A koraszülött forradalom (Visszapillantás 1956-ra)
Az ősszel kirobbant forradalom hátránya, hogy az őszt tél követi. Ha a harcos a városokból kiszorul az erdőkbe, csak ázik, fázik, éhezik, és Magyarországon még rejtőzni is nehezen tud, mert a faállomány 80-90 százaléka lombhullató. 1956 őszéig senki semmilyen stratégiával nem rendelkezett és nem is várt forradalmat. Egységes jövőkép sem alakult ki, mely egyesíthette volna a nemzetet. Ezt „pártunk és kormányunk” is tudta, ha máshonnan nem, tőlünk, besúgóik révén. Úgy tűnik, volt köztünk besúgó. A Belügyminisztérium pedig bizalmunkba manőverezett egy hadnagyi rangban lévő politikai tisztet, név szerint Baráth Lajost. (A Baráth biztos, a Lajosban egy kicsit bizonytalan vagyok.) Baráth barátunk verseket is írt, méghozzá jókat! De esztétikailag bizonytalan volt, ezért foglalkoztam vele. Összebarátkoztunk. Elmondta, mi a feladata. Jelentéseiben bagatellizálta a kolhozt mint politikai veszélyforrást. Baráthtól tudtam, hogy a politikai hangulat nemcsak a Petőfi Körben és az egyetemeken fortyogott, hanem a karhatalmon belül is, még az ÁVH-n belül is. Az orosz rabiga az ő nyakukat is nyomta. Az ÁVH-t nehéz volt nem egységében utálni, aprajától a nagyjáig, de józan megközelítéssel egy részük átállítható lett volna a szabadságharc oldalára. Különösen akkor, ha lett volna egy jövőbe mutató ideológia. Sokan féltek a visszafelé lépéstől.
Példa erre Bende Lajos esete. Bende szakérettségis volt, történész. Velünk lakott az Eötvös Kollégiumban. Amikor fegyverkeztünk, ezt mondta: „Én árvaházban nevelkedtem. Minden ebéd előtt kezet kellett csókolnunk a Méltóságos Asszonynak. Én nem akarom, hogy az a kor visszatérjen! Ne haragudjatok rám, de én átmegyek a másik oldalra harcolni.” Nem haragudtunk rá. Végeredményben azért fogtunk fegyvert, hogy kinek-kinek saját véleménye lehessen. A mai magyar politika hernyói, akik a vörös nyakkendő gubójából másztak ki és rendeződtek jobbra-balra, ezt nem tudják sem megérteni, sem átérezni.
Harcok, harcosok, élmények
„Pártunknak és kormányunknak” sikerült tehát két rivalizáló reformmozgalom versengését felhasználva éretlen közhangulatban és forradalmi felkészületlenségben kirobbantani a sztálinisták további „alkalmazásához” fontosnak vélt zendülést. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy a kukac sárkánnyá tekeredik. Nem forradalmacska tört ki, hanem forradalom, majd szabadságharc.
Az október 23-i tüntetés lelkes szorgalmazóit mintha elnyelte volna a föld. A valamivel bátrabbak bezárkóztak a bölcsészkar épületébe és plakátokat kreáltak, sőt ragasztottak is. Budapest egyébként is tele volt ragasztva plakáttal. Ezerféle követelés! Paradox jelenet, mert nem volt kitől követelni! A kommunista kormány megbukott, Nagy Imre kormányától pedig nem kellett követelni. A nép akarta Nagy Imrét. Szegény öreg! Kommunista létére őt ordította a tömeg az antikommunista szabadságharc élére! Vállalta és óriássá nőtt morálisan.
5 / 9 
•