1956 Romániában – és ami utána következett
Jellemző, hogy miközben az egész kommunista világ a XX. szovjet pártkongresszuson történtek lázában égett, Romániában, ahol a jelek szerint semmivel sem volt jobb a helyzet, mint mondjuk, Magyarországon vagy Lengyelországban, s ahol szintén meglett volna a lehetőség arra, hogy az írótársadalom egy átalakulási folyamat motorja legyen, a romániai pártéletet az ún. Jar-ügy foglalkoztatta.
Az történt ti., hogy 1956 tavaszán, a romániai írók kongresszusának előkészítési szakaszában Alexandru Jar román prózaíró, a kommunista párt régi katonája, a spanyol polgárháború részese, több hivatalos szellemben írott regény szerzője egy bukaresti pártaktívagyűlésen nyilvánosan tetemre hívta a legfelső pártvezetést azokért a bűnökért, amelyeket az a korábbi években elkövetett, s azért, amiért az írókat hazugságaival e bűnök cinkosaivá tette. A válasz – a nyilvános megbélyegzés – nem is késett. A pártvezetés ugyanis felfogta, hogy a „másképp gondolkodást” csírájában kell elfojtani. Következésképpen, ahogy Jar maga fogalmazott: „A párt az írók szájába nyomta az öklét.”
A Jar-ügy jelzés értékű volt, mert – akárcsak Magyarországon – annak a rétegnek az elégedetlenségét fejezte ki, amely a háborút követő évtizedben ideológiailag és tettlegesen egyaránt felvállalta a kommunista hatalomátvétel támogatását. Most ennek a rétegnek egy csoportja a Sztálin halálát követő „olvadásnak” vált szószólójává. 1956 tavaszán–nyarán az egész romániai irodalmi sajtóban széles körű vita folyt az irodalom (a szellemi élet) továbbra is tartósítható és tartósítandó pártirányítása vagy egy szabadabb lélegzetű gondolkodás- és alkotásforma lehetősége és igénye körül, s ez hangot kapott természetesen a romániai magyar irodalmi sajtóban is. „Dogmatizmus” vagy „elvhű kritika”, a „valóság lakkozása” vagy „elvtelen liberalizmus” – ezek voltak az egymásnak feszülő táborok varázsszavai. A pártvonalhoz hű írók azt az elvárást hangoztatták, mely szerint az írók kötelessége, hogy „…megalkuvást nem ismerő harcot folytassanak minden olyan jelenség ellen, mely… a dogmatizmus elleni harc ürügyével a polgári ideológia tételeit szeretné belopni az ideológiai arcvonalba, hogy ezáltal… megmérgezze az olvasók tudatát” (Kovács György). Másfelől pedig nyíltan is megfogalmazódott az az írói igény, hogy „…az írásért az író [legyen] felelős”, hogy „minden valóságtól elrugaszkodott s egyben irodalmon kívüli szempont eltávolíttassék a kritikából” (Székely János).
A hatalmi rendszer kritikája azonban nem korlátozódott az irodalom köreire, hanem a Romániában élő magyarság helyzetének nagyobb összefüggéseire is kiterjedt. Egyre szélesebb körben váltak szóbeszéd tárgyává például (igaz, egyelőre nem a sajtóban, hanem a közbeszéd szintjén) az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartományon kívül élő magyarság visszaszorítását szolgáló állami intézkedések, a „nemzetiségi kérdés megoldásának” a kirakat mögötti mindennapi gyakorlata. A közhangulat Románia-szerte kezdett telítődni a megoldatlan problémákkal.
A szókimondás bátorságát fokozta az, hogy a romániai magyar értelmiség széles köreiben ismertek voltak a Petőfi Körben, a Magyar Írók Szövetségében folyó nyílt viták, hozzá lehetett jutni, sőt elő is lehetett fizetni például az Irodalmi Újságra.
2 / 11 
•