1956 Romániában – és ami utána következett
A társadalmi elégedetlenség persze Romániában – s így a romániai magyarság körében is – az említett köröknél jóval szélesebb rétegekben élt. Ott volt az „osztályharc” címén birtokaitól megfosztott, kényszerlakhelyre telepített magyar földbirtokos réteg, ott volt a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával megnyomorított, bebörtönzésekkel, ítélet nélküli kivégzésekkel megfélemlített falusi gazdálkodók sok százezres tömege, ott voltak az „adminisztratív ítéletek” alapján a Duna-csatornához hurcoltak ezrei.
A rendszerrel világnézeti alapon közösséget nem vállalók körében ilyen körülmények között születtek meg és találtak megfelelő táptalajra azok az elképzelések, amelyek nem a szocialista rendszer „megreformálását” látták megoldásnak, hanem azt alapjaiban tagadva, egy másfajta társadalmi berendezkedésben gondolkoztak.
A jelek szerint ilyen elképzelések már 1953-tól felbukkannak, de kétségtelen, hogy realitásközelbe (legalábbis kidolgozóik-támogatóik szerint) a magyarországi fejlemények kiteljesedésével kerülhetnek. És ez össz-romániai méretekben is észlelhető volt. Az 1948-ban hatalmi szóval felszámolt (az ortodox egyházzal „egyesített”) görög katolikusok legfőbb egyházi vezetői, például 1955-ben a börtönből kiszabadulva, egy Bukarest melletti ortodox kolostorban kijelölt kényszerlakhelyükről országos mozgalmat indítottak annak érdekében, hogy egyházukat törvényes jogaiba visszahelyeztessék. A magyar forradalom leverését követően az ő sorsuk is a megtorláshullámban alakult: Alexandru Rusu érseket és papjainak-híveinek egy csoportját 1957-ben hazaárulás vádjával ítélték el.
Románia a magyar forradalom napjaiban
Az erdélyi magyarság s a románság magyarul értő-beszélő része a budapesti rádióból szinte közvetlenül értesült arról, ami 1956. október 23-án Magyarországon történt. Lépésről lépésre követhettük az egymásra torlódó eseményeket: a diákság Bem téri szolidaritási tüntetésének betiltását, majd engedélyezését, Gerő Ernő vérlázító (a tüntető ifjakat lehuligánozó) beszédét, értesültünk a rádió ostromáról, az ott kirobbant összeütközésekről, majd sorban a következő napok eseményeiről. A hivatalos magyar közlemények mellett már aznap éjszakától kezdve a Szabad Európa Rádió, a BBC, Amerika Hangja és más adók híreiből próbáltuk összerakni az eseményeket, s értelmeztük-kommentáltuk, ki-ki a maga beállítottsága szerint.
A román pártvezetést váratlanul érték a Magyarországon történtek. A párt első embere, Gheorghiu-Dej egy küldöttség élén Jugoszláviában volt Titónál, bűnbánó látogatáson, hiszen a „láncos kutya” elleni propaganda-hadjáratnak Bukarest (a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának itt működő irodája) volt a központja, s „titóizmus” vádjával sok száz embert börtönöztek be még alig néhány évvel azelőtt is. Október 24-én délben így a Központi Bizottság Gheorghiu-Dej távollétében hozta meg a legsürgősebbnek ítélt intézkedéseket, köztük a határok azonnali lezárását és a határőrizet megerősítését, a Magyarországról jövő levelek szigorú cenzúráját, a legszigorúbb sajtóellenőrzést, az állambiztonsági szervek teljes készenlétbe helyezését, az egyetemi központok különleges megfigyelését. A Központi Bizottság egyes tagjait Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Nagybánya és Marosvásárhely tartományi székhelyekre küldték, különleges meghatalmazással: Miron Constantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, az akkor már Alexandru Moghioroş néven szereplő nagyszalontai Mogyorós Sándort Nagyváradra. Aztán október 26-án, egy második KB-ülés után következtek a hangulatleszerelő intézkedések is: látványosan megjavították az élelmiszer-ellátást, elrendelték a fizetések és a mezőgazdasági állami kötelezettségvállalások azonnali folyósítását. De döntöttek ezen az ülésen egyebekről is: „a fasiszta és volt polgári pártokhoz tartozó elemek” megfigyeléséről, „tettenérés esetén” letartóztatások foganatosításáról, a sajtó és a rádió még szigorúbb ellenőrzéséről.
Közben a román és természetesen a pártirányítás alatt álló romániai magyar sajtó és a bukaresti rádió – a moszkvai viszonyulást szajkózva – kizárólag „ellenforradalomról”, „fasiszta–horthysta terrorról”, „a grófok és kapitalisták uralmának visszaállításáról” beszélt, sőt, egyelőre szóban, „megbízható értesülések” kezdtek terjedni „Erdély elrablására irányuló revizionista követelésekről”. Ugyanakkor már az október 24-i KB-ülés előírta, hogy gyűléseket kell szervezni az üzemekben és más munkahelyeken. Itt megbízható aktivisták magyarázták, mi történt Magyarországon, a dolgozóknak pedig állást kellett foglalniuk, elítélve az „ellenforradalmat”. November negyedike előtt azonban olykor ezek a gyűlések is visszafelé sültek el, s alig egy-két helyen (főképp a Magyar Autonóm Tartományban) sikerült a párt elképzelése szerinti hangulatú gyűléseket tartani. Főképp a forradalom leverése után születnek majd meg azok a szégyenteljes szövegek, amelyek alatt igen sok romániai író és vezető értelmiségi aláírása is szerepelt. De ezt már a forradalom leverését követően támadásba átment hatalom által kialakított fenyegető hangulat magyarázza, meg az október előtt még sérelmi felszólalásokkal előállóknak az a „félelme”, hogy a hatalom által kilátásba helyezett „eredmények” veszélybe kerülhetnek, ha nem tanúsítanak teljes lojalitást irányában.
E megalkuvást látva azonban a hatalom még inkább vérszemet kapott, s beindult az a megtorláshullám, amelynek légkörében 1958– 59-ben sor kerülhetett többek között az önálló magyar egyetem felszámolására is, méghozzá nem egy jóhiszemű „kompromisszumkereső” élete árán.
4 / 11 
•