam, hogy még nincs, de vidéken már gyűjtjük.
– Őrült, őrült, le vele – harsogta száz meg száz torok.
Csodával határos, hogy jó eredménnyel beválasztottak a MEFESZ vezetőségébe. Én lettem a főtitkár. Ez, mint a Germuska–Beck-féle könyv (Forradalom a Bölcsészkaron) is elemzi, a kolhozosok taktikai felkészültségének köszönhető.
A népiek nagy része tüntetni akart, sőt egyik-másik kolhoztag is. Ennek okáért gyúrtak engem, hogy ne vonjam ki magamat. Végre legyen egység. Igen nehéz szívvel végül is igent mondtam. A Germuska–Beck-könyv ezt úgy interpretálja, hogy „Gömöri György felvetette a tüntetés gondolatát, és Máté Imre egyetértett vele”. Nem értettem egyet! Amikor megszólaltak a fegyverek, a tüntetés nagyhangú szorgalmazói mind eltűntek az utcáról.
Ellenállásomnak más oka is volt. Három évvel korábban, 1953-ban verték le a berlini felkelést. Sok jel arra vallott, hogy egy leverhető zendülés jól jött a hatalom birtokosainak. Sztálin halála után új szelek fújdogáltak a Szovjetunióban. Várható volt, hogy csatlós államaikban a sztálinista vezetőgárdát leváltják. A sztálinista nómenklatúra viszont bizonyítani akarta, hogy az ő éberségére és hűségére szükség van. Erre utalt Benke Valéria figyelmeztetése is: „Vannak ám, akiknek jól jönne egy kis győzelem a belső ellenség felett. Mert maradni szeretnének.”
Provokálni akartak egy leverhető zendülést? Ezért kaptak engedélyt az urbánusok a tüntetésre? Mert kaptak. Igaz, visszavonták, de akkor, amikor már a folyamatot nem lehetett leállítani. Tehát „pártunk és kormányunk” érdekelve volt – lett volna – egy könnyen leverhető forradalmacska kitörésében, méghozzá nem 1957 tavaszán, hanem 56 őszén.
A kolhoz összejövetelein hadászati stratégiákról is sok szó esett. Én mint esetleges forradalmár erre a témakörre specializálódtam.
4 / 9 
•