1956 Romániában – és ami utána következett
A második tervezet szerzője Fodor Pál Csíkszeredában élő vasúti mérnök volt. Az ő tervében a harmadik Dobai-féle változat került részletes kidolgozásra. Őt és négy társát, akikkel megismertette tervezetét, 1958 februárjában ítélték el, 25–10 év közötti börtönbüntetésekre.
A harmadik, az 1956 utáni romániai megtorláshullám minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlai Aladár nevéhez fűződik. Ő 1953-ban kezdte kidolgozni egyrészt egy román–magyar–osztrák államszövetség (Confederatio), másrészt egy Keresztény Demokrata Párt tervezetét, amelyekhez támogatókat, híveket toborzott. Ő azonban már nem maradt meg az elmélet síkján, hanem tervei szerves részének tekintette a kommunista rendszer megdöntését és a hatalom átvételét. A Securitate által 1957 során felgöngyölített szervezetben, amely nagymértékben épített Szoboszlainak a katolikus lelkészi karban meglévő egyházi kapcsolataira és székelyföldi paptársainak híveire, nem csak magyarok voltak. Ő megkeresett másokat is: a régi román Nemzeti Parasztpárthoz tartozó politikust, ortodox papot, s a szervezet egyik szálán megpróbálta bekapcsolni a román hadsereg egyik tankos alakulatának parancsnokát is. Ennek megfelelően a romániai kommunista rendszer megdöntésének dátuma is ki volt tűzve, először 1956. augusztus 28-ára, másodszor október 28-ára.
A Szoboszlai-csoportban az első letartóztatásokra 1957 áprilisában került sor, s a peranyag ismeretében nyilatkozó kutató, Tófalvi Zoltán szerint 1958. február 8-ig mintegy 200 gyanúsítottat tartóztattak le, akik közül 57-et állítottak bíróság elé az 1958. május 30-án Temesváron megrendezett monstre perben. Tíz vádlottat ítéltek halálra (és végeztek is ki 1958. szeptember 1-jén), 47-et négy évtől életfogytiglanig terjedő börtönre.
Az előbbiektől eltérő volt a negyedik nagy „hazaárulási” per, amelynek fővádlottja Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész volt. Az ő ügye hátterében inkább a második világháború előtti időkre visszavezethető konfliktusai álltak az akkori államvédelmi hatósággal, a Siguranţával, amely mint „magyar irredentát” többször is meghurcolta. Sass Kálmán nem készített semmiféle írásos tervezetet, s világnézetileg – a rendelkezésünkre álló adatok szerint – inkább a népi baloldalhoz kötődött: 1943–44-ben személyes kapcsolatban volt többekkel (pl. Maléter Pál, Göncz Árpád, Somogyi Ferenc), akik később, az 1956-os magyar forradalomban szerepet játszottak, 1945–46-ban pedig a Magyar Népi Szövetség helyi munkájában is tevékeny részt vett.
Ebben az 1958. október elején tárgyalt perben „államellenes összeesküvés” címén három halálos ítélet született: Sass Kálmánt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron ki is végezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét néhány hónap elteltével kegyelmi úton életfogytiglanra változtatták. A perben rajtuk kívül Érmihályfalváról 20, Érolasziból 4, Biharvajdáról 7 személyt ítéltek el, összesen 730 év börtönre.
A megfélemlítés dimenziói
A magyar forradalom leverését követő megtorláshullám kitűnő ürügyet szolgáltatott a román kommunista hatalomnak arra, hogy biztonságát megszilárdítsa. Bizonyos belügyi jelentésekből, amelyeket Stefano Bottoni tárt nemrég a nyilvánosság elé, az derül ki, hogy Romániában csak 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–1959 között közel 10 ezer ítélet született. Eddigi ismereteink szerint ebben a magyarok részaránya nagyobb, mint az ország lakosságához mért átlag, de pontos számot ma még nem lehet mondani. Az 1956–1965-ös időszakban politikai perekben meghurcoltak megjelenés előtt álló életrajzi adattárában nevesíthető, közel 1400 személy nyilván csak a munkánk adottságaihoz képest elérhető szám.
