1956 Romániában – és ami utána következett
Megmozdulások az egyetemeken
A magyarországi események hatására támadt spontán kitöréseknél azonban sokkal komolyabb megnyilvánulásokra is sor került, mégpedig a korábban már említett diákszövetség-szervezés „legális” keretei között. Ez történt már 1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán (a Mátyás-szülőház nagytermében) tartott diákgyűlésen, amely után másnap reggel három egyetemi hallgatót tartóztattak le és kettejüket, a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték. Majd október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti és egyetemi vonatkozású követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Itt egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, az érdekükben másnap tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok pedig 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok előtte való nap indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el.
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, november 1-jén pedig a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon keresték fel a Házsongárdi temetőt, hogy emlékezzenek a forradalom hősi halottaira, s több helyen az órák előtt néma felállással tisztelegtek emlékük előtt. (Hasonló, bár szerényebb méretű rokonszenv-megnyilvánulásokra került sor Marosvásárhelyen is.) A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére majd csak 1957 májusában, szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben, ahol már a magyar forradalmat követő első napokban röpcédulák jelentek meg az egyetemen, a diákok egy csoportja november 4-ére tervezett utcai tüntetést, a Securitate azonban tudomást szerzett az előkészületekről s a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló – bár szerényebb méretű – megmozdulásokra került sor Brassóban, Craiován is. Nem ok nélkül írta elő már a Központi Bizottságnál október 24-én megtartott első tanácskozás dokumentuma: „Különleges figyelmet kell fordítani a Magyarországgal határos tartományokra, az egyetemi központokra, valamint az ifjúságra.”
Az újonnan alakítandó diákszövetség szervezése körüli feszültségek azonban nem oldódtak fel a magyarországi forradalom leverése utáni „apály” időszakában, sőt egyes helyeken épp akkor tetőztek. A Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetők (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) ugyanis ragaszkodtak a közösen kidolgozott programtervezet néhány pontjához (gyökeresebb egyetemi reformot, az egyetem autonómiáját, a tanárok számára „mentelmi jogot”, a marxizmus és az orosz nyelv tantervi korlátozását, átalakítását kívánták) azzal, hogy ezeknek a programtervezetből való kihagyásáról csak a diákság plénuma dönthet. A vezetőség említett négy tagját erre november 17-én letartóztatták, majd februárban el is ítélték. Nem sokkal később, már 1957 tavaszán került sor egy második „Bolyai-perre”, amelynek vádlottjait (Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót) a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát pedig a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért és kiegészítéséért vonták felelősségre.
Páskándinak, a fiatal költőnemzedék legtehetségesebbjének az elítélése egyébként egyúttal a renitenskedő magyar írótársaknak is szólt. (Piros madár című, frissen megjelent verseskötetét éppúgy, mint Kányádi Sándor Sirálytáncát megjelenésük után azonnal viszszavonatták és zúzdába küldték.) Ezzel egy időben indult nagyszabású tisztogatás a központi magyar napilap, az Előre szerkesztőségében s az irodalmi kiadó magyar osztályán, később a tankönyvkiadónál, ahol az 1955–56-ban összeállított „nacionalista szellemű” magyar nyelv- és irodalomtankönyvek, szöveggyűjtemények kerültek terítékre, szerzőiket-szerkesztőiket pedig meghurcolták, elítélték.
A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem volt, ennek mint „nacionalista tűzfészeknek” a felszámolását készítette elő 1959 februárjában a harmadik „Bolyai-per”, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfy Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítélték el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítéltetését is. És az egyetem-„egyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak hozzá a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is, ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
6 / 11 
•