A román hatalom szemében a virtuális veszélyt a magyarság jelentette (ilyen utalást Gheorghiu-Dej már 1957-ben tett egyik beszédében). A megfélemlítés azonban országos volt, s a hatalom 1956 után minden addiginál nagyobb (talán csak az 1948–50-es évekéhez mérhető) méretekben számolt le lehetséges ellenségeivel. Rendre felgöngyölítették azokat a politikai csoportosulásokat, amelyek a likvidált történelmi pártok maradványaiból próbáltak 1955–56-ban létrejönni, kegyetlenül leszámoltak a hegyekbe vagy félreeső településekre visszahúzódott „fugárokkal”, letörték a görög katolikus egyház újraszerveződésére irányuló kísérletet, s 1959–60-ban Erdély számos magyarlakta vidékén is a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjába álló paraszti ellenállást.
De lecsaptak a teljesen politikamentes szerveződésekre, tömörülésekre is: így a református egyház keretében a hitélet megújítására törekvő Bethánia-mozgalomra (az ellenük indított perben Visky Ferenc magyarkecei lelkésszel az élen egy 22 tagú csoportot állítottak bíróság elé Nagyváradon 1958. szeptember 6-án). Bíróság elé kerültek továbbá a hivatalosan elismert felekezetek és szabadegyházak (adventisták, szombatosok, pünkösdisták) keretében a nyugati testvérfelekezetekkel kapcsolatot tartó belső tömörülések is.
Különös erővel folyt az 1948-ban törvényen kívül helyezett jehovista szekta tagjainak üldözése, ők ugyanis megtagadták a fegyveres szolgálatot, s nem ismerték el az államhatalmat. A Székelyföldön túlnyomórészt magyar, másutt vegyes vagy színromán csoportjaik 1948-tól tulajdonképpen folyamatosan jelen vannak a letartóztatási listákon, az 1956 utáni időszakban azonban különös sűrűséggel.
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei tehát a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra. Ha csak négy személyt veszünk minden letartóztatottra, akiket közvetlenül mint családtagokat érintett az, ami történt, s tíz személyt, akik munkahelyi vagy baráti kapcsolatban állhattak az elítélttel, akkor is százezrekre rúg azoknak a száma, akik az említett méretű letartóztatások nyomán magukat – mint lehetséges elkövetőket – személyesen is fenyegettetve érezhették.
A következmények között számolnunk kell még valamivel: a politikai perek sokaságának ebben a légkörében, amikor sokszor tucatnyi vagy olykor százakra menő letartóztatottból szűrték ki a koncepcióhoz szükséges legalkalmasabb személyeket, igen sokan kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, s válhattak céltábláivá, áldozataivá az ügynökbeszervezési kísérleteknek. Az 1956-os időszak idevonatkozó dokumentumaiban nem egyszer fogalmazódik meg a Securitate bírálata, amiért nem volt (vagy nem volt idejében) tudomása ilyen vagy olyan megmozdulásról, s panasz az ő részükről, amiért nem tudtak kiépíteni megfelelő informátorhálózatot a lakosság „kézben tartására”. Nos, az 1956-ot követő megtorlások időszakában ez a helyzet gyökeresen megváltozik. A Securitate a 60-as évek derekára már olyan hálózattal és saját hatáskörében olyan technikai eszközökkel rendelkezik, amelyek révén valóban kézben tartja az egész romániai társadalmat.
Jellemző a helyzetre, hogy amikor a 60-as évek elején elkövetkezik az „apály” időszaka, amikor már nincsenek „új” esetek, a korábban – vagy közben – begyűjtött információk nyomán még újabb és újabb 56-os perek születnek: 1961-ben kerül sor a marosvásárhelyi Dávid Sándor és baráti köre letartóztatására, majd elítélésére, ugyanabban az évben a már említett Fekete Kéz-csoportra, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségére, még később a galócási Török-csoportra – az ő ügyeik ismeretében az erdélyi 56 börtöntörténetét egészen 1965-ig hosszabbíthatjuk meg.
10 / 11 
•